2019.07.18

   Vannak dolgok, amiket az ember nem szeret megtenni, hacsak nem muszáj.
   Vannak azonban helyzetek, amikor az ember hajlandó lenyelni a keserű (lássuk be, valójában mézédes...) pirulát, mert a muszáj nagy úr. Mág Darth Vadernél is nagyobb. De ez hosszú történet...
   Képzeljük el, egy trepnilemezen lépkedek, hogy az Én Kedvesem - elszívjon egy cigarettát. Eddig önmagában nem túl lelkesítő.
   Miközben elővarázsolja a kis Davidoff-os dobozkát és az öngyújtóját, én belépek a sátortető alá az évente egy-két alkalommal látott "pultos bácsi" színe elé némi italért. Ez már kezd alakulni...
   Ránézek. Rám néz. Látszik, megismer. 
 - Szervusz... Most merre..?
 - Két csapolt sört és két pálinkát kérek - mondtam neki. Közben váltunk néhány szót arról, hogy most merre.. 
 Ő rutinos mozdulatokkal veszi elő és tölti meg a poharakat - majd mond egy olyan számot, ami aligha lehet eleme a racionális számok halmazának. Márpedig ezúttal nem drága matektanárnőim valamelyike, hanem egy nem kevésbé drága pultos szájából hangzott el...

Márpedig - MA UTAZUNK.

    Egy laza reggeli a reptéri Sky Court-ban, és egy határátlépés... És kezdődik az Utazás 2019 nyarába.
...azaz kicsit korábban kezdődött - gondoltam az Airbus ülésébe szíjazva.

  Az, hogy '19-ben is Bulgária - az immáron nem volt kérdés.
 - Megbeszéltük Dimitarral - mondta Tamás egy alkalommal - tartja a szobát. Majd küld egy számlaszámot, hogy előleget tudjuk utalni..."
   Aztán egy nap egy üzenetet küldött mindkettőnknek: 
 - Kedves Barátaim, akkor jöttök a megbeszélt időben, ugye..?
  Nos, ez volt az "előleg", az adott szó pedig már kötelezett minket. 
Az, hogy megyünk, nem volt hát kérdéses. Az sem, hová. Az egyetlen kérdés az volt, hogy mivel megyünk. 
   Barátaink mindenképpen autóval, mi pedig számba vettük a költségek mellett az időt is - két nap pedig sokat ér, pénzben nehéz kifejezni. Ezúttal győzött a túl- és felhajtóerő: úgy döntöttünk, ezúttal ismét -

Repülőre szállunk!

   Aztán hála kedvesemnek - nem ez volt az év első útja Bulgáriába. A születésnapi meglepetés után eljött hát a visszaszámlálás hajrája, amikor is barátainkkal az utolsó részleteket beszéltük meg, és persze a turbinákon tartottunk terheléses tesztet. Milyen turbinákon..? A torkunkban rejlő erőmű turbináin, melyek a sört juttatják melegebb testtájakra!
   A sikeres tesztelést követően - pontosabban aközben, hiszen az ember a sört tudja legjobban tudássá és hangulattá alakítani - Tamás barátom elénk tárta a részletes itinert. Ez pedig izgalmas párhuzamot alkotott: az ő indulásuk szinte pontosan egybeesik a miénkkel - ami a dolgon ront, az az, hogy mindannyiunké reménytelenül hajnali időpont lesz, de ugyanazon hajnalon, szinte azonos időben!

Hajnali ébresztő

   Képzelje el az Olvasó: Hajnal a Komárom határában lévő Lukoil benzinkúton, ahová együtt térünk be hajnali 3 magasságában egy kávéra, hogy aztán egyszerre hajtsunk el a hajnali fénybe, Tamásék a 13-as úton Fehérvár felé, mi pedig az M1-en Budapest felé.
   Nos, a képzelet szép, de ez így nem történt meg, egyszerűen fellocsoltuk egymást némi kávéval a kora hajnali órában, persze, bepakoltunk a csomagtartóba, és elbúcsúztunk azoktól, akik nagyon vártak haza minket, pedig még el sem indultunk... Ezután beültünk, és indítottam a Ménest - Tata felé, hogy ott hajtsunk fel az autópályára.
   Ritka eseménytelen út után nagy megkönnyebbülés után fordítottam a Vitara orrát Vecsés - és a Liszt Ferihegy felé. A leparkolás könnyen ment az előre lefoglalt parkolóban, csak arra igyekeztem vigyázni, hogy "jól" parkoljak le. Álljunk kevéssé forgalmas helyre, ahol nincs parkolóhely szemben, alattunk, felettünk, mellettünk se - rettegtem attól, nehogy egy karcolás is essen alig egy hónapos kocsimon...

