2018.08.04.

   Nyaralás idején a felkeléssel nem kapkod az ember. Különösen akkor, amikor napsütés, igazi strandidő köszönt minket. Akkor sem, ha tudná, miatta a nap végén szerb rendőrök fognak inalni... Akkor pedig főképp nem, amikor szeretné az idő kerekét visszaforgatni, legalább csak pár nappal. 
   Felkeltem végül, és az erkélyre kilépve láttam, hogy az idő mintha a bolondját akarná járatni velünk: napfény és meleg, olyan, amit mindig is szerettem itt. A strandon a sárga zászlók lengtek a reggeli szépben, és az égbolt kékségét szinte csak a reggeli nap ragyogása törte meg. Hívogatóan kéklett a Fekete-tenger az azúrkék égbolt alatt. Tudtuk azonban, hogy idén nincs mód egy-két nap hosszabbításra, ami azért régebben bevált módja volt az indulás elnapolásának. Azért sem, mert már a privát e-mail fiókba is érkező üzenetek jelezték: várnak. Új munka, új hely, új ismeretségek, s van, amikor a világ kitárul, máskor kiderül, mennyire kicsi - de ahhoz menni kellett - és mi ma indulunk. A terv szerint majd dél körül. De előbb... Az a fura négybetűs szó, amit nyilván nem véletlenül, két hanggal mondunk...(Ebbe belegondolt már valaki rajtam kívül..?)
 Szóval

mindenekelőtt a kávé...

   Mert a világmegváltó nagy terveknek sem lehet nekivágni a reggeli kávé nélkül.
Néztem az albenai zöld hátteret, mögötte a Nagy Kékkel, és igyekeztem mindent magamban eltárolni - de azért egy digitális kamera nagyban segített ebben.
   Szép. Szerintem. 
De sokat merengeni nem volt idő, hiszen a már kialakult hazaindulási protokoll szerint reggeli után, és igen, a reggelit követő szálloda előtt elfogyasztandó reggeli cigaretta után - eddig a már megszokott napi rutinunk szerint jártunk el - felmentünk a szobánkba, és...
   Mindketten nagyot sóhajtva - 

Megkezdtük a csomagolást.

   A csomagolás esetében a többes szám első személy használata némi eufemizmusnak tűnhet, pedig nem az. 
Igaz, a csomagolás érdemi részét Teri végzi, de én is kiveszem belőle a részemet. 
   Kiveszem, és messzire el is viszem, hogy kerüljük a stresszes helyzetben a kritikus tömeg miatt bekövetkező robbanást - már ha nős férfitársaim értik, mire gondolok - én inkább nyakamba veszem a fényképezőgépemet, és utolsó sétámra indulok, hogy megörökítsem Albena látnivalóit - kicsit másképp. 
   Másképp, hiszen egyfelől a remek fényviszonyok és a kevés vendég okán szép képeket lehet a tetsző dolgokról készíteni, és igen, meg lehet örökíteni a kevésbé szép dolgokat is, amik lehet, hogy a következő nyárra már a felújítás áldozatául esnek. 
   Hazautazást ígértem hát, de előtte egy rövid

 Séta

  Leírásával untatom kápráztatom el a Nyájas Olvasót. 
  Utam először a Dobrudja hotel halljába vezetett, ahol volt szerencsém megörökíteni az általam ismeretlen művész szocreál és a könnyűdrogos stílusok elegyéből készült kompozíciót, mely hagymázas alakjai a szálloda felépülte óta riogatják üdvözlik a recepcióra érkező vendégeket... 
Komolyan, aki meg tudja fejteni, mit ábrázol a kép, annak Bonaparte Napóleon gyermekkori koponyáját adom ajándékba...
   De az út nem állhat meg némely baromfejű lények láttán. Lementem a partra, és a Bazár tengerpart felőli oldalát vettem célba. 
   Az egykori presszó, amely évek-évtizedek óta nem működik, s ma már csak raktárként funkcionál. Ez volt a hely, ahol 1982-ben a hazaindulás előtti délután napszúrást kaptam a rekkenő melegben... Beteg lettem, minden bajom volt... Hiába, a szebbnél szebb emlékek..!

