1977 - Hánykolódás a török határig
2015. február 22. írta: zati

1977 - Hánykolódás a török határig

És megismertük...

   (Folytatás)
Vártam hát a Nikolaj által beharangozott kirándulást

   Addig is a napok
boldog semmittevésben
teltek, sütkérezés a pléden, magunkat fehér lepedővel védve - bizony, 

005.jpga telepített napernyők csak vágy tárgyai maradtak, miután azok a szállodák vendégei részére voltak fenntartva. Hogy lett volna-e lehetőség arra, hogy pár leváért mi is oda települjünk - nem tudom. Ha volt is, apám jó magyar szokás szerint igyekezett okosba' megoldani az ilyen költségeket. Délutánonként, esténként séta az utcákon - kiváló program. Ilyenkor útba ejtettük a Luna Parkot - egy menet a dodzsemben, az óriáskeréken, igazán jó móka volt.
  Egyik alkalommal az egyik céllövöldés bácsi vigyorogva nézett minket, majd tört magyarsággal odaszólt:
- Mit csinalsz? Jól? Kiderült, arra gondolt, hogy "Hogy vagy"? Apám beszélgetni kezdett vele, ő elmondta, hogy katona korában Magyarországon szolgált.
- Mikor? - kérdezte apu.
- 1944-45-ben válaszolta.
Nos, azok nyilván nem voltak vidámparkba illő idők, mindenesetre ő kellemes emlékeket őrzött Magyarországról, és kifejezett szeretettel fogadta a magyar vendégeket. Minden alkalommal, amikor a Luna Parkban sétáltunk, odaintett minket, és biztatott, hogy lőjek. A cél jópofa festett fém mesefigurákon elhelyezett gomb volt, amelyet eltalálva egy rugós szerkezet segítségével előugrott valami. Az án kedvencem egy maci colt, amelyiken a gombját eltalálva a maci mancsa egy szelet dinnyével ugrott elő. Ekkor kaptam egy kisebb ajándékot, amire nagyon büszke voltam. 
   Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nekem valamilyen rejtélyes módon szinte minden lövésem talált, szemben a többi kuncsafttal - ez nyilván az én hihetetlen tehetségemnek volt köszönhető, de gyanakszom, hogy a pult alól elővett VIP légpuskának is lehetett ehhez köze :)
   A következő állomás a Starobolgarski Stan nevű szórakozóhely volt. Itt egy fantasztikus atmoszférájú
bar_tervel_rest.jpgv_piknik_orehite.jpgshowműsor folyt a színpadon, miközben külföldi csoportok tagjai ettek-ittak ínycsikandozó fogásokat az akkor még nem mindennapos svédasztalról szedve...  
Amikor az ilyen helyek nyugati és iraki vendégekkel voltak tele, nyilvánvaló volt, hogy ez nem a magyar (csehszlovák, lengyel, NDK-s) turisták pénztárcájához volt mérve.starobg_stan.jpg Minden esetre apám korrektül elmagyarázta a helyzetet, végül mi, sokadmagunkkal együtt kívülről, én a kerítés tetején ülve néztük a műsort. Énekesek, néptáncosok, bohócok - az esztrádműsor elbűvölő volt. Reméltem persze, hogy egyszer bent ülve tapsolhatunk a fellépőknek - akkor nem tudtam, hogy egy emberöltővel később, igen, ott leszünk majdani családommal...
De akkor, ott, ámulva néztem a színes táncosokat, a bűvészt, először láttam életemben kardnyelőt, tűzokádót (nos, ez véleményes :) ), a szöveg nélkül előadott burleszk-jelenetet, melynek csak a poénja volt szöveges, amikor a szereplő mély hangon beledörmögte a mikrofonba, hogy "BRAVO, DOCTOR, BRAVISSIMO!" :)
   Utána boldogan sétáltunk vissza a pár méterre lévő kempingbe, ahol útba ejtettük a büfét - apu mundta, hogy megérdemlek egy süteményt. Én szokás szerint a sárga kristálycukorral szórt roládot választottam - ő egy kis műanyagpoharat kapott a kezébe, melyben hol kristályos átlátszó Masztika, hol zöld színű Mentovka volt. 

A Leghosszabb Nap...

  Korábban Nikolaj barátunk javasolta, hogy megmutatja Bulgária néhány nevezetes pontját. Apámmal megbeszélte, hogy másnap menjünk az étterméhez, és elmegyünk együtt. 
   Másnap ehelyett a krach ütött be.
Reggel halk kopogásra ébredtünk. A reggel megszokott, a fák ágai között beszűrődő napsugarak helyett tompa szürkeség és az eső kopogása fogadott minket. 
   Mosdás, reggeli - az égen súlyos felhők gomolyogtak, és reménytelenül esett az eső.
   Nos, életem egyik leghosszabb napja volt: A sátoros nyaralás nagy hátránya, hogy esőben csak a kis sátor áll rendelkezésre. Unalom egy nyolcéves kissrácnak. Eközben nem elég, hogy a tervezett program kútba esett, édesapám is kezdte túlaggódni a helyzetet (bár a TUTO lakatos hókamóka óta komolyan aggódtam...): most azon kezdett parázni, hogy a villámlás miatt üljek odébb a sátorvastól...
   Én semmit sem szerettem volna, mint menni a megbeszélt programra...
- Menjünk a Zornitzába, menjünk a Zornitzába... - mondogattam.
Így végül nem tudom, kinek is volt ez a nap pokolian hosszú: vajon nekem, aki sátorfogságra voltam ítélve, vagy apám, aki a nyavalygásomat hallgatta, és nem pofozott fel, de még csak le sem szidott - részint, mert jó ember volt, részint pedig mert ő is szeretett volna menni a Zornitzába...
   Ehelyett aznap spirituszfőzőn melegített konzerv, szegedi halászlé volt a menü. Újabb csapás nekem, aki (akkor még) utáltam a halételeket... :O