De végül becsekkoltunk...

Ha valaki kételkedne, hát bevallom, a képzeletbeli - valójában a zsebemben lapult - slusszkulcsot a biztonsági ellenőrzés előtti utolsó kanyarban akasztottam szegre. 

 Alea iacta est 

- mondta Császár Gyula ókori médiaszemélyiség (szül. nevén: Julius Caesar), amikor rájött, hogy a kockának eljött a vetési időszaka.
 - Hát, akkor innentől vezessen a pilóta - mondtam én, amikor úgy éreztem, hogy innentől eldőlt, ki vezet...
Ennyit a párhuzamról köztem és Róma császára között, mert már a sorban mögöttünk kígyózó utastársak kezdtek nem fenségként kezelni, így jobbnak láttuk beállni a biztonsági ellenőrzéshez, ahonnan utunk az első bekezdésben taglalt vendéglátóipari egységbe vezetett.

Bulgária felett az ég

...felhőtlen volt, ezt nagy örömmel állapítottuk meg orrunkat az ablaküveghez nyomva. Kellemesen unalmas utazásban volt részünk, és csak a hajtómű hangjának alapjáratra esése árulkodott, hogy közeledünk célunkhoz, Burgaszhoz. A horizont is elkezdett szűkülni, árulkodva arról, hogy - ereszkedünk.
   Először kevéssé, majd nagyon is nyilvánvaló volt, hogy leszálláshoz készülünk - ha más nem, az erdők után a szántóföldek, majd a nyírt mezők síkja, végül a szélzsákok és a jellegzetes piros-fehér színű reptéri épületek jelezték - hogy immár itt vagyunk. És végül a kinyíló féklapokkal egyre lassuló gépünk alatt a füves mezőt felváltja a beton pálya - hogy a következő pillanatban egyet nyikkanva az imént még a légellenállástól zúgó kerekek átvegyék a feladatot, és egyre fékezve a kapuk felé kormányozzák a Madarat.   

Belépő - Burgaszba

A Burgaszi repülőtéren először jártunk, mármint mi, más emberek évek óta járnak erre nagy számban. Nem akarok senkit csigázni a részletekkel - nem tévedtünk el. A terminálba lépve azonnal a határellenőrzésnél találtuk magunkat, ahol másodpercek alatt beléptettek minket Bulgáriába. Ekkor léptünk ki az érkezési csarnokba. 
   Itt vagyunk tehát!
Már csak taxit kell fogni, ami ugyebár nem szokott nehéz feladatnak bizonyulni, a világ minden repterén egyenesen vadásznak a turistákra. Itt a csarnokból kiléptünk az első ajtón, aztán mindjárt körül is kellett néznem alaposan. Kissé odébb ugyanis egy buszpályaudvar, szemben egy parkoló - üresen. Sehol egy taxi! Azaz fel-feltűnt egy-egy sárga utasszállító, azonban láthatóan rendelésre - az ott váró utasok azonnal bepattantak, és elporoltak. 
 - Fogadjunk, rendelni kell valahol - mormogtam, és azzal megindultam taxit rendelni. 
   Első utam az információs pulthoz vezetett, ahol egy mosolygós hölgy igazított útba:
 - Ott, annál a pultnál tud taxit rendelni - mutatott a TAXI feliratú, ám ezen kívül sok mindent, leginkább személyzetet nélkülöző szemközti pulthoz. 
   Jobb híján odabaktattam. A pulton a plexifal mögött egy pincérblokk tömb, rajta egy bélyegző. "Кратка почивка" - hirdette egy kis tábla, melyről sejtettem csak, hogy arra kér, várjak egy kicsit...

A komáromi vár

   De csak pár percig, ugyanis rövidesen előkerült A Taxis Hölgy. 

