2019.07.30

A Kormányzó úr ma nem mos fogat

- legalábbis velünk. 
   Eljött ugyanis a reggel, ami másképp indult, mint az addigiak.
Először is - nem siettünk a partra helyet foglalni, mint eddig rendesen tettük. 
Másodszor is - (pontosabban tizedszer) nem indítottuk a napot fogmosással, mint eddig rendetlenkedve tettük.  Legalábbis nem négyesben. S mindezt nem csak azért tettük, illetve nem tettük, mert ezúttal az eget vékonyan de biztosan felhők borongatták. Tamás barátom ugyanis vezető beosztásba került, mi több, kormányzó lett az Aveo fedélzetén, így ő döntött, iszik-e vagy vezet-e. Így a hölgyekkel a Slanchev Brjag brandy (konyak) utolsó cseppjeivel koccintottunk, míg ő teát ragadott magába napindítóként. 
   Ezt megelőzően pedig a szatyrok fülét - itt volt az ideje, hogy a csomagok elinduljanak lefelé az épület mögött álló Répaszínű raktere felé. Ki-ki a lehetőségeihez mért súllyal indult el a lépcsőkön, az én súlyom azt hiszem, kissé nagyobb is volt annál...

Lezárult hát a csomagtartó

   És már csak a reggeli volt hátra, mely, mint tudjuk, egyike a legfontosabb étkezéseknek, nem akarván csökkenteni a vacsora vagy az ebéd súlyát...
   Leballagtunk a partra. Olasz focista barátunk ezúttal pékmesteri identitásával volt jelen, pakolta a friss, illatos pékárut a vitrinbe, etette a dagasztógépet, és etetett minket is, miután választottunk, kértünk mellé Ayrant (írót).
   Volt egy kis időnk gyönyörködni a tenger látványában, amely, mint oly sokszor, most is újabb arcát mutatta felénk. A felhők között aranyszín napsugarak törtek elő, hogy a Fekete-tenger szürke felszínét ezüstösre színezzék. Színkavalkád, mindez gyerekek szeme láttára...
   Beleszédül az ember, s miután a látványt és a képen vissza nem adható illatokat és a langyos szellő simogatásával beteltünk, s mert barátainkat hosszú út várta, ideje volt visszatérni szállásunkra.

Beszállás

Be bizony, elkészültek az utolsó csoportképek, elköszöntek tőlünk, házigazdánktól, Dimitartól, Dimitar apukájától (a képen az ősz hajú, nem, nem az, a másik...) és Zsuzsi, Abi, Hanna és Tamás beszálltak autójukba, mely a szerbiai Dimitrovgrádig meg sem áll, csak lassít. Beültek hát, elbúcsúzunk, megígértük, hogy hazaérkezés után azonnal tartunk egy welcomehome-partit - ők pedig megígérték, hogy vigyáznak magukra, és persze a rájuk bízott Shumensko sörökre.
   Ezután felpörgött a Chevrolet-hajtómű - és az autó megindult Pomorie újváros felé, hogy aztán Burgasz és Szófia felé vegye az irányt. 

   Mi pedig ott álltunk ketten, néztünk egymásra, mint egyszeri kisasszony az üdülési csekkre. Itt maradtunk, és bár még volt egy kis időnk itt - 

a közös nyaralás véget ért

volna,

ha azt nem az itthon tartandó grillezős afterparty zárta volna le. 
- Nos, strand..? - kérdeztem Kedvenc Nejemet.
- Nincs az a kifejezett strandidő - világosított fel, noha volt nálam óra...
Mi, optimista emberek hajlamosak vagyunk a dolgokat eufemizálni. A kifejezetten rossz időt "beltéri programokhoz ideális"-nak, az épp csak sz*rt, amikor szél fúj és lóg az eső lába, vagy épp unjuk a beltereket - esetleg épp kizavartak minket onnan, akkor "sétálós időnek" hívni a dolgokat.
Most viszont sétálós idő volt, a kellemesebbik fajtából. 
   Eldöntöttük hát:

