2021.07.31
Eljött ez a nap is, amiről előre tudtuk, hogy eljön, hosszú lesz, és nem fog minket tejben-vajban füröszteni.
Azt viszont nem tudtuk, hogy ehelyett porban-jégben forgat meg minket. Ez különösen igaz volt, hogy a reggel csodás napfénnyel és azúrkék égbolttal köszöntött minket.
Könnyű reggeli az erkélyen
- a Bulgáriában alapvetőnek számító Ayran - iró - került elém, és ezúttal a reggeli
"fogmosás' már el kellett, hogy maradjon.
Hiszen - hosszú út állt előttünk.
Hazafelé indultunk, de másodszor is - első a reggeli volt - össze kellett csomagolni az útra.
Mifelénk a csomagolás sajátos liturgia szerint zajlik: a többes szám első személy barokkos túlzást rejt: valójában Kedves (jelen esetben inkább feszült) nejem csomagol, miközben
engem szeret minél távolabb tudni, mert az én reszortom az autó csomagterébe bepakolás. Így amíg a táskák, bőröndök és utazótáskák elnyelik a sok holmit, én eme misztériumtól távol, több háztömbnyire egyedül járom a várost...
És nézelődök.
Idén utoljára megnézem a tengert. A fákat. A reggeli fényben fürdő szállodák pompás látványát.
Az új szabadtéri mozgólépcsőt, mely idén más két irányban viszi a nyaralókat a hegyoldali szállodák és a tengerpart között. Nem hosszú gyaloglás ez, csak egy kisebb kör, hiszen lassan indulunk...
Végül visszatértem a szállásunkra, a Kaliopa hotelbe, és örömmel láttam, hogy a csomagolás kész. Vagy a táskák maguktól falták fel a holmijainkat - ezt sosem tudom, nem láttam még.
Felkészülés az indulásra
- bepakoltunk hát a Suzuki feneketlennek nem mondható csomagterébe. 
Indulás előtt még tettünk egy sétát kettesben is, hiszen két év után nem voltunk biztosak benne, mikor tudunk ismét eljönni. Lehet, hogy megint évek kellenek hozzá? 
Végül visszatértünk a Kaliopa szálloda parkolójába, és beszálltunk az autóba.
Miután a parkolási díjat - 10 leva/nap összeget - a recepción fizettem ki, úgyhogy kihajtáskor a gyors sávon hasítottunk a kijárati
sorompót - mintha sietnénk haza...
Körforgalom és rajt
- kihajtottunk a körforgalomból, immáron a Várna felé jelzett irányba, majd Kranevo előtt jobbra fordulva végighajtottunk a szőlőskertek mellett, és vetettünk egy utolsó pillantást jobbra a vállunk felett - Albena felé.
Két kilométer, és balra fordulunk Dobrich irányába. Innentől más eseménytelen út következik, gondoltam én.
Aztán jött a Tábla. Illetve mi mentünk felé, majd el mellette, míg ő állt szilárdan, és mutatta, hogy itt, kérem szépen, kéretik lassítani, mert az úton munkavégzés folyik.
Munkavégzés
- láttuk előre a tábla segedelmével, azt viszont nem, hogy a korábban megénekelt rissz-rossz minőségű műút teljes burkolatcseréje folyik. A "teljes" nem csak az út jobb és bal oldala közötti teljes felületet 6 méteren, hanem gyakorlatilag a Kranevo és Várna külterület közötti vagy 20 kilométer egyidejú 
felújítása folyott, ha már idefelé megcsodálhattuk Dragoman épülő autópáya-építkezését, akkor most hazafelé ezt is.
Sokan tartották a 30-as, 40-es sebességkorlátot, de időnként fel-feltűnt egy egy helyi hülyegyerek valami raj-gazzá lepukkant egykori prémiumautóval gyorsan hajtva, nem mellesleg kavicszáport és porfelhőt tolva a többi közlekedőre.
A képen a fehér bevonat nem, nem zúzmara, és nem is a mesebeli Ezüsterdőt találtuk meg...