 - Egy taxit szeretnék Pomoriébe... - mondtam neki.
 - No problem - mondta a számomra kedves mondatot, majd megnyomott valamit a telefonján (szerintem a hívás gombot...), és gyorsan mondta az úticélt.
 - Hány főre? - kérdezte a letakart mikrofon felett.
 - Kettő, plusz a csomagok - mondtam neki, miközben ő beírt minket a Nagy Könybve.

Suhanunk az aszfaltcsíkon 

   Pillanatok múlva, miután alig kiértem a csarnokból a parkolóba, máris odapenderült elénk egy Dacia.
 - Pomorie..? - kérdezte a sofőr - azzal már rakta is befelé az autó rakterébe két guribörinket - azaz minden csomagunkat.
  Utaztunk hát ismét, ezúttal a felhők helyett utak és emberek között - én pedig struccként nyújtogattam a nyakamat, hogy mikor látom meg ismét - a Fekete-tengert.
 - Ugye nem baj, ha fényképezek..? - kérdeztem a derék vezetőt, miközben hatéves gyerek módjára forgolódva izgatottan nézegettem, fényképeztem - és lelkesedtem: 
 - OTT! Ott a tenger!
 És igen, a jobb oldalon, túl az út melletti korláton és a vad bozóton, megláttunk a csodaszép, kék tengert. 
   Célpontunk nem esett messze a burgaszi repülőtértől. Szinte gyalog is mehettünk volna, na jó, tizenöt percig tartott, mire a 9-es főút körforgalmát elérve lekanyarodtunk jobbra Pomorie, majd annak az Óvárosi félszigete felé. 
   Pár perc múlva sofőrünk megállt apartmanházunkkal szemben - 

Megérkeztünk!

   A mai napra három feladat állt előttünk, melyek végrehajtásának gyorsan neki is láttunk. 

Első feladat - a szállás

elfoglalása. Megérkezvén az előző évről már jól ismert ház masszív bejáratához, eszembe jutott valami. Hátha... És igen! az oldalsó autós bejáró kapu - éppúgy, mint tavaly - nem volt bezárva. Bementünk hát. 
   A tulajdonos, házigazdánk irodája és munkahelye az udvar felé szélesre tárt ajtóval várt minket. Azaz, lehet, hogy nem minket, ám mi - beléptünk rajta.
   Dimitar régi ismerősként örömmel üdvözölt minket.
 - A szoba csak kicsit később lesz kész... Egy órakor. - mondta oroszul, amit én józan lévén próbáltam angolul megválaszolni.
 - No problem (tanulok, hiába, az évek...), lemegyünk a bícsre, majd jövünk vissza... Ám addig is át tudunk öltözni?
 Azzal utazótáskákból Kedvesem gondosan máris vette elő a fürdőruhákat. Hiszen idén nem várhatunk három napot a strandolásra...
   Percekkel később már kocogtunk is a part felé, hogy teljesülhessen a

Második feladat - Együnk valamit

- kérte Ő, akinek ellenállni nehéz, ha pedig evés-ivás az ötlet, meg sem próbálom.
 - Tyúkanyónál szeretnék egy olyan hot-dogot, a Biljanában pedig egy hideg csapolt Shumensko-t - hangzott a tavalyi tapasztalatok alapján teljesen jó javaslat. 

   Nem kellett sokat gyalogolnunk, az utca egyenesen a partra vezetett, ahol jobbra fordulva oda is értünk célunkhoz. A Persia Fast food tavalyi személyzete ma is ugyanott és ugyanúgy készítette a finomságokat, ahol elköszöntünk tőlük. Szemben vele a Biljana Biraria nevű intézmény azonban zárva volt. 
   Ennek nem örültünk. Közvetlenül a parton baráti áron jó ételeket és italokat kínált, még felhőt is adott esős időben. Most pedig leeresztett ponyvák jelezték a szomorú jelent. 
   Először akkor is iszunk egy csapolt sört - döntöttük el. Legközelebbi helyként a tavalyról bolondos emlékeket hagyó Fantazia nevű kerthelyiséget találtuk. 
 - Akkor itt iszunk egy welcome sört - mondtam, és befordultunk. 
   Leültünk egy padra, a pincér pedig azonnal odalépett hozzánk. Kiderült, beszél angolul - of course, vágta rá kérdésemre a választ, ami azért errefelé nem is annyira magától értetődő... 
   Szóval, 10 óra 4 perckor összecsendült két pohár - Cheers!  Otthon 9 óra múlt, mi pedig a tengerparton -

Megérkeztünk!

