(1982. július 23)

    A megérkezésünket követően azonnal beástuk magunkat, jobban mondva sátrainkat, majd a már szokásos első estés sétánkra indultunk.
Idén Laciéknak megmutatták apámék a kemping büféjét, megkóstolták a kínálatot, hiszen ők először jártak itt, majd a tengerpart felé vettük az irányt. 
   Leérve a tengerparti sétányra, megbabonázva néztük a fekete tintaként hullámzó Fekete tengert.
Lusta, hosszú hullámok hömpölyögtek lassan a part felé. A csillagos égbolt adta háttár előtt remekül látszottak, amint a nyugodt vízfelületen valami tengeri állathoz hasonlóan lassan kiemelkedtek a part menti sekélyebb vízben, és átbuktak nagy csobbanással fehér tajtékot szórva a sötét víz felületén.
   Lementünk a fövenyre, és levettük a cipőnket.
Bokáig-térdig gázoltunk a langyos tengervízben, és élveztük az estét.
Bevallom, nem is emlékszem, aznap elmentünk-e vacsorázni valahová, vagy visszamentünk a kempingbe.

Másnap reggel madárcsicsergéssel köszöntött ránk a nap.
És egyszer csak felcsendült a jól ismert, kívülállóként is várt ébresztő Attila öblös hangján:
- Fogmosás!

   Nevetgélve, jó hangulatban indult a nap.
Pontosan tudtuk, mire lesz szükség, így gyakorlottan kapkodtuk össze a felszereléseket. Gumicsónak, pumpa - első nap nem kell több... 
   Elindult kis menetünk a part felé - a csónak felpumpálásával sem akartuk húzni az időt, ezért összehajtogatva, a férfiak vállán felváltva utazott.

   Leértünk a partra. Gyors lepakolás, majd a cipekedésben megfáradt urak a port le kellett hogy öblítsék egy Shumensko sörrel.
   A profi gumicsónak idén sem keltett kisebb feltűnést, mint tavaly. A különböző országbeli turisták irigykedő pillantásai kereszttüzében tettük vízre járgányunkat.
   Dél körül apám bedobta a szokásos ötletet: 
- Menjünk fel a Pléhcsárdába Vaszilhoz!
"Természetesen" meglepetésként érkeztünk, körülbelül karácsonykor váltottak egy-egy levelet, azóta nem tudatta apám, hogy mikor érkezünk, sőt, hogy érkezünk. 
- Vaszil úgyis tudja, hogy ilyenkor érkezünk - mondta apu. 
Nekivágtunk hát a felfelé vezető 276 lépcsőfoknak. 

A csapos, Álmos Ökör meg sem lepődött érkezésünkön.
Egy asztalnál csehszlovákok (akkor még azok voltak), kb. két nagyobb család, felnőttek, gyerekek.
A helyiség szélén, a kis egyedüli asztaloknál egy-egy helyi erősség, szabadnapos dolgozók, esetleg az éjszakos műszakot kipihenő vagy épp arra készülő jómunkásember.
   Vaszil sehol. Elsőre nem is az Ő hiánya ötlött szembe, hanem inkább csak a cigarettafüst volt fele a Pléhcsárdában megszokottnak. 
- Vaszilt keresitek? - kérdezte Álmos Ökör, miközben poharakat törölgetett egy fehér kendővel - Otthon van, Senokosban - mondta. - Nyugdíjba ment, de nyáron itt szokott lenni, hetente egy-két napot kisegít - folytatta.
   Ahogy ott állt, borvirágos arccal, álmos tekintettel, fehér (tényleg fehér!) pincérköpeny fedte sudár testét, melyet előrelátóan egy kisebb szalonnaréteggel burkolt le, és miután a hanyagul összegombolt harmadik gomb felett mellkasszőrzete kikandikált, erősen sejthető volt, hogy köpönyege alatt max egy lyukacsos IFA-s pólót visel, lehetett sejteni, hogy a klottgatya sem a véletlen műve, mely kivillant köpenye szegélye alatt. Összességében Rejtő Jenő is elégedetten csettintett volna láttán, és bizonyosan beleszőtte volna valamelyik történetébe. 

- Akkor meglátogatjuk - mondta apám. Akkoriban, a GPS előtti időkben, amikor az autóstérképek a kisebb településeket csak egy karikának jelölték, bizony, egy helyi kirándulás kalandnak számított. Utólag mosolygok rajta, hiszen csak 30 kilométeres útról volt szó... 

Így tehát kicsit rendhagyó módon indult a nyaralás - ezúttal Vaszil nélkül.

De amint apám megígérte, rövidesen úton voltunk Senokos felé - nem várt meglepetést okozva saját útitársainknak...Azt azóta sem tudom, mit kellett volna csinálnunk hármunknak vagy nyolc kiló májjal :)

(Folytatjuk)