De végül kiértünk az építési zónából,
és elérve a Várna előtti gigászi átmérőjű körforgalmat, ráhajtottunk a Szófia és Rusze felé tartó autópályára.
Persze, amint azt a Várna-Burgasz útvonalon megszokhattuk, errefelé a "felé tartó" nem azt jelenti, hogy oda is utazol az autópályán, hanem hogy "felé" indulsz, aztán majd visz valameddig, esetünkben Shumenig egy újabb szakasz átadása után is, aztán szépen kétszer egy sávos főúttá szelídül a gyorsforgalmi.
Ezután a teherautókat szép óvatosan megelőzve haladtunk, egészen Veliko Tarnovóig, ahol is immár szokásunk szerint megálltunk egy étteremben ebédelni. Nos, nem kifejezetten a Balkánon megszokott délies ízvilágot élveztük, de gyors és praktikus úti étel volt...
Folytattuk hát utunkat
a kellemes melegben, a képet természetesen nem a gépkocsit vezető személy, hanem egy másik ülésben szabályosan bekötött biztonsági övvel készítette. A lényeg a hőfok. Délután fél öt, és 38 °C. Nem rossz, ha épp a tengerparton vagy, nem pedig utazol hazafelé onnan.
Fordulat
Láttuk, láttuk az eget nyugat felől, hiszen előre kellett csak
néznünk a szélvédőn keresztül.
Felhők kezdtek gomolyogni. Egyre nagyobb, sötétebb fellegek, amelyek aztán összeálltak igazi nyári zivatarfelhőkké. Aztán amikor úgy tűnt, hogy kisüt a nap, és győz a zivatar felett, és az 
arcom is felderült, miután Balgarski Izvor település után az út kettéválva a kocsisort feltartó kordé jobbra letért, mi pedig balra az új autópályaszakaszra hajtottunk fel - nos akkor ismét támadásba lendúlt a vihar.
Leszakadt az ég
és mikor, ha nem a Szófia felé tartó, egyre forgalmasabb autópályán. Az eső szakadt, de akkora erővel, hogy az ablaktörlő nem győzte, lassítani kellet hát. Lépésben mentünk, mindenki mással együtt, előbb felkapcsolat ködlámpákkal majd vészvillogóval. Lehúzódni nem volt hová, hiszen autópályán voltunk, és csak bízni tudtam benne, hogy nem jönnek olyan 
ámokfutók, akik vakon vágtatnak... És de, mert hülyéknek mindenhol kell lenniük, vakon a vízfalban, tolták, mint süket az ajtót. És ez volt a pillanat, amikor az autó tetejét verő eső hangja megváltozott, még élesebb és még hangosabb lett.
Jégeső... Remek. Szinte már a szemem előtt láttam a betört szélvédőt, amint állok felette bambán bámulva, hogy és hol fogom ezt most kijavíttatni - de a Suzuki jól állta a sarat. Lassan haladni kellett, nehogy hátulról toljon meg valaki, bár szerencse volt a bajban, hogy a mogyorónyi jegek a lehülyébbeket is kijózanította, és ja Titanic óta tudjuk: a jég és a sebesség nem jó párosítás.
Elértük Szófiát - és vége
A vihar ahogy jött, el is állt, a város központja felé közeledve enyhe esővé csillapodott, amikor pedig megálltunk Szófiából kifelé egy benzinkútnál, épp csak csepegett. 
Mire pedig pár kilométerre arrébb Kalotina felé az újabb útépítésen botorkáltunk, már sütött ránk a nap - és sütött végig, amíg vártuk sorunkat, hogy átjuthassunk Dimitrovgrád-Caribrod felé a szerb oldalra.
Két óra
- körülbelül ennyi kellett hozzá, hogy bele se pillantva iratainkba, felnyíljon előttünk a sorompó, és behajthassunk a szomszédos országba. 
