2017.08.07.  
   Folytatás innen...
   Az éjszaka, miután nyugovóra tértünk kellemes úti-fáradtságunkkal a lábunkban és a fejünkben, nyugodtan telt. Egy darabig. Aztán...

Viharos kezdet!

  Olyan máskor is volt, hogy huzatra ébredt az ember, a függönyt lengetve, de ezúttal szinte orkán erejűre erősödött kis szobánkon átfúva. Nem tudom, hányan riadtak már fel arra, hogy a szél - lekapja a takarót.
   Most ez történt,
Igaz, csak egy könnyű paplanhuzattal takaróztam, de akkor is bosszantott. 
 - Huzat viszi a huzatot..? Még jó, hogy engem nem vitt el... Na jó, pehelysúlyú régen voltam, így egy pillanatig sem fenyegetett ez a veszély... 
   Amikor már a hajnal fényét láttam derengeni a sötétítőfüggöny mögött, óvatosan félrehúztam azt. 
Mármint a függönyt.
   Háromnegyed hat volt. A látvány elragadott - megerősítette, hogy jó ötlet volt ilyen magasan kérni szobát, sőt, tulajdonképp megerősítette, hogy - ismét jó helyre kerültünk. De az is lehet, hogy az adott helyzetben láttam meg a szépséget.

Hétfő.

A legtöbben irtóznak tőle. Kellemetlen napnak tartják, egy kellemes hétvége utáni visszacsöppenésnek.
   Nekünk ezúttal egy kellemesnek ígérkező napnak indult, egy fárasztó, utazással töltött hétvége után az édes semmittevés kezdetének.
 - Akármi lesz, én az első három napon nem csinálok semmit! - mondta még itthon Teri, és a magam részéről ritkán biztosítottam ilyen mértékű egyetértésről. 
De - természetesen - a "nem csinálunk semmit" nap nem tétlenséget, hanem az újrafelfedezés örömét jelenti.
Elsőként például újra felfedeztem, hogy nem jól választottunk. Mármint alvóhelyet. 
Reggel ugyanis, kibotorkálva álmosan a kávéillat és az erkélyen történő kávézás kéjes élményét ígérő erkély irányában felfedeztem, hogy a nappaliban jóval hűvösebb volt, egyben az erős huzat itt kellemes szellővé szelídült. 
   A kilátás. Kezemben a forró kávé, alant a Baltata erdejének zöldje, az ősi fák lombja felett a hat vízparti szállodából csak ötnek látszik a felső szintje. A Mura a maga nyolc emeletével nem elég magas ahhoz, hogy fentről látható legyen. És mögöttük, egy kifeszített kék húrként a horizont, mely a szikrázóan tiszta, kék eget választja el a bársonyosan érdesnek látszó, ma épp szürkéskék Fekete-tengertől.  
Lassan ideje volt befejezni ezt az érzelgős nézgelődést, és ideje volt megkezdeni a felfedezést - a reggelinél.

Az étterem

a szálloda külső megalomán késői kádárbarokk megjelenésének hű tükre. 
Roppant mérető belső terek, íves elválasztó falak, óriási ruhatárral az előtérben - mind-mind azt a szándékot sugallták, hogy a tervező valami roppant nagyot és reprezentatívot szeretett volna alkotni - ez bizonyos mértékig sikerült is neki. A falak kővel burkolva, kerámia díszítéssel, az étterem közepén egy színpaddal - azt jelzi, hogy valamikor ez egy legmagasabb (szocialista viszonylatban) felmerülő igényeket is kielégítő luxusszálloda volt, de a nyugati vendégek előtt sem kellett szégyenkezni. 
   Mára az igények nemzetközi szinten magasabba szöktek, ezt jelzik az étterem belső terében diszkréten a falhoz állított beltéri klímaberendezések. 
   A reggeli a máshol is megszokott svédasztalos, bőséges, folyamatosan töltik, még a 10 órai zárást megelőző percekben is - ehhez képest a Nagyérdemű Közönség nevéhez méltóan viselkedve hurcolta a púpozott tányér étkeket.
 - Ha lenne, ezek molnárkocsival tolnák a kaját az asztalhoz...
   Mi ehhez képest kulturáltan, csipegetve, újabb és újabb köröket téve eddegéltünk.
Reggeli után egy cigaretta a szálloda előtti park egyik padján, egyben a napi túraterv előállítása.
 - A partra a Slaviyanski Kut felé megyünk. Megnézzük, mikor lesz műsor, aztán megyünk Szergo-hoz a strandra.
  Hogy a strand nekünk Szergo partszakaszát jelenti, az nem kérdés, még akkor sem, ha a szobánkhoz járna az ahhoz kijelölt szakaszon egy napernyő két ággyal.  

