'81 - Hazaút és fogadalom :)
2015. április 26. írta: zati

'81 - Hazaút és fogadalom :)

(1981 augusztus 5-8)

   Mindannyian nehéz szívvel csomagoltunk össze. Persze Ilonkáék nyilván várták, hogy gyermekeikhez hazaérkezzenek, akik a nagyszülőknél nyaraltak az elmúlt két hétben, mint én tettem hét évvel korábban.

   Janiék munkahelyi elfoglaltság miatt már előző nap hazaindultak. 
    Az S100-asba beszállás előtt Jani odalépett apámhoz:
- Istvánkám, jó kis helyre hoztál minket, köszönöm! - mondta, és megölelte régi barátját.
- Nem kellett hozni titeket, jöttetek magatoktól - szabadkozott apám. Persze, érezhető volt, hogy megkönnyebbült. Ezt az érzést később én is átéltem... :)
   Végül két autóval vágtunk neki a hazaútnak, legalábbis két négykerekűvel, melyben gépenként két henger és vagy 25 lóerő szolgáltatta az energiát. 
  Az út maga elég eseménytelen volt. Az utasok jó része aludt, a vezetők talán nem, apám felvette a mitfahrer-pozíciót, azaz a VEF rádióval az ölében, demizsonnal a lába között iddogált, neki úgysincs jogsija alapon, így a vezetés terhe őt nem nyomasztotta. Gyerekkorom óta rejtély vef1970.jpgszámomra, hogy apunak mi lehetett a terve a rádiókészülékkel. hacsak az nem, hogy baleset esetén az esetleg épen maradt üvegeket betöri a sarkával. Aki ugyanis utazott 126-os Polskiban, az tudhatja, hogy a nem túl bőségesen párnázott kaszni a léghűtéses farmotorral olyan iszonyatos zajt generált, hogy gyakorlatilag beszélgetni sem volt egyszerű feladat, a zenei akkordok élvezetét különösen érdemes volt későbbre halogatni. 
   Minden esetre a két kéthengeres rendesen tette a dolgát, míg csak meg nem érkeztünk terv szerint a szálláshelyünkre.

Még egy éjszaka

 A Terv szerint az első nap Craiováig kellett eljutnunk, a jól ismert Leu falun keresztül. Herkulesfürdőnek neki sem vágtunk volna, hisz' sátrat verni a sötétben nem egy kellemes elfoglaltság, különösen az odaút tapasztalatai alapján. 
   Miután megtaláltunk a kempinget - jelzem, GPS még nem volt, kénytelenek voltunk az autóstérképre, városon belül az autóatlasz várostérképére hagyatkozni. A harmadik lépcső pedig a helyi lakosság kikérdezése volt - vicces helyzeteket is teremtett, hogy apám a csak románul beszélő emberekkel próbált szót érteni. Aztán hol jó, hol kevésbé jó tanácsokat kaptunk - azért mindig volt, aki nyilván tréfából nem a helyes utat mutatta - de végül mindig megérkeztünk. Erre legkézenfekvőbb bizonyíték az, hogy nem keringünk Olténiában azóta.
   Lassan befordultunk hát a kapun a "recepció" feliratú bódé előtt megállva. Egy (évekkel korábban) szürkére mázolt fa építmény volt, az oldala ívesen hajlítva, keskeny fa lécekkel burkolva. Az oldalára kék betűkkel festették fel a CAMPING feliratot. Ettől eltekintve senki sem mondta volna meg, hogy a fás ligetben mi található, hiszen vendégnek, az azzal járó jövés-menésnek nyoma sem volt. 
   Egy középkorú recepciós hölgy fogadott minket. 
Megkérdeztük a faarcú hölgyet, van-e bérelhető faház. A hölgy mosollyal az arcán pattant fel és segített - írhatnám, de ez enyhe túlzás lenne. A szocreál filmekben és néha a hazai vendéglátóhelyeken látott méla unalommal nézett ránk.
- Da - válaszolt, jelezvén, van.
Telepített lakókocsik voltak e célra, hatszemélyesek, egymástól egyenlő távolságra, beton bakokon álló egytucatnyi szürke-kék színű felépítmény formájában. A kerekek le voltak szerelve (ellopva..?), helyükön nejlonzacskók voltak rákötözve a kerékagyra.
   Azzal együtt, hogy a kemping gyakorlatilag kihalt volt, túlzás lett volna azt állítani, hogy a román asszonyság nyakunkba ugrott volna az örömtől.
   Egykedvűen elkérte dokumentjeinket. 
- Nem jó - nézett Attilára és Ilonkára - maguk nem kaphatnak egy lakókocsit.
- Miért? - kérdezte Attila.
- Mert nem házasok!
  Kissé rezignáltan vettük tudomásul, hogy erkölcseink felett Ceausescu elvtárs helytartója ilyen bőszen őrködik, olyannyira abszurd volt a helyzet, hogy az nekem, 12 éveként is röhögőgörcsöt kezdett a torkomra forrasztani. Ráadásul ez nem is volt igaz, ugyanis házasok voltak, csupán Ilonka - az akkori szokásoktól eltérően - továbbra is lánykori nevét viselte.facebook_1425329238454.jpg
- Ha tudom, legközelebb anyakönyvi kivonatokat is hozzuk - zsörtölődött apám. 
- Ne aggódjatok, megoldjuk - mondta Attila. Azzal elővette az Oláh Elkápráztató Bűvészdobozt, azaz azt a szatyrot, amiben az e célra tartalékolt szappanokat tartottuk. 
   Ez Atlantik szappan papírdobozban landolt a recepciós pulton. A hölgy fel sem nézett, egy gyors mozdulattal eltüntette a pultról, és ugyanazzal a mozdulattal adta is a kulcsot egy randa bádoglemezhez erősítve egy kulcskarikával. 
    Birtokba vettük tehát lakókocsinkat, ami nekem, gyerekként fantasztikus élmény volt! Még soha nem jártam lakókocsi belsejében, csak kívülről csodálhattam eme csodás járgányt. 
    És most ott volt, és kívülről-belülről csodálhattam.
Egy kis előtérbe létünk be, ami egy kis konyhát képezett. Jobbról egy kis hálófülke nyílt, emeletes ággyal, mellette egy másik, egy kétszemélyes ággyal, míg a kocsi végében egy kis nappali egy kétszemélyessé kihúzható sarokgarnitúrával, amit egy hatalmas, faltól falig érő ablak zárt le. 
 - Én itt szeretnék aludni! - mondtam. 
Kis vacsorát ütöttek össze Ilonka vezetésével, valami konzervből, amit így nem vittünk haza. 
   Rövid beszélgetés után lefekvés - ez volt az 1981-es nyaralás utolsó estéje. Ha jól emlékszem, egy bor dugója azért kipattant ott, és a felnőttek koccintottak a sikeres útra.

