'81 - A Hegyi Emberek esete a Rettenetes Tengeri Kígyóval...
2015. április 16. írta: zati

'81 - A Hegyi Emberek esete a Rettenetes Tengeri Kígyóval...

    Terepszemle

   Miután Vaszil ideadta a kulcsot, megnéztük hát a faházat. Kis, 2,5x3,5 méteres bungallók sorakoztak szorosan egymás mellett több sorban, miénk az első sorban a második házacska volt. 

19810716_039_2.jpg

   Középen egy ajtó, kétoldalt egy-egy nyitható ablak fogadta a belépőt. Belül kétoldalt egy-egy heverő, mögöttük egy kis fallal leválasztott rekeszben szekrény. Utólag gondolom, hogy a leválasztott rész eredetileg mosdónak készült, ezekben a bungalókban azonban nem volt folyó víz. A mosdó, fürdő, mellékhelyiség pár méterrel arrébb, a közös vizesblokkban volt elérhető. Ebben tehát nem sokat változott a helyzet a kempinghez képest, jelentős fejlődés viszont, hogy zárható ajtó (a TUTO lakatos sátras komolytalankodást nem számítom ide), szilárd tető és villany állt a rendelkezésünkre. 

   A faházaknak körülbelül az egyharmadukban laktak, az hamar kiderült: a korábbi szocialista vendégek a hegyomlás miatt elfogytak, ezért a helyben dolgozó környékbeliek kapták meg munkásszállásnak.
   Hogy akkoriban őket nem féltették a megmozduló hegyoldalba veszéstől - ez azóta is rejtély számomra, bár a XXI. századi egyes cégek munkabiztonsági szabály-értelmezését elnézve már nem annyira meglepő...

Költözés a Gorára

   A költözés tehát nem jelentett különösebb erőpróbát, a sátor lebontását leszámítva pillanatok19750715_011.jpg alatt bepakoltunk a Kispolákba, az ülésekre is, ezért anyám kocsival, apuval ketten gyalog indultunk felfelé.
Azért az - gondolom - eddig is nyilvánvaló volt, hogy a "Hegy" nem egy alpesi szirtet jelent, és oxigénpalack sem igazán kell a megmászásához. Ezért azt lenn is hagytuk Attila szertár-trabantjában.
   Így lettünk hát hegylakók. Ettől kezdve napirendjeink kicsit átalakultak: reggel  felkelés után elsétáltam a sarki kisboltba reggeliért. Majd elindultunk lefelé a partra a Pléhcsárdától az Arabella felé levezető lépcsőkön. Természetesen általában betértünk a Pléhbe egy hűsítőre - édesapám itt végezte el a rituális fogmosást :)

   Lent találkoztunk a csapat Másik felével, ahol a szokott víziparádét mutattuk be. (Képen: a Ribarska Hizha a panoráma lépcsőről)