Az első csapás

Rövid sétát jelentett keresztülvágni a Dobrudja hotelt a part felé vezető út felé a parkon. Elhaladtunk az egykori focipálya, az öt évvel ezelőtti kutyakiállítás helyszíne mellett, ahol azóta egy szabadtéri színpad épült, és nézőtér gyanánt nyolcvan darab utcai padot telepítettek.
   Odaértünk a bejárathoz, ahol valami furcsa dolgot vettünk észre.
 - Green Forest..? - néztünk az új táblára a bejárat felett.  
Elindultunk befelé.
A bejáraton emberek jöttek-mentek, mind a karszalagjukat mutogatták az ajtónállónak. 
A falra kifüggesztett tábla már egyértelművé tette, amit a szigorú cerberus tömören megmondott:
 - A Slaviyanski Kut bezárt. Csak all-inclusive vendégeknek fenntartott ebédelőhely - show nincs... 
20 leváért persze mi is befizethettünk volna, de...
Mintha hideg vízzel öntöttek volna le minket a kedvenc helyünk "maradványainál"... 
 - Na jó, akkor nézzük meg a Starija Dab-ot-  döntöttük el, és meg is indultunk a korábbi éveben hanyatló, egykor szintén remek hely felé.
   Megnyugodva láttuk, hogy ez legalább nyitva van. 
   A személyzet - egy láthatóan ikerpár fiatal srácok és agy fiatal hölgy láthatóan örömmel fogadtak minket ebben a délelőtti órában.
 - Mit hozhatok? - kérdezte az Erdal kitűzőt viselő szőke srác.
 - Hmmm. Két sört kérünk - adtuk meg az ünnepélyes nap- egyben hétindítót.
Kényszert éreztem, hogy körbenézzek, és örömmel állapítsam meg, hogy a belső megőrizte autentikus bolgár jellegét,
 - A régi rádiók nincsenek meg - mondtam...
A pincér hölgy odajött az asztalunkhoz.
 - Elnézést, látom, hogy érdekel titeket a bolgár kultúra. Pénteken lesz tűztánc, ha érdekel, szívesen látunk. 
   Felcsillant hát a remény, hogy mégiscsak működik itt valami...

Lementünk hát a partra, és elindultunk Szergo felé.
Az egykori Dorostor Hotel helyén épült luxusszállodát ekkor volt alkalmunk először megcsodálni nappali fényben.
 - Szép... - mondtam, amikor az anélkül is magától értetődő volt. 
A hófehér falak csak úgy ragyogtak a napfényben, felettük a büszke Paradise Blue felirat és az öt csillag, mint Eisenhower tábornok uniformisán. 
 - Azért az ötszörös árat - csak reggelivel - biztosan nem éri meg - egyeztünk ki a helyzetünkkel, márminthogy mi kint, mások meg bent... Nem irigykedtem egy pillanatig sem.