És meg is éheztünk, ezért aztán amint kigyönyörködtük magunkat a tengerparti kilátásban és a borostyánszínű fényszűrőben, már átellenben, a Persia előtt kértük uzsonnánkat. Azt a "bizonyos", bedugós, óriási virslivel megáldott hot-dogot, melyet a kedves Mester összeapplikált nekünk...
   Természetesen pillanatok alatt kiderült, hogy honnan ismernek minket, a bolgár tengerpart egyik varázsa ez.
    A másik varázsa pedig - maga a tenger, amit nem tudtam volna kihagyni ezen a napon... 11 órakor, ami, ugye, itthon 10-et jelent - belegázoltam a vízbe. 
Azt hiszem, ezért jöttem. Azt hiszem, ezt vártam 354 napon keresztül. 
Mondom: megérkeztünk...

Ki a vízből, be a házba...

Eljött ugyanis az Idő, így utunkat ismét Dimitar háza, azaz a mi házunk felé vettük. 
Házigazdánk már várt minket.
 - A strandon voltatok? - kérdezte.
 - Igen, a strandon, ettünk és ittunk egy sört...
 - Sört? - kérdezte, azzal elővett egy dobozos sört, felbontotta, és kitöltötte nekünk, mielőtt ellenkezhettünk volna, persze, meglehetősen gyengén.
 - Na zdrave! - koccintottunk. Ennél jobban nem lehet megérkezni...
Ezután Dimitar felkísért minket a harmadik emeleti szállásunkra. A másik szoba - mutatott a szomszéd ajtóra - Tamáséké. 
Remek, így is szerettük volna, barátainkkal egy szomszédságot alkotva. Reggelente a fogmosás, ugyebár... Amint az erkélyre kilépve meggyőződhettünk róla, valóban közös erkéllyel, mely L alakjánál fogva lehetővé tette a külön-külön pihenést is. A hatalmas erkélyt a két szoba számára élő növényekkel teli kaspók és virágládák választották le. Házigazdánk igazgatta őket, de mi megnyugtattuk: 
 - Szerintünk erre nem lesz szükség...
A szobánk az előszobából nyíló kényelmes kis hálószobából, egy jól felszerelt konyhából, fürdőszobából állt.
Szép, teljesen jó - mondtuk vendéglátónknak. 
   Csak hát egy hibája volt - a hűtőszekrény üres volt.
Ezzel ki is alakult a mai

harmadik feladat - a Hídfőállás

kialakítása - a hűtőszekrény Élettel megtöltése. 
   Bezártuk hát kis lakosztályunkat, és elindultunk a közeli Megamarket felé. 
Ez az üzlet valóságos kincs, szinte nincs, ami nincs - mindent is tudtunk venni. Épp úton lévő barátainkra gondolva vásároltunk, és nem hagyhattuk ki, hogy ne keressünk az előző évben Tamás által beszerzett - és tán egyedül általam ivott - mű ízű (nem, a gyümölcsízű nem ilyen, erre nincs más szó...) üdítőitalt. De vettünk másféle üdítőitalt - főképp malátából készültet is.
   A bevásárlás kipipálva hát. Ekkor előkívánkozott volna kedvenc bulgáriai kérdésünk (- hol vacsorázzunk ma..?) - ha hónapokkal előre meg nem beszéljük: tavalyi törzshelyünkön, a Chichovtsi-ban!
   Ezt megbeszélve a Market előtti fák árnyékából figyelmesek lettünk a sarkon az egyszerűen Bistro nevű bisztró előtt felállított napernyők pirosságára, az azokon virító Shumensko emblémákat nem is említve. 
   Itt leültünk, és a részünkre étlapot hozó csinos pincérlánynak mondtuk, hogy csak innánk valamit. 
   Miközben a friss, gyöngyöző sörünket vártuk, belelapoztunk az étlapba. 
   A kis, bent néptelen bisztró meglepően változatos, ízléses fényképekkel illusztrált étlappal várta az embereket, meglepő árakkal. A szomszéd asztalok felé irányzott leplezetlen pillantásainkkal megállapíthattuk, hogy a fényképek nem csalnak. 
 - Kérdezzük meg, meddig vannak nyitva...-  javasolta Teri.
Megtudtuk hát, hogy hétig. 