Bent a Bazárban

Reggel még nehéz eldönteni, mely üzletek nincsenek nyitva évek, és melyek csak az előző esti zárás óta. Most még a szállodák reggeli ideje tart, aztán nyitnak a bárok, ahol a nagydarab  orosz apukák megalapozzák a napot kis feleségeik (nem túl) őszinte örömére. Egy óra múlva aztán beköltözik az élet a csarnokba, de most még inkább csak a később kelő fecskék néznek ásítozva az erre tévedő vendégre. A gyermekeiket ideges arccal és "Alex!" kiáltásokkal a part felé kormányzó anyukák majd csak ezután jönnek errefelé...
  A Bazáron át az egykori Varsó szálloda mellett elérünk a korábbi fő lépcsőhöz, ami a hegyre vezet fel. Itt pár éve még büfék és üzletek álltak, mostanra a mindkét irányba vivő mozgólépcső gyors és fáradságtól mentes közlekedést biztosít - nincs szükség hát a köztes pihenési lehetőségre.

A "hegyen" a panoráma most is szép - azért évek során megváltozott alaposan.
Talán a kivágott fák soráért kár, azok kellemes árnyat adtak az izzasztó gyalogláshoz. 

Ideje hát, hogy visszatérjek, hiszen nagy út áll előttünk.

   Amint fentebb írtam, van feladatom a csomagolás során. 
   A kiürített szobát én nézem végig, nem hagyunk-e ott valamit, ami nem szerepel a szobaleltárban. 
Nem, minibár a Dobrudja Hotel kínálatában nem szerepel, de a fiókokba és a szekrényekbe bekukkantok, nem hagyunk-e itt valamit, amit nem áll szándékunkban.
   Márpedig az elindulás menthetetlenül közeledik, már a liften visszük le csomagjainkat. Amikor a szűk kabinunk időnként meg-megáll egy-egy emeleten, ahol strandra igyekvő (pukkadjanak meg!) emberek szállnának be, meglátva csomagjainkat és minket, inkább hátralépnek az ajtóból... Ha nem tennék, elég inteni, hogy nézzél, jóbarát, telt ház van.

Bepakoltunk...

Beszállás a platánfák árnyékában kellemesen hűs autónkba, és indítok. 
11 óra 58 perc van, ennyit a "dél körüli" indulásról. A hőmérséklet 28 fok árnyékban.
A dízelmotor békés berregéssel kezdte gördíteni a kerekeket Albena útján.

Úton-útfélen

Először inkább útfélen. Mielőtt ugyanis Várna, majd onnan Shumenen keresztül Szófia felé vennénk az irányt, a két nappal ezelőtt a strandolás oltárán feláldozott kis éves bevásárlásunkat akartuk megejteni, mégpedig az immáron bevált kis boltunkban - a Fish-Fish dombon, Peter egykori Hotel Dianája szomszédjában. Itt 2010-ben, első utunkon jártunk először, és megfogott minket a '80-as évekből itt ragadt kisbolt a mosolygós eladónőkkel, akik szerintem a kereskedelmi suli elvégzése óta viszik ezt a kicsit retró, ám kiválóan ellátott boltot. 
   Beléptünk, és persze megismertek minket, széles mosollyal köszöntek. Felismernek, noha évente egyszer szoktunk betérni a bőséges kínálatból akkor is csak kevés terméket vásárolni, azt is a hűtőpultból. 

   Vettünk tehát némi zárjegyköteles terméket, aminek mennyiségét a NAV-nál dolgozó kedves barátaink lelkiismeretének megnyugtatása érdekében nem részletezném, és eme terhünket is elhelyeztük a Focus feneketlennek tűnő csomagterében. 
   A két hölgy furcsán, ám hatékonyan, szimultán pénztárosként működnek: az egyik diktálja az árakat és csomagolja fürgén a megvásárolt portékát fekete nejlontáskába, a másik pedig kezeli a pénztár- és a kávégépet.
   A sor igen gyorsan haladt, mi pedig pillanatok alatt végeztünk. Egy kávé is jól szokott esni...
   Indulás előtt benéztünk 2010-es és '12-es szállásunk, a Hotel Diana udvarába. Ruhák kiteregetve, mozgás is volt, de az ajtón a "Szálloda nem üzemel" felirat áll...
   De most -

indulás! Irány - a szerb határ. 

  Persze, addig is meg kell állni itt-ott, de a csapás fő iránya esti szállásunk, Dimitrovgrád volt a határ szerb oldalán.   537 kilométer.  

Ez volt hát a mai feladat, és tekintettel a tiszta, kellemes időre, valamint arra, hogy a bolgár-szerb határon az időzóna átlápésekor "nyerünk" egy órát, igazán nem kellett sietnünk.