A Második Csapás

...és ez most tényleg. 
Történt pedig, hogy amint látótávolságba értünk derék barátunktól...
 - Már ki is szúrt minket - mutatott Teri a kalapjával magát legyező strandmester felé. 
Odaértünk hozzá. Mosoly, öröm, hogy vagytok - bele is kezdtünk volna, de ebben a pillanatban odapenderült egy nagydarab baltaarcú ember.
  Éktelenül hadart valamit, mire Szergo arcáról eltűnt a mosoly. Elsietett az emberrel a part felé, otthagyva minket, és a jégkrémes pultnál álló sort. Annyit tudtunk, hogy párja, Snejana el kellett, hogy menjen, ő egyedül tartotta a frontot.
  Na, a front kis híján közelharcot hozott, ugyanis láttuk, ahogy Szergo felállít egy, valószínűleg a még mindig élénk szél által felborított napernyőt, és siet vissza, nyomában a bumburnyákkal.
  Szergo láthatóan próbálta nyugtatni, de az ogre ott emberkedett és reklamált.
 - Semmi baj, rögtön - mondta Szergo - csak a feleségére rádöntötte a szél a napágyat...
Ekkor ért oda a Baltaarcú Apu kis családja, egy, a szemöldökére kendőt tapasztó Anyu, egy tizenegykét éves fiúval és az ő húgával. 
   Anyu mint Pepe a Groupamában, mártír arccal emelgette a kendőt a fejéről, mutatva, hogy vérzik (tényleg vérzett...), a kisfiú meg apja kicsinyített másaként morgott és sürgött-forgott.
 - Üljön le, hozok jeget és kötszert - mondta, és bement a büfé mögötti sátorba.
 Hozott is valami törlőkendőt és jeget.
 - Nem kell a te segítséged, mentőt hívj! - fenyegette Szergót. Ekkor már én is értettem, amit bolgárul mond.
 - De hát ez nem komoly...
 - Mentőt!!! - förmedt rá a baltaarcú.
Szergo hívta hát az orvosi ügyeletet.
Ezalatt az ember a feleségét a pavilon alól kiültette az asszonyt a járda mellett, a tűző napon álló padra. 
 - Itt nem maradunk - mondta. De sok pénzbe fog neked kerülni ez - rázta az öklét a bumburnyák.
 - Rendben, természetesen a hely árát visszaadom - mondta Szergo, és egy húsz levást vett elő.
 - Nem ez a pénz kell - mondta amaz - miközben mohón tuszkolta a zsebébe a kék bankjegyet - hanem sok ezer leva! - a "hiljadi leva" nem hagyott kétséget afelől, mit akar.
   Az asszonyka ezt a pillanatot választotta, hogy elájuljon. Ijesztő látvány volt, amikor egy pillanat alatt elfehéredve a szeme fennakadt, és elkezdett csúszni lefelé a padról az úttestre.
  - Mama, mama - kiabált a fiú, és egy felfújt párnával ütni kezdte a segíteni akaró Szergót.
 - Megöllek, ha baja lesz! - folytatta a programajánlót a nagydarab baltaarcú.
Ebben a pillanatban ért oda a mentő.
A doktornő nyugodtam lépett oda az alélt pácienshez.
 - Mióta van kinn a tűző napon? Miért nem az árnyékban várt? - kérdezte.
 - Próbáltam itt tartani, de ők kivitték a napra... - mondta a házigazda, miközben a gyerek még mindig püfölte, ő pedig nem akart tudomást venni róla. Egy makarenkói pofon nyilván csak olaj lett volna a tűzre...
 - Egy napernyő csukódott a fejére, azt sem tudom, mitől, lehet, hogy hibás, a többinek semmi baja a szélben, de az is lehet, hogy ők babráltak rajta valamit...

Végül elvitte az egész csapatot a mentő - az sosem derült aztán ki, hogy ténylegesen kinek volt szüksége ellátásra, mivel négyük közül egyedül a kislány tűnt épelméjűnek.  

Dél lett hát,

mire megkezdtük a tulajdonképpeni nyaralást...
 -  De előbb két sört kérek - tértem rá végre jövetelünk céljára.
 - A Shumensko ma jött, még nem hideg...
A kétségbeesés jele nélkül nyitottam ki a hűtőt, éz húztam elő kéz Zagorkát. Akkor a Heineken termékével indítjuk el a strandolást! 

Egészségünkre - na zdrave!

Ritka kellemes fordulatot vett hát a nap. 
Lassan elfogyasztottuk "levesünket", és ideje volt elindulni a vízbe...
Strandolás, napozás, hidratálás - ezt alakítottuk át egy körkörös folyamattá.

- Szívem, három óra... Szeretnék kérdezni valamit - vigyorogtam.
 - Ma a Ti Amo-ban szeretnék vacsorázni - mondta Ő végig sem hallgatva a kérdésemet. 

Mi lett az ogréval? 

- kérdeztem Szergót.
- A mentőben is folytatta a balhézást. Aztán a kórházban a személyzetet fenyegette, hogy megöli. Azok hívták a biztonsági őröket, azok meg a rendőrséget. Végül bevitték DobricSba, a megyeszékhelyre a fogdába...
Mint kiderült, egy bolgár, aki kiköltözött Törökországba, onnan három évre Franciaországba. Ott megszokta, hogy mindenkitől hatalmas kártérítést pereljen ki... Most sem a megoldást kereste, hanem hogy honnan szerezzen pénzt.
 - Attila, én futballoztam, egy felrepedt szemöldök kellemetlen és vérzik, de attól nem ájul el, ha az a hülye nem viszi ki a napra...