Séta kettesben, kéz a kézben

az általunk eddig fel nem fedezett partszakaszon - a Pomoriei félsziget délnyugati, Burgasz felőli partszakaszán.
  A parti sétány igazán kellemes lehetőséget biztosít az andalgásra, egyik oldalon a parti létesítmények, kikötők, mólók, mellettük parti éttermek, valóban remek panorámával, a tenger sóhajtásával, a sirályok messze hangzó vijjogásával, kis parkokkal, ahol a helyiek úgy fest, valóban törődnek a jövővel, és a múlt emlékeivel, igen, egy, a helyi idősek számára boldogabb, ragyogóbb idő emlékeivel, és a mai fiatalok reményeivel teli új épületekkel. Lelki szemeimmel látom, és testi számmal mondom is: 
 - El tudod képzelni, a '70-es, '80-as években milyen élet lehetett itt..? 
S mi, akik láttuk az akkori filmhíradókat, most is magunk előtt látjuk az akkori prominensek tiszteletére adott fogadásokat, a flitteres ruhákba bújtatott bolgár és baráti dívákat, az ingükek csatakosra izzadó politikai-gazdasági "elit" tagjait lelkesen álmodni egy fényes jövőről, koccintva, aztán megint koccintva, majd éjfél után a sofőreik által besegítve az 1500-as Ladák és Volgák hátsó üléseibe - s jobb napokon egy-két Csajka is megállt itt a parkolókban... 
   A szobor a szőlővel futó gyerekkel komoly kérdést vet fel: az, hogy a gyerekek erre felé egy szál semmiben jártak szőlőt dézsmálni? És miért van fényesre kopva a felszíne itt-ott..? Itt még hagyján, de ott is..?
   S a másik oldalon, a parányi emberek dolgaival mit sem törődve nyúlik el sóhajtva - a Tenger.
   Segíti az itt élőket, menedéket, szállítási utat, élelemforrást, most pedig jövedelemforrást kínál, amiben mi örömmel vesszünk ki a részünket. 

Pomorie strandjai

sorakoznak végig, az északkeleti oldal homokos-kavicsos partjával szemben itt köves, helyenként betonozott partszakasszal, ahol hatalmas hullámtörő betontömbök jelzik, hogy valójában ki az úr...
Strandolók, jobbára helybeliek strandolnak itt, a parton pedig a közeli óriási szállodakomplexumok vendégei sétálnak két all-inclusive étkezés között...
   Mi pedig haladunk, és nézzük a parton álló elhagyott hajókat, a láthatóan minden igényt kielégítő, és a láthatóan el nem készült, ám lakott épületeket, az önfeledten játszó gyerekeket. Ez már az óváros, itt nem turisták, hanem a helyi erők járnak a partra.  

Elértünk az út végére

 - a parti óriás szállodákig, azok helyett mi jobbra fordultunk, és először is befordultunk egy bisztróba, a Bistro Laguna hűs lugassal futtatott teraszára. Rendeltünk két sört, és néztük, ahogy a jelen lévő család ünnepére meghívott ortodox pópa nem túl ortodox módon okostelefonon válaszolt a Hívásra...
   Mi eközben áhítattal néztük a hideg sörünkben felfelé szálló buborékokat. Ismét kellemes helyet leltünk.
 - Jövőre akár el is jöhetünk ide... - terveztük akkor.

Visszaúton

miután megpihentünk, a városka központja, a Szent György kolostor felé vettük az utat. Ha már itt járunk, ki ne hagyjuk.
   Innen utunk a már korábban bejárt úton vezetett.
   Előbb a ma is működó piros-fehér, kicsit odébb az elhagyott, mára parkolóként működő benzinkúton át... 
S ha visszaút, lassan a múltból visszaértünk a jelenbe, és elkezdtünk prózaibb dolgokkal foglalkozni.
  Az utunka eső Billa áruházba bementünk venni ezt-azt, főleg AZT, mármint Shumensko sört, de nem jártunk nagy sikerrel. Amit nem is bántam, hiszen Tamásék már elporoltak, ami pedig önerőből, ugye, nem tudjuk megoldani a hazaszállítást. 
   Végül megérkeztünk a Megamarket előtti térre, és nem túl hirtelen ötlettől vezérelve a Bisztróba ültünk be egy finom ebédre, melyet a mosolygós pincérlányok immáron ismerősként köszöntve minket a bisztró jelentéséhez méltó gyorsasággal hozták ki. Könnyed étkeket választottunk - tartalékoltunk vacsorára. Hiába, na, vigyáznunk kell a kilóinkra. Én például egy felet sem veszítettem...

Vasfüggöny ereszkedett le 

Ideje volt visszatérnünk szerény szállásunkra - ahol a szomszéd szoba erkély-szakaszát immár keresztbe fordított virágok választották el a miénktől afféle rögtönzött Maginot-vonalként, vasfüggönyként, pomoriei (nagy) falként...  Itt már egy lengyel család lakott. 
Nem, őket nem leptük meg némi fogmosással, mégis, hogy nézett volna ki, ha elrontjuk őket..? 
Különben is, nincs nálunk bözótvágó kés...
Nem tudják, miről maradnak le...
Több jut nekünk... :D

A nyájas olvasó nem fogja kitalálni, mire adtuk fejünket...
Újra útnak indultunk. 

   Este, a lemenő nap fényében a tenger és a kikötő - aki látta már, tudja, milyen szép látvány, fototéma, és remek éttermek gyűjtőhelye. 
    Megcsodáltuk hát előbbit, megnéztük hát az utóbbit. 

