2019.07.31

   Felvirradt az a nap, ami nélkül nincs nyaralás - a vakáció utolsó napja.
Kettesben kezdtük, és ezúttal maradtunk is kettesben. Minden esetre vannak, ami nem változik - a reggeli program speciel ilyen dolog. Felkeltem, és az erkélyre kilépve csodálatos nyári időt találtam - szokása szerint a természet nem vett tudomást arról, hogy holnap már nem leszünk itt, a nap teljes erővel ragyogott, a levegő pedig gyorsan melegedett felfelé.
  Miután ilyen gondolatokkal fejemben,

kávéval kezemben merengtem, 

 élvezve a verőfényes hónap-búszúztatót, letettem csészémet, és indultam a partra - hiszen ma még miénk a strand, legalábbis akkor még nem volt kétségem efelől..
   A tengerparton évről évre jobban szeretem a reggeleket.
   A reggeli fények máshogy világítják meg a partot, a házakat, az ég azúrkékje és a tengeren visszaverődve megkettőzött napfény minden esetre szebben fest, mint sok botcsinálta piktor.
   Ilyenkor az idő valahogy lassabban halad. A helyiek is csak ébredeznek, álmosan rendezkednek, várják a turistákat - ők pedig jönnek, hamar jönnek...
   Foglaltam hát helyet a parton, ezúttal már csak két főre.
   Ha a Nyájas Olvasónak esetleg feltűnne, hogy ezt a képet mintha már látta volna - nos, nem ugyanezt, de bevallom, minden nap rá- és rácsodálkozom a napfényben fürdőző tengerpartra... Szerintem sokan vagyunk így, pláne így utolsó napon... 

De mi előbb fogat mosunk - 

mert a higiénia mindenek előtt...
S aztán

reggelizünk is - 

mert a kondíció megőrzésére is figyelnünk kell...
   Stílszerűen fehér - zöld - piros fogások az asztalunkon... 
   S végre - irány a part! Egy felhőtlen strandolós nap itt a végére, mert minden jó, ha jó a vége - de hogy kis híján nem volt hol aludnunk, az nem volt semmi, de kicsit később... 

Jaj, úgy élvezem én a strandot

...mert ott (tényleg) annyira szép és jó...

S míg kedvesem olvasgat és aludgat, én fényképezőgépemmel körbejárom a terepet. 
   Amint írtam korábban, ez az utolsó napi rohanás. Illetve inkább cammogás...
      A parton...
   Medúzák lebegnek a vízben méltóságteljesen, lassan lüktetve irányítva magukat a part hullámtörői között. Odébb halak suhannak, keresve táplálékukat és kerülve a találkozást az előbb említett csalánozókkal. 
   Kicsit még odébb horgászok próbálkoznak a halak kifogásával, s nem tudom, mi a kifogás, de megjegyezném, hogy egyetlen halat sem láttam még a vízből kiemelve két szezon alatt sem. 
  S még odébb fürdőzők lebegnek a vízben, a medúzákhoz képest kevesebb méltósággal és láthatóan több étellel-itallal töltve.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

  Aztán fentebb, a tengerre nyíló házak, alattuk éttermek, bisztrók, büfék, emberek sietnek - nem, nem azért, mert annyira sürgős dolguk akadt volna, hanem mert a forró aszfalt égeti a talpukat. 
  És közben mindenütt a grillfűszeres illat, ami visszarángat a valóságba.
   Ideje hát enni valamit - s mivel ehhez nem kellenek a súlyos fotókészségek, a gépemet visszavittem a Stúdiónkba.
   Terhemet lerakván indulok vissza a partra, s ekkor még nem sejtettem, hogy...

A lépcsőház földszintjén igyekezve Dimitar apukája toppant elém barátságosan érdeklődve orosz nyelben: 
 - Mikor mentek a repülőtérre? 
Mondom neki, holnap reggel. És itt következett egy kis félreértés: A "holnapl" bolgárul "utro", ami az orosznak a "reggel" - nem minden logika nélkül, ám itt azt okozta, hogy a bácsi megkérdezte, hogy "értem, reggel, de hány órakor?"
"Milyen rendes, tán taxit akar hívni nekünk" - gondoltam.
Kiérve az utcára egy fiatal nő nyomkodta a telefonját, majd amikor meglátott, egy pillanatra felderült (de csak egy pillanatra): 
 - Dimitrij..? - orosz lány lévén nem pontosan ejtve házigazdánk nevét.
 - Ott bent van - feleltem gyanútlanul.
   S mint kiderült, házigazdáink azzal számoltak, hogy ma mi is kicsekkolunk, így az ifjú hölgy és párja - a mi szobánkba érkeztek.  
  Ekkor kezdődött el egy nem túl megnyugtató alkudozás messengeren keresztül a szobáért. 
 - Nem probléma, tudtok maradni, de át kellene költözni egy másik szobába - írta Dimitar. 
 - Elsejéig kértük a szobát, nem jó, ha nekünk kell költözni. Úgyis este csomagolunk össze...
 Végül sikerült meggyőzni, hogy ne nekünk kelljen az utolsó napunkon átcuccolni, mikor másnap kora reggel úgyis megyünk - még ha a napok számában volt is konvergencia az erőben. Ők ugyanis a napokat, mi pedig az éjszakákat számoljuk a szállásfoglalásnál...

