1981. július 22-23. Folytatás innen :)

   Aznap reggel

apám invitálta a társaság tagjait instant tisztálkodásra a bevált "hajós" konyakkal.
Miután mindenkinek felpezsdült a vérkeringése, készülődni kezdünk a következő napra.
   Ezúttal ismét "könnyített menetfelszereléssel" vágtunk neki az útnak, ami a csónakot, és a strandcuccokat jelentette. A röcsöge vezetője már ismert minket, ezért ha már indulatban is volt, ha meglátott minket közeledni, megállt és várt egy kicsit. Miután felpakoltunk és mi is elhelyezkedtünk - irány a part!

  

Ezúttal egy könnyed strandolós-semmittevős napnak néztünk elébe. Lecuccoltunk a stég fölötti szabad területen, és belementünk a vízbe. Hát, volt, aki ment, volt, akit vittek :)



    A kempingben magamhoz vettem a felszerelésemet, így amíg a többiek a parton punnyagtak, kártyáztak, vagy a férfiak éppen a napernyők alatti hűtőszekrényt látogatták - nem, nem sok jégkrémet pusztítottak! - addig én a nem túl mély vízben csodáltam a tenger fenekén élő világot.


   Ha volt olyan pillanat, akkor ez volt az.  Itt ragadott el végleg a tenger - legalábbis ami az érzelmeket illeti -, amikor szabadon úszva, a levegőt pipán (a korábban emlegetett "snorker"-en) keresztül véve, lábamon békatalppal hajtva magam figyeltem a vízben és a tenger fenekén élő lényeket. Surranni a felszínen, időnként pedig mélyre merülni - miután Attila megtanította a snorker használatát, viszonylag kevés vizet nyeltem - feltárult egy új világ...

    Napközben apám ismét felhívta az érdeklődőket a Pléhcsárda felkeresésére.
Vaszil örült nekünk, mindjárt elővett egy kulcsot, és mutatta, hogy miután ittunk valamit, megmutatja a bungalót.

Kilépve a Csárda ajtaján, nappali fényben már látható volt az, ami korábban még nem tűnt fel: A pléhcsárdán túl a Stari Kashta (Öreg Ház) nevű, egykor kiváló, népies berendezéssel díszített, nagy, tágas, panorámát kínáló kerthelyiséggel büszkélkedő hely zárva volt, hasonlóan az alatta lévő Zornitzához. Ezen túl az út keresztbe kihúzott dróthálóra akasztott táblábal jelölve le volt zárva.
- Földcsuszamlás volt - magyarázta Vaszil - megindult a föld lefelé. Amikor ott lent az utat építették, markolókkal megbontották a hegyoldalt. Megmozdult, és most a faházak felé vezető út is zárva, de gyalog mehetünk arra, csak kocsival kell kerülni.
- Annak idején, '74-ben és '75-ben erre volt a szállásunk - mondta apám - jó volt, csak pár útitársunknak a farmerét lopták el a szárítóról... De akkor még rengetegen voltak erre.
  A látvány, ami a bungalók felé vezető úton várt minket, sokkoló volt: a domb korábbi peremén futó út hosszában megnyílt, és a tenger felé eső oldala megdőlve körülbelül 4 méterrel lejjebb volt. (A jobb oldali képen bal oldalon)
- Talán megáll - mondta vendéglátónk.
Azóta megtudtuk: nem, nem áll meg.    

   Mi minden esetre átvettük Vasziltól a kulcsot, és napközben felköltöztünk a hegyre.
Hogy távozásunk váltott-e ki neheztelést útitársainkból, nem tudom, minden esetre velünk nem éreztették.

   Időközben, nyilván mert eléggé feltűnő jelenségek voltunk csónakunkkal és felszerelésünkkel, szép lassan összebarátkoztak velünk a korábban megismert halászok és a bázisunk mellett működő vízimentők is.

   A halászok

Motorcsónakkal elvittek néhányunkat (talán akkor Attila, apám, Jani és én voltunk ott) a feketekagyló-telepet megnézni. Soha sem láttam iyet korában. A talajon fekvő hálóban, melynek szélei a víz felszínén lévő lécekhez voltak rögzítve, fekete színű kagylók milliói mozogtak.
- Finom, nagyon finom! - mondták.
- Háááát - vigyorgott kényszeredetten apám...
- Elhozunk titeket, megkóstoljátok - mondták.

Később voltunk náluk kora reggel megnézni az éjszakai halászatból visszatérő hajókat. Ezek kis méretű halászhajók voltak, melyek fedélzetére felhúzott hálóikban kisebb-nagyobb halak tömege csillogott.
Miután a hálókat egy kis csörlővel a partra emelték, az ott lévő férfiak, nők és gyerekek villámgyorsan szétválogatták őket - egy részüket különböző méretű műanyag ládákba, más részüket - a kicsi és/vagy étkezési célra nem alkalmas fajokat - visszadobták a vízbe.
- Mennek a közeli éttermeknek. Balcikba, Albenára, Tolbuhinba (ma Dobrich) - mondták. Miután én akkor egyáltalán nem ettem halat, ellenben az élő állatokat felettébb szerettem és szeretem ma is, kifejezetten sajnáltam a ládába rakott halakat.
- Druszám, ez így működik évezredek óta - mondta Attila.

Esti kagylós party

  Késő délután visszatértek Albenára a parthoz, és csónakjaikkal felvettek minket. A nem messze lévő, Fish-fish alatti fokon lévő halászkikötőn túl, a Balchiki öböl szélén a parton volt a parti party.

   A halászok és családtagjaik a parti fövenyen verődtek össze. Tűz égett ropogva, egy bogrács-szerű edényben gőzölgött valami, míg nyárson és rostélyon olyan dolgok sültek, amit bizonyosan nem akartunk látni finnyás magyar gyomrunkkal.
- Ezt kell megkóstolni - mondta egyik házigazdánk ragyogó arccal, és a bográcsból kihalászott néhány kinyílt fekete kagylót.
Akkoriban Magyarországon nem volt olyan kultusza a tengeri herkentyűk fogyasztásának, mint manapság, mi bizony a halászlé-gulyás-kolbász vonalon mozogtunk akkoriban, ezért meglepve néztük a tenger puhára főzőtt gyümölcseit. Apám találta fel magát először:
- Ezt meg kell kóstolnunk, nem szabad megsértenünk őket.
Meg is tettük, én egy kagylót vállaltam be félénken. Nem akarom túldimenzionálni a dolgot: semmilyen különleges íze nem volt, de élménynek nagy: az első kapcsolatfelvételem volt a tenger gyümölcseivel.
   
  Végül visszavittek minket barátaink a partra, ahonnan röcsögével mentünk tovább: Attiláék a kempingben, mi a hegyi végállomáson szálltunk le. 
  Ez azon kevés esték egyike volt, amit külön töltöttünk...

(Folytatjuk)