...és a Tengeri Kígyó

   Történt pedig az egyik napon, hogy épp az utolsó búvárkodós merülést abszolváltunk. dsc08877.JPG
A helyzet az, hogy Attila abszolvált, a nagy abszolválásban mi felváltva igyekeztünk neki segítséget nyújtani, forgó rendszerben: Páran a parton pihentek sörrel (a felnőttek!) a kezükben, mások szénné égették magukat a tengeren ringatózó csónakban, miközben Attila helyét jelző fehér kötelet néztük.
   Időnként felbukkant, és bedobott valamit a csónak aljába.
Egy-egy rapana csiga, szebb rák... 
 - Még mindig semmi - mondta egyre csüggedtebben.
Attila övén egy tőr, kezében egy háló, másik kezében a szigonypuska.
   Egyszer csak felbukkant.
 - Na csak lőttem egyet...
Kezében egy nagy tarisznyarákot tartott, mely a kilőtt szigony hegyén, kb. 6 méter zsinór végén lógott.
 - Nem hiszem el, hogy nem lőttem semmit, hát ezt legalább...
Szép példány volt, ekkorát soha nem láttunk azelőtt.
   Betettük a csónakba.
 - Na, én nem fogom újra felpumpálni, ennyi volt a szigonyozás - mondta.
 - Ez elég lesz, az aljzatot piszkálni remek - azzal kézbe vette a fa nyelű nyársra emlékeztető szigonyt.
Elmerült.
Ismét jópár perc ringatózás kezdődött. 
A csónak végében Jani, az evezőknél apám, én a csónak orrában. Kicsit unatkozva, a vizet piszkáltam, igyekeztem magamra loccsantani hűsítőként. 
   Egyszer csak csobbant a víz. Attila jelent meg prüszkölve, de most valahogy másként nézett ki, mint azelőtt.
Kb. két méterre a csónaktól kiemelte a jobb karját... És...
   Ott volt. Rátekeredve a karjára. Fogakkal teli száj, szélesre nyitva. A szigony a feje mögött hatolt be, az olajzöld, kígyószerű test szorosan a szigonyra, majd az alkarjára volt tekeredve.
 - Attila, be ne tedd ide, b***g! - kiáltott Jani.
- Ha beteszed, én kiugrom, az biztos - ijedezett apám.
- Ez mi? - kérdeztem én. Igazából az Indul a bakterházból idéztem volna, hogy "Ilyen rusnya teremtés még a kalendáriumba' sincsen"...
- Nem tudom. Megmozdult, én meg megszúrtam...
   Tekintettel a beijedt férfinépre, végül apám evezett a csónakkal, míg Attila a kötélbe kapaszkodva a vízben tempózott, kezében tartva a felnyársalt "szörnyet".
   Kiérve a partra kezdődött az agyalás, mi lehet ez.
- Hal az biztos, valami angolnaféle...
- Nem muréna? 
- Nem tudom, szerintem angolna...angolna.jpg
OK, kérdezzük meg a halászokat.
   Két ötven körüli halász téblábolt a halászkikötőnél, amikor odaértünk.
- Srácok, ez mi?
A két kolléga nézett, nézett, majd az egyikük éktelen litániába kezdett.
- Azt mondja, harminc éve halászik itt, de ekkora angolnát sohasem látott még! - fordított mosolyogva Attila.
- Ehető? - kérdezte, biztos ami biztos.
- Kitűnő! Kiváló - mondták.
  Addigra a halat lefejtettük persze a szigonyról, Attila alkarjáról szintén. Kb. 130 cm hosszú állat volt. 
- Akkor ezt megsütjük! - mondta Ilonka.
 Én, aki akkor még nem szerettem a halat, máig bánom, elhúztam a számat, és kijelentettem:
- Én halat nem eszem, fennmaradok a Hegyen...

Így történt hát, hogy a többiek elmondása szerint kiváló angolna-partiról lemaradtam...

Az Élet Nagy Problémája

(A képen édesanyám, kezében napfogyatkozásnéző (nyilván azért barna...) üveggel. A bolgár kissrác várja, hogy folytassuk a frizbizést a fotózás után) 19810716_036.jpg

   Esténként jött a nagy kérdés, hogy vezessük le a napot. Ez a kérdés egyébiránt napjaink Albenai nyaralásaink visszatérő motívuma, ilyenkor az ember érzi, mekkora gondok nyomják a vállát: Menjünk el vacsorázni? Menjünk a kempingbe Attiláékkal közösen? Illetve volt olyan este, amikor Attiláék és Janiék jöttek fel a "hegyre" hozzánk. 
   Ilyenkor valamilyen helyben összeütött vacsora, pl. lecsó került a tányérokba, majd előtte-közben-utána a felnőttek iszogattak, közben egy-két nóta is elhangzott.