Hazafelé Szegeden nagymamámék felé fordultunk, Attiláék pedig hazafelé indultak. 

Így ért hát véget az 1981-es nyaralás. 
De az utózöngéi visszhangoztak épp egy évig.

  Történt pedig, hogy alig hazaértünk Szegedről, kb. két nappal később, felcuccoltunk a ház előtt leparkolt kocsinkból. Ezután legurultunk a lakótelepi garázssorra, de mielőtt leparkoltunk volna, kocsimosás következett, 19801101_026.jpghisz' a hosszú út porát le kellett mosni megfáradt 126-osunkról. 
   A helyi erők sorban jöttek megcsodálni a "madárlátta" autót, és a garázsokból előszédelgő (ki csak átvitt értelemben, ki ténylegesen) szabadidős molajiak (neveket szándékosan nem írok, sokan már csak az örök vadász- és fröccsmezőkön iszogatnak) hümmögtek, gratuláltak anyámnak - és bevallották, hogy bizony. fogadtak, hogy hazafelé, vagy már odafelé megesz minket a fene. Volt, aki hozzátette, hogy nem vagyunk normálisak. 

Este viszont apu lement a "Lapos" presszóba, hisz friss élményeiről beszélni kellett a cimboráknak.
Kilenc órakor záróra, érkezik haza, ám nem egyedül: Attila kíséri, kezében egy üveg vörösbor.
- Hát, ennyit rég nevettem - mondta, amikor belépett. Anyu mindjárt kinyitotta a bárszekrényt (azóta nincs meg) és elővett három (basszus, még csak 12 voltam, épp harmadannyi, mint most) füstszínű poharat (megvannak). 
- Na, Istvánkám, Ani, ezt bontsuk ki a nagy ijedtségre! - viccelődött, már ami az ijedtséget illeti. A borral nem viccelt. 
   Töltöttek, koccintottak.
- Ez az út olyan jól sikerült, hogy jövőre meg kellene ismételni - mondta Attila
- Ismételjük! Menjünk - mondta apám.
Attila elkomolyodott, és ránézett.
- Ezt komolyan mondtad?
- Igen.
Ekkor bal kezébe fogta a poharát, koccintásra, míg jobb kezét kézfogásra nyújtotta:
- Megbeszéltük. Eb, aki a szavát nem állja!
Kezet fogtak.
Anyuval tudtuk, hogy apám néha komolytalanul viselkedett, de ha a szavát adta - akkor bizony megyünk!


 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bulgaria-albena.blog.hu/api/trackback/id/tr417343502

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.