Aki ismer, tudja, hogy megvan a véleményem erről az autós szivatásról, amikor is mozdulatlanul állunk hosszú percekig, miközben csak a jóisten tudja, mi történik odabent a lefóliázott "
portásfülkében", hogy egyszer csak megjelenjen egy kéz, és kiadjon két-három vagy nyolc útlevelet, majd a bekapcsolt klímák miatt fülsiketítően zúgó kocsisor kissé előrébb araszoljon, néha váratlanul öt-tíz métert. Minden esetre egy telefonhívást megeresztettem a szállásunkra, a Hotel Happy felé, megnyugtatva őket, hogy igen, érkezünk, a határon várunk, és ne, a konyhát ne zárják be, mert nagyon éhesek leszünk.
- Nem, nem zárunk be, megszoktuk a határhelyzetet
- nyugtatott meg a recepciós hölgy, és valóban..
Végül csak átértünk, percekkel később pedig a szállásunkat vettük át eme remek szálláshelyen. Szomjasan. Akkor még.
Vacsora
- hisz valóban, a szálláshelyen az étterem csúcsra járatva működött. A terasz nyitható teteje, a kilátás, és a
megrendelt Jelen sör és a kiváló grillételek valóban kellemes felüdülést jelent az utazó számára. S mindezt egészen baráti áron kínálják - nem csoda, hogy a hely tele van vendégekkel a szerb autópálya határig érése óta is. Megéri néhány kilométert kerülni, azt hiszem...
Nyugalom, relax, hideg sör - és dorombolás
Majd néhány melegebb pillanat. 
Kellemes nyár este volt, pihentük a hosszú út után és a következő hosszú etap előtt, és összebarátkoztunk az étterem macskáival.
Az önmagában gusztustalan volt, amikor a vendég épp simogat egy macskaát, az egyik hombárfejű pincér meg sissegve-toppantva lép felénk, elzavarva a macskát.
- Hé, mit csinálsz az asztalunknál, ember? - kérdeztem tőle angolul, mire ő szerbül motyogott valamit, majd az asztalok (járványügyi) fertőtlenítésére használt spricnivel lefújta szegény jószágot.
Nem hagytam annyiban,
a recepcióra mentem, és a főnökasszonynak elmondtam, hogy ez egy állatkínzó.
- Köszönöm, beszélek vele - mondta ő.
És valóban pár perc múlva nem barátunk ott állt a szőnyeg szélén rapporton.
Láthatóan idegesen hallgatta a feddést.
A hölgy később "megnyugtatott" minket:
- Valóban, elzavarta a macskát, de nyugodjatok meg, csak víz volt, amivel lefújta.
- Valóban? Eszerint nem állatkínzó - akkor viszont vízzel fertőtleníti az asztalokat a járvány idején.
Ez rögtön megnyugtatott minket...
A pincér "úrral" találkoztunk azóta néhány alkalommal, elmondom, amikor itt az ideje.
Másnap
jött el a hazaindulás ideje...
A járványügyi helyzet miatt a svédasztalos önkiszolgálás helyett menüről tudtunk választani tipikusan omlettek közül. Egészen finom volt, és élvezve a nyitható terasz kellemes klímáját és a kilátást, kényelmesen szedelőzködtünk, és kilenc óra után indultunk neki. 
Miután utunk nagy részét autópályán tesszük meg, így nagy kalandokra nem vártunk a
hosszú úton Belgrádon keresztül Csantavérig, majd ott elhagyva a pályát, gyakorlatilag várakozási idő nélkül léptünk be Bácsalmásnál.
Alig négy órakor máj Baján kerestünk egy éttermet, és a főtéren meg is találtuk, ahol egy kitűnő bajai halászlével köszöntünk vissza a magyar konyha ízeire.
Hazaérkezés
Fehérváron ismét eső kapott el minket, de immáron kényelmesen kocogtunk hazafelé, ahol végül nem mondhattuk
el, hogy a kutya sem várt minket.
Mint minden nyaralás, ez is véget ért hát.
- Jövőre újra - fogadtuk meg.
Kár, hogy nincs elég szabink, hogy Denis barátunk meghívásának eleget tudjunk tenni. De ki tudja, egy gyors tervezést megér. Mert biztosan jó lett volna ott lenni osztozni örömükben.
Ezen merengtünk, azon gondolkodva, hogy lehet-e valamit tenni...
Évad vége.
Vége..?