Este, immáron lefürödve, átöltözve a szinte szemközti pizzéria és étterem felé vettük az irányt.
   A személyzet - természetesen - itt is megismert.
 - Honnan is jöttök..? - kérdezte Galin, az őszes hajú alacsonyabb pincér.
 - Magyarországról - mondta neki nagyobb darab társa.
Örömmel állapítottam meg, hogy a korábban inkább pizzériaként működő hely egyre bővülő menüvel kínálja a fogások egyre szélesebb spektrumát.
    Szerintem szépen sikerült körülírni azt, hogy egyre többféle kaja vár itt. 
 Kedvesem az általa évek óta kultivált curry-s csirkét, én pedig egy kavarma kebapot választottam - és azt hiszem, mindketten jól jártunk. 
   Mielőtt továbbindultunk volna, meglátogattuk a Ti Amo "gazdájaként" annak szociális helyiségeit biztosítani hivatott Hotel Amelia előterét. 
   Mint minden évben, most is lenyűgöz az Amelia Earhart emléke előtt tisztelgő beltér, a pilótanő előtt tisztelgő képekkel és kiállított tárgyakkal - kevéssé sem csökkenti a látvány értékét a tény, hogy a kiállított csillagmotor szovjet gyártmányú. A dizájn hangulatos, elegáns, le a kalappal előtte.

Kis esti séta

   Hová máshová - mint a nappal már megcsodált új szálloda felé. 
Beléptünk a főbejáraton, és valóban pazar beltér fogadott bennünket. magabiztos léptekkel haladtunk keresztül az átriumon, és kiléptünk komplexum tenger felé nyíló belső udvarába. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

   Medencék, napágyak hívogatják a vendéget, a képek önmagukért beszélnek. 
   A part felé haladva felkerestük egykori szobánkat - illetve annak helyén épült új szobát.
Hihetetlen, de még tudva is azt, hogy az egykori épületet a földig dózerolták le, nehéz elvonatkoztatni a Dorostor jellegzetes pontjaitól. 

 - Ez volt a mi erkélyünk

- erősítettük meg - de jó is lenne kivenni csak egy éjszakára - ábrándoztunk.
 - Menjünk fel a tetőre - mutattam az egykori feljárat felé, tudván (inkább sejtvén), hogy az új épületen is ott lesz.
Ott volt.
Elindultunk hát felfelé a lépcsőkön, szinte pontosan a régi épület nyomvonalán.  
 - Az erkélyek elrendezése igen furcsa - néztünk szét. Voltak erkélyek, amelyekre a szomszédból, illetve a lépcsőről be lehetett látni, sőt, egy korlát átlépésével be is lehet jutni. Nem túl biztonságos megoldás...
 - Itt nem is szabad az erkélyajtót nyitva hagyni, bárki bejöhet - csodálkoztunk.
 - Látod, a miénkre a tizenkettediken max Batman vagy a Pókember juthat be - mondtam, és nem is gondoltam bele, hogy mekkorát tévedek.
   De a mi behatolóinkról a köveztkező részben értekeznék.
Most még élvezzük az első estét - ami valójában a második este itt, legfeljebb az első nap estéje címet adhatjuk neki.

Ott álltunk hát a tetőn,

Illetve a lépcső legfelső szintjén, a tetőterasz előtt egy alacsony korlát állta az utunkat. 
körülöttünk az éjaszakai Albena panorámája, felettünk pedig szinte vakító fénnyel világítva a telihold.
A hold fénye csillanva világította meg a most valóban fekete Tengert. A távolban hajók fényei pislákoltak a horizonton, a levegőt pedig a tenger hűs szellője töltötte be.
   Szép volt - röviden.
   Ezek azok a pillanatok, amikor az ember tudja - jókor vagyok jó helyen. Szeretném megragadni a pillanatot, amikor tudom, hogy boldog vagyok. Ott, szemben a tengerrel, a telihold fényében fürödve mi ketten - egy ilyen pillanat volt.
   A tengerben megfürdés a holdfényben - ez immáron ötödik éve csak vágy.
 - Kár, hogy fúj a szél, és hűvös a víz ilyenkor - mondtam le a lehetőségről.
Visszaindultunk hát a Dobrudja felé a parton. 
   A Paradise Blue előt elhaladva figyelmesek lettünk egy régi ismerősre: egy komoly csillagász távcsövet felállítva kínálta az idős úr szolgáltatását, műszerét a hold felé irányozva.
 - Egy belenézés öt leva...Akkor nem éltem a lehetőséggel.

Napzárta az erkélyen

gyönyörködve a holdfénytáncban a tenger felszínén.
Felciccentettem egy literes Shumensko-t.
 - Na zdrave!
De ma a nagy szobában alszunk - kerülendő a hajnali mizériát. 

Ez volt hát az első semmittevő nap. Ahhoz képest elég hosszú lett a beszámoló, melyet folytatunk...