Az országút napos oldalán

   Másnap bebizonyosodott, hogy minden rossz véget ér egyszer: reggelre sem szél, sem eső nem verte a sátor oldalát.
   A nyár rövid tétovázás után teljes erővel csapott le ránk: míg hét óra körül még fázósan húztuk fel magunkon a melegítőfelső zippzárját, röviddel ezután villámgyorsan kezdett a hőmérséklet emelkedni, az előző napi eső nedvességét gyorsan elpárologtatva. Ezzel a kemping pillanat alatt melegházzá változott, miután a pára tovább növelte a hőérzetünket.
  - Na, akkor megyünk a Zornitzába - adta ki a programot apám, ettől kezdve szinte kötőfék kellett a nyakamba, hogy ne szaladjak oda rögvest.
   Némi reggeli és készülődés után elindultunk.
   Utunk a partra ezúttal a várost keresztülszelő úton vezetett. Az akkor még tündöklő (2013 végén lebontott...) Kardam hotel előrr menve egy ismerős szaladt ki apámhoz. "Rezső" - egy, a korábbi években megismert helyi dolgozó, Rezhev Ali Izmail volt, akin neve mellett barna bőre is megkülönböztette az eddig általam megismert bolgároktól.
- István, gyertek be, igyatok valamit!
Ez hívószó volt, bementünk. Szüleim kértek valami +18-as italt, én egy üdítőt. 
Ekkor megjelent az ajtóban Nikolaj
- Hát ti mit csináltok itt? - kérdezte apámat.
- Megyünk hozzád, de előbb váltok pár szót Rezhevvel.
- Egy ilyennel te miért beszélgetsz? - kérdezte.
- Mert régi jó barátom.
- Egy török - mondta, majd jelképesen köpött egyet, és kiviharzott.
Akkor még nem értettük, mi volt ez...

Kirándulás20100813_0549.JPG

   Végül beültünk Nikolaj TxA rendszámú ezeröcsijébe, és elindultunk.
Barátunk végül igazán remek házigazdának bizonyult.
Aznap elmentünk a balchki botanikus kertbe, a Kaliakra fokhoz, majd végül a román határ mentén lévő Durankulak-ban, egy Kobak les nevű helyen egy fantasztikus grillvacsorán vettünk részt. Néztem a tálat, és kiszúrtam egy hosszú vékony kolbászt. Nem hagyhattam ki: megfogtam, mint egy kígyót a nyakánál fogva.
- Sssssszzzzzz - sziszegtem. Jót nevettek az asztalnál ülő felnőttek, nyilván nem tudták, hogy a kolbász tényleg kígyóból készült. 
   Na jó, nem. Csak vicceltem. 

   Két nappal később ismét elindultunk. Ekkor dél felé, Nesebar felé vettük az irányt. 19740715_008.jpg
Ez már annyira nem volt olyan vicces, a több, mint 100 kilométeres kanyargós út hosszú és unalmas volt, ezzel szemben amikor megálltunk egy benzinkútnál tankolni, és megcsapta orromat a jellegzetes bolgár benzinszag (itt a mai napig más anyaggal szagosítják a benzint, ezért egyszerűen más szaga van), bizony, nem csak az emlékek tolultak fel bennem. Mit szépítsem, elfogott a rosszullét. Színeset sóhajtottam a kútnál, mindjárt a kocsi mellett, legalább az ajtót sikerült időben kinyitnom... Kicsit levont az amúgy is "magas" élvezeti értékből, hogy mindez fényes nappal, egy forgalmas benzinkút úri közönsége előtt történt. Ezze legközelebb öt év múlva került sor, Albenán, hazaindulás előtti napon...

   A déli végekből Albenába visszaérkezés előtt Nikolaj hazavitt minket Tolbuhinba (ma: Dobrich). Szép, polgári lakásra emlékszem, egy barátságos kinézetű, középkorú asszony, házigazdánk felesége régi barátként köszöntött minket.
A belvárosi ház földszintjén egy nagy játékbolt működött, Nikolaj pedig bevitt minket, és apám tiltakozása ellenére csodás ajándékokat vett nekem. Azt hiszem, életében ekkor volt a csúcson, már ami a jófejséget illeti.
   Este visszamentünk Albenába, ekkot már Bonka, Nikolaj felesége is velünk tartott.dsc01745.JPG
Későre járt, és gyerekként álmosan, fáradtan halványan emlékszem, de egy magas faszerkezetes féltető alatt népviseletben sürgő-forgó pincérek, cigányzene... Sajnos, apámat már nincs módom megkérdezni, de visszaemlékezve a Stariya Dab nevű hely volt az, bizony, mely a közelmúltig igen kedves volt szívünknek...

   Így történt, hogy zsivány barátunk igazán kellemes (a benzinkúti róka-mókától eltekintve...) programmal lepett meg minket. S mikor közeledett a hazautazás napja, felajánlotta, hogy kivisz minket a várnai pályaudvarra - de előtte feltétlen találkoznunk kell. 
- Ráértek holnap? - kérdezte. 
- Kolja, nyaralunk, szabadságon vagyunk. Hogy ne érnénk rá... De mire?
- Semmi probléma, majd jövök - mondta, és eltűnt.


Nem tudtuk, hogy hazautazásunk előtt igencsak édes - és igencsak nehéz teher vár ránk... :)

(Folytatjuk)

A bejegyzés trackback címe:

https://bulgaria-albena.blog.hu/api/trackback/id/tr437155101

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.