Minden jó, ha a vége jó

Megnyugodtunk hát, és folytathattuk amúgy is rövid napunkat. 
Az árnyékok hamarosan kezdtek hosszúra nyúlni, mi pedig lassan el kellett, hogy búcsúzzunk a Fekete-tengertől. Akkor azt hittük, hogy egy évig nem látjuk viszont, később kiderült, hogy a távollét jóval hosszabb lesz. De akkor az még a jövő jótékony homályába burkolózott, mint a Pomoriei félsziget a közelgő este homályába bújt el. 

   Eközben szobánk erkélyén felkészültünk az utolsó itteni estére - ami amúgy is rövid lesz, hiszen húzhattuk mi az időt - a csomagolás várt minket. A felfújható párnák dugója kiugrott, az utolsó Shumensko be...

Egy rövid séta

...hiszen holnap ki kell jutnunk a repülőtérre, korán reggel.
A taxidroszton egy autó állt, a sofőr egy középkorú, közepesen ideges kinézetű ember. A "közepes" helybeli mércével értendő, azaz valahol a nyugodt és a halvérű között félúton helyezkedett el. 
 - Reptéri fuvar? Nem probléma... Mondott egy összeget, mely mélyen az elképzelésünk alatt volt, igaz, a reptér sem volt messze. Megállapodtunk, hogy másnap reggel jön, a szállásunkat ismeri, hat órakor ott lesz...
  - OK, gondoltam, azért egy-két központi taxirenelés-számot jegyezzünk meg, ha álmos barátunk nem jönne... 
   Visszafelé a boltba beléptünk.
 - Estére egy sört vennünk kellene, hátha (!) elfogy.
Kemény feladat volt, centizni kellett, bizony, mert el kellett, hogy fogyjon - a fedélzetre fel nem vihetjük, reggel én már nem ihatok - csak annyi lehet hát, ami este elfogy. "Foglyokat nem ejtünk".  

Végül egy gyors vacsora a Persian Fast Food gyorsétteremben... Ezúttal a kulinária helyett a gyorsaság volt a döntő tényező. Miközben a tulaj elkészítette ételünket, feltette a ma különösen kényes kérdést: 
 - Mikor utaztok haza?
 - Holnap reggel...
Aztán megkérdeztem, ha már úgyis utoljára vagyunk itt: 
 - Rakia van? - merthogy az itallapon nem volt, s egy utolsó jól esett volna itt, a tengerparton. 
Kicsit körülnézett, és azt mondta: 
 - Van... - ebből megértettük, hogy ez úgyszólván nem szórólapos termék...
Töltött hát két pohárral, az errefelé megszokottak szerint nem összekoszítva a hitelesített mércét, ám bőven túltöltve a pohár nívóján.
 - Na zdrave - koccintottunk. 
Amikor fizettem vacsoránkat, ő egy meglepően kis számot mondott végösszegként. 
 - A rakia is benne volt? 
 - Nem, a rakia itt nem kapható. Csak a családtagoknak van, és persze a barátoknak... 
Jól esett. És itt nem a nedűre gondolok, pedig az is első osztályú volt. 

Finish - pizsamás futás... 

Végeztünk.
A holmijaink bepakolva, kicsit nagyobb helyet foglalva, mint idefelé, de azért beférnek a Wizz poggyászméreteibe... 
Egy sóhajtás... 
Kint ülünk az erkélyen, és elmélkedünk. Beszélgetni is bőven van miről....
S egyszer csak azon kapom magunkat, hogy a délután vett flakon kiürült. Rosszul mértük fel az igényeket, mert én bizony innék még egy pohárral...
 - Nem kéne inkább aludnunk..?
 - Nem én vezetek Pest felé... - vontam meg a vállamat. 
 - Hozz egyet, a parton még nyitva vannak a boltok - mondta az én kedvesem, aki készséggel önfeláldozott engem, tetézve ezzel: felöltözni sem kell, hát rövidnadrág és póló van rajtad - mutatva valóban ilyen összeállítású hálóruhámra. 
   És én - végigkocogtam hát Pomorie plázsán éjfél előtt, kevés, ám annál kíváncsibb tekintettel követve - leginkább a kisboltban dolgozó hölgy nézte, mi lehet ennek ilyen sürgős..? 
  Egy flakon Shumensko...

Kellemes zárás, korai nyitás

 Kellemesen zárult hát az este, annak ellenére, hogy - órát állítottunk hajnali ébresztéshez. 

Öt óra...

