2022.07.18.

   A tegnapi kellemes kirándulás és rettenetes határhelyzet látványával telve bátortalanul néztem ki dimitrovgrádi pavilonunk (balra, a képen) teraszára, onnan a szemközti hegyoldalon húzódó autópálya felé kémlelve. 
 - Na, MOST kellene indulnunk - mormogtam, látván a szinte üres aszfaltcsíkot. 
 - A tegnapi őrületnek talán vége...
Megtudtuk, barátaink végül vagy hat óra vánszorgás árán jutottak át Bulgáriába. 
Ők a mai napot Szófiai városnézéssel töltik, és csak másnap utaznak tovább közös szálláshelyünkre - Pomoriébe. Így az egy napi előnyünket tegnap behozták, ma viszont újból eléjük kerülünk, így mi várjuk majd őket a tengerparton valami hideggel. 

De nem eszik olyan forrón

 - a reggelit.
  Először kávé, után a reggeli étkezés. Őszintén szólva nem csak kényelmi kérdés, a helyzet az, hogy éhesen elindulni egy lehetséges sorbaállás felé nem túl jó ötlet. Rosszullét, vércukor, mittomén'. Sok a fenyegetés, kerüljük hát el őket!
  Az elkerülés legjobb módja egy könnyed reggeli - majd be az autóba, és indulás. 

Száguldás a távolba

 - mely kábé öt kilométert jelent. Ennyire van a Dimitrovgrádi Hotel Happy a Caribrod-Kalotina határátkelőtől, ami ugyebár ismét az Unióba történő belépést jelenti, az ehhez mérhető alapossággal.
   Tíz óra volt és nem voltam túl boldog. 
Megláttam ugyanis a határállomás előtt álló sort, mely nem csak hosszú volt, de lassan is haladt. Akinek megszomjazott a Ráró, az megoldotta kannából az itatást. Ekkoriban Magyarországon ársapkás volt a benzin, a kannás luxus volt. Emlékszünk..? 
   Beálltunk hát autónkkal az átkelésre váró német, osztrák turisták közé. A szélvédőmosó-imitátorok még csak el sem jöttek idáig, hogy elküldhessem őket a fenébe - bosszankodtam. Nem a léhűtőket hiányoltam, hanem a mi és az átkelő közötti távolságot sokaltam...

   Tizenegy óra hat perc

- ekkor léptünk ki Szerbiából, és beállhattunk az újabb sorba, ami a bolgár beléptetéshez szükséges. 

   Az előző év nyaráig könnyű dolguk volt - a szerb és a bolgár határállomás nem pontosan egymással szemben voltak, így két mutatványt váltogathattak a Kalotinai Élményparkban: Egyszer totálisan eltérő oldalon nyitották ki a kapukat - kiléptél Szerbiából, majd éles "S" kanyart leírva a bolgár állomáson a bal szélen lévő kapuk felé kellett kanyarodni, ami persze sok Hans és Günther térlátását meghaladt, máskor egyszerűen nem ugyanannyi kaput tartottak nyitva - a fogadó oldalon "természetesen" kevesebbet, így a köztes senki földjén dudálós-tülekedős-ökölrázós adrenalinparádé alakult ki. 
   Az első lehetőség az új átlelő-terminál építésével kilőve, helyette mára kieszeltek egy újabb kedvességet, ha már nem bírtunk otthon maradni, nekik pedig nem szabadott: Ellenőriztek mindent. Alaposan. Nem kapkodva. Szép lassan. Aztán megértettem, hogy ez nem lassítósztrájk, ők így dolgoznak...
Bevallom, kezdtem aggódni, amikor elkérte az igazolványainkat, majd a gépkocsi papírokat. 
   "Basszus, ez bealszik itt nekem..." 

Végül átértünk.

A második átkelés már "csak"  harminc percet vett igénybe. 
Ha a Kedves Olvasó fenti soraimat túl hosszadalmasnak és bonyolultnak találja - nos, ne csodálkozzon: a másfél óra ördögnek ajánlott időben volt időm hülyeségeken gondolkodni...
   De végül áthaladtunk a Republic of Bulgaria flirattal ellátott, épülőfélben lévő új tetőszerkezet alatt - és úton voltunk. 