Elköszöntünk Albenától

a körforgalmon áthajtva, amikor is Balcik felől érkezve továbbmentünk Várna irányába.
Innentől egy jól ismert szakasz következik, pár kilométer egyenesen, majd Kranevo falu előtt jobbra letérünk. 
   Az ember ilyenkor hagyja el a tengerpartot, és tudja, nem látja egy újabb évig. A végtelen szőlők mellett elhaladva tudjuk, hogy van az a pont, ahonnan visszanézve utoljára láthatjuk Albenát. Utána még a Dobrudja hotel óriási tornya még uralja a horizontot egy darabig, aztán amikor három kilométer után balra fordulunk Várna északnyugati része felé, akkor eltűnik a repce- és szőlőültetvényekkel teli dombok mögött.  

Az első megálló

alig 20 kilométer után egy Lukoil benzinkút. Telitankoltam a Fordot, és már mentünk is tovább. 
Várnát a 29-es főútra kanyarodva kellett megközelítenünk, ahol egy elsőre érthetetlen kereszteződés szórakoztat minket: két sáv fordul jobbra, Dobrich felé, s míg a jobb szélsőn haladók mehetnek is tovább, a bal oldali  mindjárt egy visszaforduló sávként kanyarodik 180 fokban Várna felé. Szuper... Bele sem merek gondolni, milyen balesetek vezettek oda, hogy ezt ilyenné alakítsák... 

Úton

  Ezután már szinte akadálytalanul haladtunk. A várnai repülőtér melletti nagy körforgalomnál felhajtottunk az autópályára, amin Shumen városáig vezetett az út. Itt azután elfogy az autópálya, és immáron kétszer egysávos főútvonalként vezet Targovishte felé. Itt a város melletti elkerülő úton haladva a Veszprém melletti északi elkerülő szakaszhoz hasonlít az út: a város szélén működő és lepukkant telephelyek, üzemek mellett, időnként körforgalmú kereszteződéseken haladva utazunk. 
   A főútvonal hol hegyek közt kanyarog, hol pedig egyenes szakaszokon lehet hasítani, ám előbbi részeken az emelkedő irányban rendre előzősáv könnyíti meg a haladást, míg egyenes szakaszokon a vezető rutinjára és a szembejövők tempójára van bízva, hogy megelőzzük a forgalmat lassító teherautókat.
   - Omurtag... Akkor arra van Busa- és Pontytag - vontam le a következtetést a vezetés során túlgondolva dolgokat. 

A pihenő

   15:30-kor beértünk az először falusias elővárossal, majd pedig kétszer kétsávossá bővült, középen zászlókkal ékesített főúttal büszkélkedő városba, Veliko Tarnovoba. 
   Itt a város központjában létesült bevásárlóközpont szokott a pihenőhelyünkként szolgálni úgy ide-, mint visszaúton, lévén épp félúton Várna és Szófia között. 
   Ha vásárolni kell pár dolgot, a nagy CBA áruházban (!) megtehetjük, ám mi eléggé el nem ítélhető módon 2010-es hazautunk óta a kulináris élvezetek templomaként a gyorsétteremláncok zászlóshajójának számítóba térünk be.  
   Eszünk - igen, tudjuk, mit kapunk, mennyiért, és ami számít - gyorsan. Kis pihenő is ránk fér, bár már levezettem kb 300 kilométert, nem érzem úgy, hogy váltanunk kellene. Inkább figyelem, ahogy a helyi erők érdeklődve figyelik, hullik-e le nekik némi morzsa...

Célegyenes

Miután a CBA-ban gyorsan megfordultunk, és kicsit csalódtunk, hogy az általunk kedvelt Shumensko sört itt nem tartják - a Boljarka gyártója van itt helyben - ideje volt folytatni utunkat. 
 Másfél óra volt a pihenő, 17 órakor indultunk tovább. 
 - Időben vagyunk, ha Szófiánál nem lesz gond...
Folytattuk hát utunkat, és 115 kilométerrel Szófia előtt értünk el az újabb autópályaszakasz előtti utolsó településre, Balgarski Izvorra.
  Ebben a településben, azt hiszem, látható a Balkán valósága - a rendszerváltás után gazdaságát és reményét vesztett település, egykor szebb napokat látott, mára elszegényedett... Mégis, a település két szélén autós pihenőhelyek és árusok várják az utazót, utóbbiak cseréptárgyakat, hagymafüzéreket és mézet kínálva igazán alacsony árakon. 
   Évek óta mindig ugyanannál az árusnál állunk meg, és most is így tettünk. Amint lekanyarodtam a kis mellkútra, hogy a (konténer mellé) leparkoljak, a tulaj hölgy a szemközti bazár eladónőjével együtt nyugodtan cigarettáztak egy farönkön ülve. 
    Körülnéztünk, és végül három füzér lilahagyma (óriási, ízletes fejekkel) került a csomagtartónkba 7 leva/db (3,5 EUR) áron, valamint egy kilós fenyőméz, utóbbi 10 levát kóstált...