   Azazhogy egy, de az ötkor ébresztett minket.
Jaaaaaj... Gyors kávé, és egy rítus, mely hibátlanra sikerült. 
Gondos tervezésnek hála - az utolsó üveg Slanchev Brjag alján épp a kettőnknek megfelelő mennyiségű nedű leledzett, melyet így ünnepélyesen elfogyasztottunk. 
  Még nyugalom, csend, béke...

S a megbeszélt időben

- megérkezett értünk a taxi. 
Lehurcolkodtunk hát, és pillanatokkal később gurultunk a Burgaszi repülőtér felé a korai időpontban zavarbaejtően üres utcákon. 
Valóban percek kellettek hozzá, és ott álltunk a modern Burgasz Repülőtér előtt. 
   A becsekkolás pillanatokat vett igénybe, szokás szerint kiderült, hogy sokkal előbb értünk ki a kelleténél. A betonon repülőgépek sorakoztak, ám a mi lila-rózsaszín-magenta-fehér Airbusunk még sehol sem volt. 
  Az időt hasznosan eltölteni - kiültünk hát kávézni a panorámateraszra, ahol is az egyik kedvenc mobilos applikációmmal kerestem gépünket, mely akkor épp - Kolozsvár fölött suhant értünk.

Az idő repül, a gép nemkülönben

  S rövid idő múlva a látóhatáron kerestem a térkép szerint csak pár tucat kilométerre ereszkedő gépet. 
És megláttuk, először a fényszórók pöttyeit, majd a jellegzetes wizzes színezetet. S hogy mennyire lehet hinni az appnak: láttuk ereszkedni, miközben a kijelző adatai szerint is rohamosan közeledett a földhöz. 
  Aztán már a futópálya felett lebegtet ki, és a magasságot jelző érték pontosan abban a pillanatban váltott nullára - amikor a kerekek kis csikordulással a betont érték.  
Innentől felgyorsultak az események...
   Beszállás. 
   Elhelyezkedünk, megpróbálok aludni, ahogy szoktam is, főképp ilyen korai indulás után. Megjegyzem, ez a repülés vitathatatlan előnye az autózáshoz képest.

Merre járunk?

  - tesztelem földrajztudásomat, próbálván kitalálni, melyik folyó melyik kanyarulata látszik, mely városok felett szállunk éppen. Szerintem a világ legjobb játéka, már csak az utazás jelentette boldogság miatt is...
 - Szeged - ismerjük fel a Tisza-parti várost jellegzetes hídjaival, majd pillanatok alatt Kecskemétnél járunk, és az eddig is alapjáraton duruzsoló hajtóművek hangjába a fékszárnyak egyre határozottabb súgása hallatszik be. Ereszkedünk, egyre erősebben. Aztán elhúzunk akkori munkahelyem felett, (integettem is az üllői központi raktárnak), majd máris az M4-et keresztezve a vecsési házak tetőit súrolva beértünk a lekerített mező - Ferihegy fölé. Sorry, tudom, hogy Liszt Ferenc, de... 
 Halkat csikordult a kerék, majd a futóművek már a betonon zötyögve gurultak finoman fékezve. 
  A gép másodpercek alatt beállt a parkolóhelyre, és mi kiszállhattunk. 

Szivatás a köbön...

 Lehet, hogy az ember a repülés előtt-után türelmetlen, de nem tudok elmenni a ferihegyi reptér leggázabb jelenségeinek egyike - a reptéri buszoztatás mellett...
 Beszállunk a buszba, ami pillanatok alatt megtelik utasokkal. Majd beáll a második, és a harmadik jármű is - aztán nem történik semmi. 
   Állunk a betonon, a melegben, álló motorokkal, nyitott ajtókkal, szívjuk a rpülőgép-hajtóművek kerozinos illatát... És várunk. Az első busz akkor indul el, amikor már mindenki leszállt és beszállt - a harmadik buszba is. 
  Ekkor a három járgány vonatozva, egymás popójára tapadva állnak be a terminálhoz - hogy aztán a vámvizsgálathoz is egyszerre érjen oda a 180 ember, és ott is sorba kelljen állni.
   Csak halkan kérdem: 
 Olyat nem lehetne, hogy az első, majd a második busz egyből elindul, amint megtelik - nem kellene annyit várni a betonon, nem mellesleg a határellenőrzésnél a beléptetés is gördülékenyebb lenne?  

Végül kiértünk, át a rendészeken, és kiléptünk a terminálról.
Pár perces séta a reptéri parkolóig, ahol autónk hűségesen várt két hete. 
Bepakolunk és elindulunk...
És kihajtva a Reptérről a 4-es főútra lassan beleolvadunk a nyaraló közönségből a közlekedő tömegbe, és az Üllői úton már csak egy vagyunk a közlekedő sokezer autóból... 

   Zsófi lányunkat felvettük a Múzeum körúton - ekkor már csak hazafelé tartó ingázók voltunk.

Hazaértünk hát, rendben, egészségben.

S hogy a kutya sem várt minket haza..? 

Nos, nem mondanám.
Cheeeeers!

(Vége az évadnak) - de rövidesen FOLYTATJUK :)
Rövidesen... 
Rövidebbesen... :)