 A gyors haladás titka ritka

Érdemes tudni, hogy a "jót nem adják ingyen" elv mentén Bulgáriában csak a "fűutak" használhatók díjmentesen, minden főút és autópálya útdíjköteles. A díj országos, időalapú matrica vásárlásával fizethető meg.
   Vagy valós, fizikai címkét kell vásárolni a határátkelőn telepített kioszkok egyikében, vagy a két benzinkút valamelyikén, én a másodikat választottam. 
  Lássuk be, nagy élmény egy hosszú átkelés után mindjárt fékezéssel mulatni az időt, mert az atyafiak kígyózó sorokban állnak sorba a heti matricáért, és a "kígyó farka" rálóg az útra. 

 
  Én magam a kényelmesebb megoldás választom minden alkalommal: a bgtoll.bg weboldalon online megvásárolom. Nincs sorbanállás, egy kicsit olcsóbb is, mint a kasszánál megvenni. 
2022-ben heti "bérlet" ára 10 leva (5 euró), 2024-ben 13 leva. A havi 20 leva, illetve 27. 
Létezik egy hétvégére, három hónapra érvényes szezonális és éves is. 
   S miután átértünk, kikerülgettem a sorbanállókat, és felpörgettem volna a Suzuki motort - ÚTÉPÍTÉS. 
Tulajdonképpen jó hír, hiszen a határtól Szófia felé vezető út már régóta készül - voltak viharos kalandjaink is - és épp ez a rossz hír is: meglehetősen lassan haladnak, a Luca Széke gyorsabban készül... De talán majd jövőre.  
(Spoiler: még 2024-ben sem...)

 Szófia határát elérve aztán már a régi, jól bevált úton hasítottunk, a Szófia Körgyűrűn immár Burgasz felé indulva utunkat csak egyszer szakítottuk meg - egy könnyed ebéd erejéig álltunk meg, talán két hétig utoljára egy nem balkáni ételeket kínáló helyen. 

Célegyenesben

Utunkat folytatva jól haladtunk, és hamar elértük Burgaszt, onnan pedig észak felé, Pomorie felé fordultunk. Rövidesen a jól ismert utcákban keveregtünk, élvezve a frissen kirakott egyirányú utca és behajtani tilos táblák kavalkádját. De azért - térkép a fejemben, mint postagalambnak! - egy kis kitérő után ott voltunk Dimitar barátunk kapuja előtt, amit már ki is nyitott. 

A viszontlátás öröme

-  és ez őszinte. Derék házigazdánk már hónapokkal korábban érdeklődik, felhív, minden rendben van-e, érkezünk-e, és szeretettel vár minket, meg persze néhány finom falattal-korttyal is. 
  Most viszont egy nem túl jó hírrel is várt minket: 
 - Új városi rendelet. Nem szabad parkolni az udvarban... - magyarázta házigazdánk.
 - A szomszéd miatt?
 - Nem, parkolni csak a kijelölt parkolókban szabad. Vendégeknek a központi parkolóban...
Való igaz, hogy az első, 2018-as érkezésünk óta az autók-  és az emberek - száma is megnőtt, gyakorlatilag mindenütt autók parkoltak, kellett tehát valami rend - arra nem is gondol az ember, hogy a vendég autók udvarban parkolását esetleg - netán - nota bene - valami más szándékkal tiltják...
   Esetleg nehogy valaki fekete bevételre tegyen szert? Vagy hogy nőjön a városi kassza bevétele..? 
Ezt ma nem tudjuk meg. 

De itt vagyunk. 

Leparkoltunk. Elindulunk hát, Pomorie tengerpartja irányában. 

Először eszünk egy jót - a Breez Bisztróban. 
  A személyzet, Hrisztoval az élen azonnal megismernek, ez itt teljesen megszokott. 
Eszünk egy jó vacsorát - örömmel állapítjuk meg, hogy a korábban kifejezetten ebédelős hely immáron kibővült étlappal és nyitvatartással vérja a vendégeket.
 - Asszem', ide többször is eljövünk vacsorázni - állapítjuk meg...
És legközelebb csapatosan! - köszönünk el Hrisztotól.

A tengerpart-  mert mi más?

Meg kell nézni. Első nap mindig megnézzük a Nagy Kéket - mert hát miatta, hozzá jövünk ide. 
Sötétedik, a Fekete-tenger ezúttal nevéhez méltóan sötéten hullámzik, sóhajtva köszönve minket. 
Barátaink a Persia Fast Food gyorsétteremben megható örömmel üdvözölnek minket.
    - Holnaptól hatan jövünk - mondjuk nekik, és lassan elköszönünk tőlük. 

Hiszen holnap egyesül a társaság - és megkezdjük a nyaralást!

(Folytatjuk!)