Flamingó falatok helyett de ja vu - de mégsem

legfeljebb hiba a Mátrixban

   Korábban láttunk egy igazán kellemes kerthelyiséggel bíró helyet, ideje volt hát, hogy így a végén kipróbáljuk, mit tud a szakács.
   Találtunk egy-két asztalt a nem kifejezetten foglalt asztalok galaxisában - letettük hát magunkat. 
   Jött a pincér hölgy, inkább jövögetett - nem torzította a fényét a Doppler-hatás kékessé a közeledés sebessége miatt, mondjuk ki szofisztikáltan, nem akarván megbántani a bizonyára fáradt munkaerősséget. 
 - Két Shumensko sört kérünk - kértünk, míg az étlapot elkezdtük tanulmányozni. 
Ekkor kezdett de ja vu érzésem lenni az étlapot nézegetve.
 - Te, ez a Chitchovtsi étlapja - mondtam Terinek.
 - Ugyanazok az ételek, ugyanazok a nem kapható ételek ugyanott leragasztva fehér matricával - telefonomon máris kikerestem az étlapot.
 - Lehet, ugyanaz a tulaj, de mégsem ugyanaz az étlap - az árak ugyanis minden tételnél másfélszeresét mutatták a két saroknyira lévő kedvencünkének.
 - Nem baj, ma ide jöttünk, maradunk - mondta Ő. 
 - Akkor szerenék egy kavarmát - mondtam a Főúr kisasszonynak. 
 - Öööö, nem tudok hozni...
 - Nem baj, akkor egy- és mondtam neki.
 - Azt sem tudok hozni. Khm... Túl sokára készülne el - bökte ki végül. Válasszanak olyat, ami gyorsan kész - állt elő a képtelen ötlettel.  Néztem, mint aki nem érti, pedig minden szavát értettem, csak felfogni nem tudtam... A hely még négy órán át nyitva...

   Ekkor dőlt el - hogy itt és most NEM rendelünk. 
Azért nem voltunk itt hiába - a helyi iparművészet "fogd meg a sörömet" díjas remekét a mosdóban lőttük...

A kárörvendők csalódni fognak, 

   Mert DE, végül tudtunk rendelni gyuvecset, illatos, főtt húsos-zöldséges, fűszeres egytálételt, mely a bolgár konyha egyik fénypontja, a sok fénypont között...
   Sőt, miután átjöttünk az eredeti Chitchovtsiba, eredti árakon is ettünk, növelve komfortérzetünet. 

Kultúra, kultúra!

 Nevessenek ki - avagy: ne vessenek ki -  az. Idefelé jövet ugyanis hirtelen elhatározástól vezérelten először körbejártuk a helyi ortodox templomot, majd beléptünk a még nyitva tartó kapukon, és megcsodáltuk a bolgár egyház épületeire jellemző gazdahon díszített, ikonokkal teli belsőt. 
   Jelzem, ha már kultúra - egyik ikonra sem kattintottunk :)
   S ha már kultúra - a fő téren délután óta készült a szabadtéri színpad, és a kihelyezett plakátokról tudtuk, hogy a bolgár zene egik ikonja, Veselin Marinov ad koncertet.
   Már Albenán, 2015-ben, majd utána többször találkoztunk a hirdetménnyel, az azon enyhén retusált fotón mosolygó művésszel - de persze kihagytuk.
 - A bolgár Korda Gyuri bácsi - mosolyogtunk, és nem is sejtettük, mennyire beletrafáltunk a közepébe és egyben mekkorát tévedtünk. 
 - Nem igaz, hogy most nem nézzük meg - mondtuk, és lássuk be, sok lehetőségünk nem is maradt elkerülni a rendezvényt - a szállásunkra visszavezető útba eső tér volt a koncerthelyszín. 

A bolgár Korda György

 Nos igen, lássuk be, hogy egy Gyuri Bácsinál tizenöt évvel fiatalabb, energikus művész énekelt a színpadon. A bolgár közönség pedig imádta, és ebben bizony hasonlít magyar kollégájára. 
  Minden esetre - kellemes program volt, látványos színpadkép, kiváló énekhang - és a közönség szeretete. Sok dal szövegét persze nem értettük, de a zene legyőz minden határt.

A kellemes meglepetést követően

A szintén kellemes, ám nem meglepő befejezés, miután a kellemes estében a hazafelé tartó emberek seregével mi is hazasétáltunk, és kiültünk az erkélyre.
  Koccintottunk.
 - Holnap... - kezdünk új mondatokba, idén utoljára, hiszen idén utoljára van beleszólásunk, mit teszünk "holnap". 
 Holnap már csak egy dolgot tervezünk "holnap"-ra: ami nagyon körán keléssel fog kezdődni...

(Rövidesen) Folytatjuk...