   Itt szeretném megjegyezni, hogy a hangulata és az atmoszférája visszaadhatatlan annak, amikor ülünk - felnőttek és gyerekek - a faháztól nem messze letett, padként szolgáló gerendákon. Halk beszélgetés, sztorizás, mi, gyerekek hallgatjuk. A tisztáson kabócák - akkor még úgy tudtam, tücskök - pirregése hallatszik.
   Éjszaka van, az ég nyugati feléről is eltűnt az alkony pírja, a Hold még nem kelt fel, a csillagok szikrázó gyémántokként ragyogtak az égen.
Ekkor Attila megszólal: 
 - Énekeljünk valamit! Azt ismeritek:
   
"Krasznahorka büszke vára, Ráborul az éj homálya
    Tornyok ormán késő este tárogató nem sír messze..."
Valami hátborzongató egyben felemelő volt benne, ahogy Attila öblös hangján szólt, mi pedig ott ültünk és hallgattuk. Mi gyerekek, természetesen még nem ismertük.
 - De nem ám... Ezt otthon tilos énekelni. Baj lenne belőle. De itt senkit nem zavar...
 - Miért, otthon van, akit zavar?
 - Igen. Majd később megérted... De most az jön, hogy
"Kitudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen..."
   Ekkor hallottam először a székely himnuszt, és akkor éreztem azt, ami akkor összekovácsolta a magyarságot: őszinte szándékot, akaratot, reményt. Akkor még nem tolakodott be a napi politika a versszakok közé...
 

Estéink

A vacsorázni menetel kedvenc helyként általában a "Rizsát", azaz a Ribarska Hizhát jelentette, mely fénykorát élte akkor is és most is, furcsa módon viszonylag távol a kempingtől és a szállodáktól. Úgy látszik, jó hangulatú zenés hely, kitűnő konyhával, gyors és mosolygós kiszolgálással, melyet a tengerparti levegő, panoráma, és a hullámok és sirályok hangja tetéz - vonzza a turistákat akkor is, ha pár perces (tengerparti) séta szükséges hozzá.albena_1981.JPG

Az esték minden esetben hasonló módon értek véget: A röcsöge útvonala a Rizsától indult, a Kemping felé került, majd a hegyre fel a Pléhcsárda előtt fordult meg (jobb oldali képen) - kézenfekvő volt hát, hogy mivel közlekedünk, ha épp nincs kedvünk gyalogolni. De, mint korábban írtam, a távolságok egyébként sem túl nagyok, Albenán 20 perces sétával minden elérhető. Hja, még egy ok a röcsögézésre: az Arabellától felvezető lépcső a földcsuszamláskor szintén megcsúszott. Fokok hiányoztak, sok méterekkel odébb a bozótban feküdt. Itt világítás előtte sem volt. A következő, a Kaliakra Hoteltől felfelé vezető lépcsőn pedig "vicces fiatalok" időnkén bezúzták a lámpatesteket, a lámpák törötten, helyenként teljesen letörve, csupán a vezetékek meredeznek a csonkból kifelé.Arra járva ma is elgondolkodom: a vandálok vissza-visszatérnek, vagy... 1981 óta nem sikerült pótolni a ma 70-80 éves huligánok által letörött lámpákat... Ismerve az egyébként rendkívül szimpatikus bolgár emberek stresszmentes életmódját, a választ sejtem. :)

Önző szempont, de a hegyre költözés nekünk könnyebbséget jelentett: a reggeli 1,5 kilométeres séta 600 méterre rövidült. Mindamellett a kemping díját édesapám megtakarította, és "más célra átcsoportosíthatta". Amint emlékszem, végül nem, nem kellett itthon visszaváltanunk. Inkább cseppfolyósította és átalakította este hangulattá. Ellenben a cipekedés ugyan könnyebb lett, de olyan napon, amikor palackos merülés volt a tervben, utoljára a fentebb leírt alkalommal, emlékeim szerint lementünk a kempingbe, és segítettünk lecuccolni a partra. Ha nem így volt, Ica, kérlek jelezd :)

(Folytatjuk...)

A bejegyzés trackback címe:

https://bulgaria-albena.blog.hu/api/trackback/id/tr487327944

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.