Indultunk hát tovább

...és nyolc kilométer után végre utunkon megjelent egy elválasztó korlát, majd sávunk kettőre bővült - végre, ismét autópályán utaztunk. A hőmérő ekkor még mindig 28 fokot mutatott este háromnegyed hétkor. 
   A következő 20 kilométeren belül három alagúton hajtottunk át gyors egymásutánban, melyek után egy viaduktból a hegy belsejébe hajtva felújítás miatt sávelhúzásos terelés volt. 
   Szófia... Már sokszor megkerültük, áthajtottunk rajta, és még turistaként is látogattuk, ezúttal azonban ismét megállás nélkül áthajtás következett. Nem a körgyűrűt, hanem a belváros főközlekedési útjait választottuk - Szófia meglepően könnyen keresztezhető, a megfelelő tempót tartva két zöldhullám gyakorlatilag átvisz a városon. Egyetlen kereszteződés van csak, amelyik megtréfálhat, volt már, hogy meg is tette, de a kellemes kora esti forgalomban nem érhet meglepetés...

A határ felé...

Még mindig kellemes meleg és a lenyugvó nap fénye kényeztet minket, amikor Szófiát elhagyva a közeli szerb határ felé tartunk. Ekkor haladunk el az egyik monumentális bolgár történelmi emlékhely, az Oszmán hadak felett aratott győzelem, és Bulgária függetlenségének visszaszerzése emléklére a hegy oldalába vájt kitüntetést formáló motívum, és a "Felszabadulás" "1885-2015" gigászi felirat mellett. Évekkel ezelőtt még az "1885-1985" volt olvasható.
   Mindjárt ezután visszacsöppenünk a valóságba, és a történelmi távlat immáron csak egy évet fog jelenteni.
Lehajtottunk ugyanis az utolsó bolgár oldali megállóhelyünkre, a nevezetes CAPA (Szara...) benzinkúthoz, ahol az utolsó leváinkat szoktuk üzemanyagra váltani, illetve szusszanni egyet. 
   Aki emlékszik rá (én nagyon erősen...), az tudhatja, aki pedig nem, a linken elolvashatja, hogy előző évi utunkon mekkora katarzis jelentett, hogy nem tudtam kávét inni.
   Nos, jelentem, ezúttal nem volt gond, vagy olvasták az előző évi bejegyzésemet, esetleg tényleg csak valami átmeneti üzemszünet volt, minden esetre pillanatok alatt bugyogott az illatos-gőzőlgő feketeleves a kis csészéinkbe, mi pedig a határátlépés előtti utolsó nekifutás előtt kellemesen kinyújtóztattuk tagjainkat.
 - Hmm, mindjárt ott leszünk - sóhajtott az én Kedvesem.
 - Remélem, a határon sem lesz gond - rontottam a hangulatot. 
 - Nézd, milyen kicsi a forgalom, biztos nem lesznek sokan...
 - Nem hát, mert már mindenki előresietett, és előttünk áll a sorban - viccelődtem.
Közben a nap lenyugodni készült, és a szófiai 26 fokról már 23-ra süllyedt a hőmérséklet. 
   Fél óra után indultunk el, 20:50-kor. 

Átkelés 

  Percekkel később bukott le a napkorong a nyugat felől magasodó hegyek mögé - és mi ekkor közelítettük meg a kalotinai határátkelőt. 
   A legjobb reményeink látszottak valóra válni: minden sorban néhány autó állt, a sorok pedig láthatóan haladtak. 
A kiléptetés gyorsan ment, ezután a szerb oldali belépésnél már kicsit többet kellett várni, de így is 33 perc alatt átléptük a határt. 20:38-kor már Szerbiában haladtunk közeli célunk felé. Íme, egy órát fiatalodtunk!
   Nyolc perc alatt érkeztünk meg a határtól kőhajításnyira álló célunkhoz, a Hotel Happy-hez. Persze, nem Albenától, hanem a határtól számítva nyolc perc alatt...  Az egyirányú szervizútra persze egy kisebb kör után kellett volna felhajtani a bolgár irányból, én ellenben mérsékelt szabálykövetéssel balra hajtűkanyarodva fordultam be a szálloda parkolójába. Khm, tábla nem tiltotta, a csík meg az aszfalton... Nem tudom, nem összemosódott felezővonal volt-e. (Mint már jeleztem, írásaim egyes elemeit a fantázia is szülhette, lehet, mondom, lehet, hogy hősködés helyett kerültem egyet, és itt nem fordultam balra). 
   Az viszont biztos, hogy háromnegyed kilenckor, 534 kilométer után megérkeztünk Dimitrovgrádba. 

