'81 - A Nagy Terv - avagy indul a kaland
2015. március 03. írta: zati

'81 - A Nagy Terv - avagy indul a kaland

(1981. január-július)

   Eltelt három év.

Különböző okok miatt, nem kis részt a KGST-piac jóvoltából drágán, ámde nagy sokára megérkezett autónk okán három nyáron át csoportos buszos vállalati nyaralásokon vettünk részt. Kicsit magyar, kicsit paradox (nem, ez nem egy kevéssé népszerű nép, mint a pirézek...) történet: a család autót vesz, hogy aztán ne legyen pénze - utazni.

   Mígnem eljött egy 1981 eleji sztorizós este, talán Attila nap, amikor is egy baráti család férfi tagját is felköszöntötték, mindezt csoportosan elkövetett iszogatás keretében.

Másik Attila, aki szomszédunk, szüleim régi barátja volt, igazi reneszánsz ember volt: gépészmérnök, munkavédelmi szakember, emellett a helyi könnyűbúvár klub egyik oszlopos tagja, motorcsónakos, volt futballkapus, s nem utolsósorban négy, a történet idején még csak három nagyszerű ember édesapja. Saját bevallása szerint nem ezer- hanem csak "százmester" - mivel száz dologhoz ért. Nekem kissrác  koromtól különösen imponált, hogy "Druszám"-nak szólított, komolyan, emberként (nem kisgyerekként) kezelt, és, noha ez akkoriban még nem volt divat, kérte, hogy ne "bácsizzam", de inkább ne is magázzam. Tanított víz alatt úszni, megtanította a székely himnuszt énekelni, s tőle tudtam meg, hogyan kell "stucnival" megjavítani egy leszakadt kipufogót.

A Terv

   Mint minden rendes sztorizós estén, ezúttal is előkerültek fényképek, történetek, emlékek.
- Az a Tervem - mondta lassan Attila -, hogy egyszer a Dunán lecsorgok motorcsónakkal a forrástól a Fekete-tengerig. Pár hét elég hozzá.
- De hová teszed a csomagokat?
- Megoldjuk. Beteszem a motorcsónakba. Vagy - nézett feleségére - Ilonka jön autóval, hozza a cuccot.
Ica jót nevetett.
- Ti is velünk jöhetnétek - folytatta.
- Mi inkább a tengerparton töltenénk az egész nyaralást - mondta apám.
Ezután további történetek és fotók következtek, mígnem, az este végére Attila kimondta: Na, akkor menjünk Bulgáriába. A csónaktúra ráér...
- Na! Akkor menjünk! - lelkesült fel apám.
Attila ránézett komolyan, a kezét nyújtotta:
- Istvánkám, akkor kezet rá! Eb, aki a szavát nem állja!
Kezet ráztak, és ekkor eldőlt.

Visszatérünk!

   Apunak volt egy régi, iskoláskori barátja, akivel együtt is katonáskodtak. Később a családot a ma már leírhatatlan nevű (Leninváros :) ) városba vitte a sorsa, de ők időnként  OKGT-n (olajipari tröszt) belüli belső telefonvonalon kapcsolatba kerültek. Ezután unalmasabb műszakokban (apám diszpécserként dolgozott akkor) keresték is egymást, beszélgettek, és igen, szóba kerültek a nyaralási előkészületek.
Egyik nap aztán apám a szokottnál korábban és izgatottabban jött haza.
- Jönnek a Janiék is. A Mógerék.
Ez jó hír volt, korábbról emlékeztem a családra. Jani "bácsira" egy alacsony, zömök, jó humorú, mindig vidám emberként emlékeztem, két fia közül az egyik, Aurél,  velem egyidős, a másik, Gábor pár évvel fiatalabb. Lesz korombéli társaság. Az hamar eldőlt, hogy Attiláék kettesben jönnek, gyermekeik talán még kicsik voltak akkor egy ilyen hosszú úthoz.
   Merthogy az sem volt kérdés - ezúttal autóval megyünk!
- Gyerekek, mi viszünk mindent, ami kell.
   Hogy ez mit jelentett - hamarosan megtudtam.