Út pora lemosva

...mint fentebb írtam párszor, de most ideje volt ruhánkról és megfáradt testünkről is lemosni a hosszú - 1300 kilométeres - út porát. 
   Míg egyikünk készülődött, a másikunk gyönyörködött a langyos estében, és a szomszédos reptérről felszálló gépek látványában.

Ezután felfrissülve - a kárörvendő nevetés felfrissít, ugyebár... - üdén indultunk esti körutunknak, hiszen a nap újabb fénypontjának, a vacsorának volt itt az ideje. 

Bisztro, Bisztró!

   Választásunk magunk számára is a délután kipróbált bisztróra esett. 
Leültünk, a kedves pincérlány mosolyogva hozta az étlapot - és nyilván örült, hogy ezek tényleg visszajöttek, nem csak mondták.
   Inni - szinte természetesen - két sört kértünk, majd az itallapon megláttuk az előző évben megismert Minkov Brothers márkanevet.
 - Ez volt az a nagyon finom rakia, amit Albenán kóstoltunk - jöttünk rá, és azonnal rendeltünk is egyet belőle. 
   Vacsoraként mindketten választottunk levest - egy tarator-t és agy borscsot - azaz egy hideg joghurtos-fokhagymás uborkalevest, illetve ketten egy vegyes grilltálat kértünk fokhagymás pita kenyérrel.
   Nos, azt hiszem, kitűnő választás volt. Az ízeket-illatokat csak emlékeinkben őrizzük, a képek valamicskét átadnak a hangulatból...
   Mivel a hely neve Bisztro, aminek jelentése "gyors", ideje volt fizetni és indulni, a hely ugyanis valóban zárt. 
   Elköszöntünk a személyzettől, és tekintettel a hosszú nap okozta fáradtságnak, elindultunk - na neeem, még nem vissza a szállásunkra, hanem - be, a belvárosba. Ennek két oka volt: egyrészt mert érdemes, sőt, kell látni. A nyüzsgő sétálóutca önmagában is kellemes látvány, másrészt viszont megígértük barátainknak és saját magunknak is, amint fentebb megjegyeztem, hogy idén már első este, kettesben felderítjük előző évi kedvenc helyünket, a Chichovtsi-t. 

Jelenléti ívet aláírjuk

- állapítottuk meg, hiszen végül betértünk, ha nem is vacsorázni, de legalább egy frissítőre. 
A hely egy igazi bolgár étterem. Kellemes illatok, halk beszélgetés, amit időnként a pincérek feltűnése tört meg, és amíg egy-egy illatozó-sistergő ételt - legyen az cserépedényben vagy serpenyőben sült-főtt egytálétel, grillezett hús vagy hal, akár egy adag gőzölgő fekete kagyló - a vendégek szava fennakad, és az asztaltársaság kíváncsian csodálja az illatozó fogást. 
   Na, mi ma este maximum két gyöngyöző, nem gőzölgő poháron találtunk fogást. 

Kellemes este volt. 

   Igen az, és ezt már ott, a Chichovtsi teraszán is éreztük. A hosszú nap végén kinyújtani fáradt tagjainkat - igen, egy ilyen kellemes helyen földöntúli boldogság volt.
   Ideje volt visszasétálni a Stúdióba, ahol még folytattuk az ejtőzést.
   Aki korábbi útjainkon velünk tartottak, tudhatják, hogy a nap levezetéseként mivel szoktuk pihentetni magunkat. 
   Igen, kiültünk az erkélyre. Az ott felállított székeken kinyújtózva élveztük a kellemes meleg estét, a tenger felőlk lengedező párás levegőt, és teljesen ellazultunk közben.
   Hisz a pihenés erről is kell, hogy szóljon. 
   A semmittevésről. 
   Arról, hogy nézzük az egymás után kigyúló csillagokat. A felkelő holdat. Hallgatjuk a házak között még késő este is át-áthúzó sarlósfecskék vijjogását.
   Kellemes, hosszú nap lezárása, igen.
Hogy hosszúra sikerült? Hisz' említettem az első mondatokban: Hosszú történet...
De ez nem lezárás - ez csak a kezdet...

(Folytatjuk)