Happy Hotel - érkezés...

  Érkezésünkre napkelet felől számítottak, részint, mert tavaly már jártunk itt így igazán ismerhetnek, részint meg mert foglaltunk előre helyet. A recepciós kislány tavaly óta bátrabban beszélt angolul, és miután átadta a 108-as kulcsot, kérdésünkre a vacsorát illetően így felelt: 
 - Sajnos, az étteremben rendezvény van, nem tudnak bent leülni... A teraszon sincs szabad asztal...
Aki utazott már egész nap, és éhesen érkezett meg bárhová, az tudja, milyen az, amikor közlik, ma nincs vacsora.

   Komár Lacit idézve
"annyit mondtam válaszul:
 - No, miss, azt nem-nem", én Bulgáriából jöttem,
   meg kell zabálnom még néhány szelet csirkéééééét,
   No miss, azt nem-nem, én rohadt messziről jöttem, 
   majd a torták után máshogy felelek taláááán!"

 Szóval én próbáltam rávenni, hogy csak kellene némi asztal, vagy bármilyen vízszintes felület, pláne, ha az ott lazsáló Biztos Urak végeztek (csak nem akarnak itt pöffeszkedni záróráig...) miközben Teri tekintete, hát nem mondom, hogy elkomorult, de még a fali képeken szereplő alakok is hirtelen lefagytak...
 - Ó, rendben, később biztosan lesz asztal, ha így megfelel - mondta az egyébként rendkívül szimpatikus kis hölgy (nem nem úgy szimpatikus, csak mint vendéglátós...).

Rendőr-futamítás

   Két perc, ha eltelt.
   Kopogtatnak.
A tavaly megismert biztonsági őr volt az.
 - Önök kértek szabad asztalt..? Akkor kérem jöjjenek,, felszabadult egy... Sajnos, csak a teraszon....
Megnyugtattuk barátunkat, hogy szuper, kifejezetten szeretünk a teraszon ülni, pláne, ha kitűnő ételek társaságában tehetjük...
   Nos igen, végül a rendőr bácsik távoztak, esetleg el lettel elküldve az asztaltól, másrészt pedig... Nos igen, voltak kitűnő ételek, és mi a szerb és bolgár fogások közül válogatva leegyszerűsítettük a választást: 
  Egy kétszemélyes grilltál mellett döntöttünk, mely az étlap és Teri szerint is 570 gramm hússl készült. Előtte pedig leves gyanánt két korsó jéghideg csapolt sört rendeltünk. 
   Azt mindenütt díjazzák, hogy kifejezetten helyi söröket keressük, szerintem a csapolt Jelen kitűnő választás...
   Mellé - hiszen az út porát csak le kellett fertőtleníteni, egy-egy Pelinkovac-ot kértünk, mely neve ellenére nem hajaz a pálinkára, ellenben az Unicum és a Jagermeister közötti ízvilágot nyújtja.
   Kellemesen telt hát a vacsora, a gyér megvilágítású terasz diszkrét fényénél legalább senki nem látta, mennyi grillezett finomságot tolunk magunkba.

Vacsora után

   Már csak annyi volt hátra, hogy - erkély híján - a szálloda előtt kiüljünk két székre, és élvezzük a csendet. 
A korábban itt, Dimitrovgrád főútján átfolyó Nis-Szófia tranzitút forgalma a pár kilométerre innen futó új autópályára került át. Itt csend volt hát, illetve a vendégek és a délszláv zene számomra kedves hangjai vegyültek a tücskök és kabócák pirregésével. 
   Kezünkben egy-egy pohár kellemes itallal, élvezve a nyarat, mert ha a nyaralás véget ért is, a nyár még tart, bőven tart...
   De most még itt vagyunk, az út széli hotelben, melynek kicsi ám remekül felszerelt szobájába a nyitott ablakon át beáramló erdei illatok keverednek a frissen felhúzott ágynemű patyolattisztaság-illatával...
   Fantasztikus.
 - El lehetne itt tölteni egy egész hetet is. Remek kirándulásokat lehetne tenni... - állapítottuk meg.

 De most pihenünk egyet. Hisz holnap már itthon leszünk - de előtte utazunk még egy picit...

(Folytatjuk)