A csapat

  A csapat tehát kialakult - Attiláék ketten, mi hárman, Janiék négyen.
Utazás autóval, szállás sátorban.
  Apura hárult a tervezés elméleti része, hisz' ő már járt autóval Bulgáriában - kicsit sem zavarta őt össze az az aprócska tény, hogy akkor a bátyja vezetett, és egy teljesen másik útvonalon utaztak.
A térképen kinézte az útvonalat, diszpécserként rengeteg bolgár, román, jugoszláv (!) tartályautó-sofőrrel és hajóssal állt kapcsolatban, így volt, akiknek a véleményét kikérje az útviszonyokkal kapcsolatban.
   Egy következő esti összejövetelen elővette az autóstérképet - hiába, na, a "mai fiatalok" kedvéért: akkor még nem létezett GPS, nem volt internet, és a háztartásokban számítógép sem! -, ceruzával jelölve az útvonalat.
1250 kilométer, az két napos út.
Hogy rövidítsünk, javaslom, Szegeden, anyáméknál (azaz az én nagymamáméknál) találkozzunk előző este. Ott alszunk, reggel ötkor (mikoooor???) indulunk. Nagylaknál lépjük át a határt. Aradon meg kell állnunk, benzinjegyet vennünk. 

Na, igen, a benzinjegy. A kelet-európai
országok utvonal1981.JPGközül Romániában és Lengyelországban az áruhiány miatt több cikk esetében jegyrendszert vezettek be, ami megnehezítette a külföldiek vásárlásait (a helyiekét is). Romániában akkor az üzemanyagot adták jegyre.
Az akkori autók hatótávolsága jóval rövidebb volt a Románián ár vezető 650 kilométeres szakasznál.


   Sokan innen Déva - Nagyszeben felé mennek. De ez hosszabb út. Mi a rövidebben megyünk. Lemegyünk a Duna-völgybe, Turnu-Severin (Szörényvár) felé. A Vaskapu után újra az ország belseje felé fordulunk. A terv az, hogy Craiován szállunk meg. Az épp félúton van, így másnap egy "kényelmes" 450 kilométer, azaz kb. 8 órás út vár ránk, azaz délután, még napfényben odaérünk.
   Na, mint később megtudtuk, ez volt a "ahogy azt Móricka elképzeli" minősített esete...

- És a szállás? - kérdezte Attila.
- Az lesz, el van intézve.
- Foglaltattál valakivel?
- Nem, az el van intézve... - mndta apám, önbizalommal tele, ám a blöff súlyától csak egy kicsit nyomasztva... Azóta én is megismertem ezt az érzést - 2010-ben...
   A terv jónak tűnt, alig-alig volt benne egy-két buktató, hogy csak az akkori autócsodákat, a romániai üzemanyag-helyzetet, meg egy pálinkával támadó hiperbarátságos nagypapát ne említsek... De ezekről később.
Most a tettek mezejére kellett lépni...

Levélváltás a szegedi nagyszülőkkel, hihetetlen, de akkor még a telefon sem volt általánosan elterjedt, dátumok, szabistervek egyeztetése, majd apám kimondta a verdiktet: 
- Albenára július 20-ikán kell menni.
OK, menjünk akkor.

Így történt.
Levelek jöttek, táviratok mentek, a július közepe pedig elérkezett.

A felkészítés 

Az autók felkészítése, szereléshez értő rokonok bevonásával történt.
   Hiába, a szakértő családtag, barát akkoriban aranyat ért, főleg akkor, ha szerelőaknás garázzsal is rendelkezik. Abban az időben még nem volt mindennapos, pláne nem szükségszerű, hogy az ember márkaszervízbe vigye az autót. A garázssoron ügyes kezű mesterek - néhányan valóban mesterek - tettek-vettek, és segítettek, ha kellett.
Csavarhúzó, próbalámpa, hézagmérő, gyertyakulcs... Mondjuk, túl sokat számítógépes diagnosztikai műszerekkel nem kellett bajlódniuk.
   A mi gépszörnyünket anyu öccse vette kezelésbe.
- Anika, biztos, hogy autóval akartok menni? Márminthogy ezzel..? - kérdezte Laci.
- Persze. Miért ne..?
Mint később kiderült, a garázssoron a heli erők kisebb összegű fogadásokat kötöttek arra, hogy hazafelé, netán már odafelé ér minket baj, illetve hogy csak a kocsit, vagy miket is elragad-e a pusztulat...
  A fő érvük az volt, hogy csak anyu vezetett, apámnak jogosítványa sem volt, így nem volt kinek átadni a kormányt bármilyen probléma esetén.
  De, mint kiderült, az akkor vakmerőnek tűnő vállalkozás végül sikeresnek bizonyult.
Olajcsere, ablaktörlő-lapát, egyéb biszbasz-csere után a frissen lemosott autó csillogott a napfényben, készen arra, hogy nekiugorjon az 1200 kilométernek mohón falva az aszfaltot.
   De előbb még fel kellett applikálni rá a tetőcsomagtartót.
Miután ez elkészült, nem maradt más:
- Aztán vigyázzatok magatokra....
 
Következik: Nyolc hengerrel a Kárpátokon keresztül 
(Folytatjuk)
  

A bejegyzés trackback címe:

https://bulgaria-albena.blog.hu/api/trackback/id/tr317232845

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása