(1982. július 25-)

    Reggel a fák között

besütő nap ismét forró időt ígért. A tűlevelek illata élénk volt, részint a hajnali párásság, részint a tökéletes szélcsend okán. Ebből sejthettük, hogy ma igen meleg napunk lesz.
    A megszokott Slanchev Bryag-os "fogmosást" követően rutinosan készültünk össze.
Én egy juhsajtos rétes-szerű valamit vettem (burek?), furcsa illata és a kicsit rágósra sült széle máig előttem van, emellett egy üveg aludtejet (kiszelo mleko) reggeliztem, mely akkoriban népszerű tejtermék volt Bulgáriában. Jelenleg is az,  szerepel a szállodák svédasztalos kínálatában, mint "special Bulgarian yoghurt". 
   Hiába, a konyakra nem voltam illetékes életkorom okán. 

És itt, megannyi bolgár poszt után, magamat rutinos bulgária-járónak eladván kell bevallanom: Nem tudom, milyen íze van a Slanchev Bryag konyaknak! Akkor nem tehettem, 2010-es visszatértünk után pedig nem tettem meg, hogy vegyek és megkóstoljam! A következő alkalmat nem fogom kihagyni :)














   Reggeli után megkezdtük röcsögés utunkat az immáron felfújt csónakkal, majd lecuccoltunk megszokott helyünkön, mely 1974 óta szolgált minket, szemben az immáron évek óta elhagyatott Zornitza étteremmel.

 Leérve a partra, mint rendesen,

és azóta mi is, egy hideg sörrel kezdtek. Én akkor még nem... 

Ezután megkezdtük boldog semmittevésünket a vízben, a parton, hol evezőlapáttal, hol pedig frizbivel a kézben.
Csónakunk szokás szerint sokak figyelmét felkeltette, ezúttal a szomszédos vízimentő toronyban ügyelő szpaszityelek nem állták meg, hogy megszólítsanak minket.  
   Miután ők is egész jó járgányokkal voltak ellátva, volt közös téma Attilával és Lacival, akik vízi ügyekben igen jártasak voltak, szemben apámmal, aki a légi közlekedés és a 90%-nál kisebb víztartalmú folyadékok iránt mutatott érdeklődést, hamar összebarátkoztak kis csapatunkkal.
   A bajszos, barna Bogumil, és a kerekebb képű Mitko igazán vagány srácok voltak, akkoriban utolérhetetlen módon egy-egy motorcsónakkal ellátva. Bogu egy vöröses színű műanyag testű, közvetlenül a motornál kormányzott, míg Mitko egy alumínium testű csónakkal, melyet kormánykerékkel irányított hajóval várta a fuldoklókat. Persze, gépeikkel leginkább a csajokat és a magunkfajta baráti családokat szédítettek, fuldoklókat ritkán láttunk a lágy homokos fövenyen.
 
    Annyit azért már 13 évesen is tudtam, hogy a Mercury jó név a csónakmotorok között...Az biztos, hogy addigi Duna-parti napjaimon soha nem hallottam még ilyen motorhangot, és nem láttam ilyen sebességet, talán az almásfüzitői motorcsónak-versenyeket leszámítva. 

  Barátaink rendszeresen vittek minket egy-két kört Albena, a Balciki öböl és Kranevo közötti háromszögben.
   A bal oldali képen Laci tanul csomót kötni Mitkótól és Bogutól. Vagy tanítja őket..?




A parton felállított vízimentő-posztok itt még a régi zászlójeleket mutatta. Azóta zöld-sárga-piros jelzi a fokozatokat.
     A napi fáradságos munka során (Laci szerint "Ez az élet, nem a vályogvetés...") az urak időnként egy kis sétára vágytak, így időnként fel-felmentünk a Pléhcsárdába. Ezúttal Vaszil sokkal ritkábban tűnt fel, de időnként be-betért aláírni a jelenléti ívet. 
    Egy sör, egy zöld Mentovka (abba még én is belenyalinthattam) jól esett, aztán vissza a partra. 
    Magam részéről hűsölésként a Bazárban (akkor még) működő játékterembe jártam időnként, ahol szovjet gyártmányú játékgépekbe dobáltam 20 sztotinkákat, kb. 3,50 forintnyi érméket. Hihetetlen - vadászrepülő- és tengeralattjáró szimulátor - vetített háttérrel, mechanikus modellekkel, lenyűgöző volt. Sajnos, fényképet nem tudok róla mutatni. Sem az autó-szimulátorról, ahol egy Moszkvics motorházteteje jelképezte az autót felülnézetből, és láthatóan mechanikus hengerek képére voltak festve a táj, a szembejövő és az előtted menő autók képei. Egy kormánykerékkel jobbra balra, egy pedállal előre-hátra irányítva... Nem volt túl bonyolult, az biztos.

  Miután Vaszil kulcsa (mármint a bungalójáé...) a kezünkben volt, apám megkezdte a felköltözésünk megszervezését. A tavalyi költözködés után pikk-pakk ment.

      A Hegyen a tavaly látott Irgalmatlan Állapotok

nem kerültek megszüntetésre - sajnos, a löszfalnak van egy olyan tulajdonsága, hogy ha elindul, akkor nem áll meg. 
   A tavaly bezárt Stari Kashta, egy szép, mediterrán étterem kellemes, tengeri panorámás teraszával - úgy tűnt - végleg bezárt. Amint a parti Zornitza, szép emlékű Nikolaj barátunk étterme sem nyitott ki.
   A bungallók felé vezető út leszakadt szakasza tovább szélesedett, a tavalyi 1,5-2,5 méteres mélysége 3-4 méterre mélyült. Persze, amíg a felső úton megközelíthetőek a faházak, addog nem estek a helyiek kétségbe (Njama problema - mondák, szinte mindenre, amihez épp nem volt kedvük), így mi is nyugodtan beköltöztünk a szakadéktól pár méterre álló házba.
  A két kép jól mutatja, hármunk közül a szakadék nőtte a legnyagyobbat.
1981 vs. 1982. Az úttest kerítésen belüli része a középső kerítésoszloppal együtt egyszerűen eltűnt. 

De ez az apróság nem vette el kedvünket, felköltöztünk hát a Hegyre, és a tavalyihoz hasonló kétlaki életet kezdtünk. Hol mi mentünk a kempingbe, hol nyaralótársaink jöttek fel, Laci és családja pedig remek társaságnak bizonyultak. Végül késő este a röcsöge megbízhatóan hazavitte a vendégeskedőket.

(Folytatjuk)