2021.09.12-13
Még egy nap nyár
Igen, a nyúlfarknyi utó-nyaralásba még egy napot beleiktattunk, részint, hogy ne az előző esti programtól fáradtan induljunk haza, másrészt pedig - mert mint tudjuk, Albenán lenni jó, a tengerpart mindenkor csodás, mindig vár minket.
Végigjártuk ismét a jól ismert partszakaszt, pihentünk, ettünk-ittunk.
A vendégseregből már érezhetően az utóvéd maradt, más, például a horvát tengerparttal ellentétben itt, Bulgáriában szeptember közepén tényleg véget ér a nyaralási szezon.
Az utcán sétálva visszafelé a szállásunkra, egyszer csak kiáltást hallottunk: 
- Terez! Attila! - Filiz, az ifjú ara állított meg minket a Paradise Blue szálloda előtt, tegnap este óta komoly változáson átmenve, leginkább az öltözete lett nem kissé kényelmesebb:
- Denisszel épp keresni akartunk titeket. Meg akartuk köszönni, hogy eljöttetek - mondták - és egy kis ajándékot adni nektek. Denis odavezetett a bejáratnál álló autójukhoz. 
- Ti szeretitek az ilyet - mondta - házi, saját gyümölcsből - mutatott az oda készített üvegekre.
Mindhárom üvegben házi gyümölcs-termék, egyikben finom, kiskanállal fogyasztható, a másik kettőhöz erre nincs szükség, kis nyíláson kiönthető "Boldogság elixír" volt, készítve "Apa és Fia" - köszönjük Big és Little
Kebap.
Most köszöntünk el - mint kiderült, jövő júniusban találkozunk majd velük, akkor már Szófiában - de ez egy másik történet lesz...
Vacsora
Este a Poco Loco steak house kerthelyiségében ültünk le egy finom vacsorára - a tegnapi finom kóstoló után visszatérve a grillezett oldalas és húsok terhelő világába...
És egy kis pihenés...
Hiszen holnap, holnap indulunk...
Új nap - Elindultunk...
Közvetlenül reggeli után persze.
A reggeli napfény, a bennük fürdő fehér szállodák, és a feltöltött medencék nem azt jelezték, de bizony - itt a szezon vége.
Nem húzhattuk hát - ideje nekivágni az útnak.
Jó hír, hogy a nyáron még gyalázatos, murvával leszórt portenger volt az Albena-Várna útvonal, mostanra friss aszfaltozás forította, igaz, még útburkolati jelek nélkül. De már nem záporozott autómra a szembejövők által felvert kavicszápor.
Jól haladva
hoztunk egy váratlan döntést. Körülbelül 200 kilométerre Várnától, Omurtag község mellett egy dombtetőn minden évben megcsodáltam távolról az ott kiállított
haditechnikai emlékeket.
Nos, miután most minden összeért - sem túl meleg, sem sietés, a határon sem várható nagy sor - tizenegy év után először... Fékeztem, és megálltunk. Alekszandar Alekszandrov repülő-űrhajósról elnevezett repülési-úrhajózási kiállítás látható, többségében MiG és Szuhoj repülőgépek néhány légelhárító rakéta és mobil radarberendezés társaságában - inkább katonai repülés, mint űrkutatás a tematika. A névadó űrhajós - nem azonos az azonos nevű szovjet kollégájával - a Szojuz-33 tartalékaként, majd a Szojuz TM-5 legénységének tagjaként a Mir űrállomáson dolgozott 11 napot.
Az ilyen technika kedvelőinek kellemes megállót jelent a látnivaló.
Aztán megálltunk még egy helyen: Korábban ismertünk Bulgária közepén egy Balgarski Izvor nevű faluban egy
cserép és ajándéktárgy-árus helyet. Amint az várható volt, a falu szélén működő üzlet a közelgő autópálya építésével megszűnt. Továbbhaladva a szomszédos Brestnitsa község felé találtunk egy hasonló helyet, és megálltunk maradék leváinkon venni ezt-azt. A legnagyobb tétel egy bájos kerámia szamár volt, mely a nyergén átvetve egy-egy virágcserepet hord a két oldalán. Aranyos!
Érkezés és pihenő - Dimitrovgrád
Néhány látnivaló akadt útközben is, ezeket érdemes a fényképeken megnézni - és megérkeztünk a jól bevált Hotel Happy-be
a határ szerb oldalán.
Az ember a világon bármerre járva bízik benne, hogy nem csak a szállás, hanem ő maga is "jól bevált" vendéggé válik - szerintem a Happy már nagyra értékeli rendszeres és visszatérő látogatásainkat.
- Ó, ismét itt! - üdvözölt minket a menedzser hölgy - a lakosztályunk épp szabad,
akkor fogadják el a normál szoba helyett - invitált minket.
Nos, igen, kényelmes, tiszta, szép - örömmel vettük birtokba, mielőtt felmentünk volna az étterembe az idei utolsó igazi balkáni vacsoránkra.
Plejskavica, grillek - imádjuk. Idén sokadjára mondjuk, hogy "lehet, idén nem lesz több".
De idén valószínűleg tényleg az utolsó alkalom, itt a szeretett Délen.
Volt miről beszélni, és volt kivel játszani - a hely macskái örömmel üdvözöltek minket, és a részükre felajánlott áldozati falatkákat. Eközben a hombárfejű bumburnyák pincér szikrázó tekintettel méregetett minket. De a nyári affér után jobbnak látta nem szólni.
Azt hiszem, így is maradt kellemes az este.
Az idei nyár utolsó estéje szeptember 13-án.
Másnap reggel
már csak a hazautazás maradt. A Dimitrovgrád-Belgrád szakasz kicsit hosszú, de legalább hegyek-dombok-
alagutak tagolják a monoton utazást.
Ellenben a Belgrádtól hazafelé vezető út valóban unalmas, ahol Újvidék után a forgalom is csökken így, a vendégmunkás-szezon után már csak egy-egy német vagy osztrák autó suhan északnyugat felé.
- Günther, Hans, mentek hazafelé - mondtam a kevéssé szőke, annál inkább Fenerbahce- és Galatasaray zászlókkal és matricákkal ékesített autók felé - és miközben ők haladtak tobább Röszke és Budapest irányába, én a kormányt Topolya irányába, majd az általunk kedvelt kishatár átkelő felé fordítottam.
Magyarország
A határra érve a teljesen kihalt határállomásra érkeztünk, ahol az unatkozó szerb kiléptetés után a magyar beléptetésnél egy fiatalember és egy vámos hölgy vett minket kezelésbe.
Az igazolványok ellenőrzése rutinfeladat volt.
A kis hölgy nem túl lelkesen kért meg, hogy nyissam ki a csomagtartót.
- Abban mi van- kérdezte a Brestnitsa mellett kapott fekete polietilén zsákra.
- Abban? Egy szamár. - mondtam neki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Igen, a Csacsika - tette hozzá Teri.
- Ööööö... - Több kérdés nem volt.
Innentől már csak egy rutin út volt az itthoni utakon és autópályákon.
Hazaérkezés a kedves Bundabanda örömére...
És gyorsan kipakolás, lefekvés - mert holnap...
Vissza a Munkába!
(Vége az évadnak - de folytatjuk!)
