2021.07.19-20-21

 Semmit.

Röviden és tömören... 
Ezúttal írni is ennek megfelelően tervezek, röviden, hagyva beszélni magam helyett a képeket.
   Amikor az egész éves hajtás után az erre tartalékolt szabadnapok, lelki és földi javak helyükre kerülnek - mi például a lehető legjobb helyre: A Nagy Kéktől néhány (tucat) méternyire kerültünk...
   Amikor a napok összefolynak, és igazán nem tudod, mikor épp mit csináltál...
   Amikor mindig csinálsz valamit, mégis, valójában tétlen vagy...
Ez az az idő, amikor napokat áldozol fel, de egy percet sem szabad, hogy bánj.

  Pihenés. 

   Mert korán kell kelni, mert idén embertömegek lepik el a partot - előző évben nem annyira tehették - és mi megértettük, hogy - tetszik vagy nem, de elárulom: nem - hatkor le kell menni a vízpartra helyet foglalni. 
   Hihetetlen de igaz - reggel hat után pár perccel a plázs már pezsgő életet élt - ami miatt nehezteltem az az, hogy ez nem tálcán kínált behűtött habzóbort, hanem jövő-menő-nyüzsgő embertömeget jelentett. 
   Az utolsó néhány napernyő közül kettő alá letelepszünk Tamással, sokat gondolkodni persze nem kell, hogy melyik alá, mert a part felőli sorokban akad még egy-kettő, de tényleg nem több. A legtöbb helyen egy-egy papa vagy mama már strázsál, őket láthatóan a családi tanács delegálta eme fontos beosztásba, másutt egy-egy törölköző vagy matrac jelképezi a diszkrét RESERVED táblát. 
   Mi még pár percig üldögéltünk az odacipelt napágyon, a másikra gondosan lesimítottunk egy törölközőt, fürdőmatracot, nehogy valaki a magáévá tegye - az elmúlt évek fegyelmezett respektjét lerontotta a Covid miatt csökkentett számú napozóhely - és az államilag egy (1) levára lecsökkentett árú kínálat. 

  Miután kigyönyörködtük magunkat a reggeli fényben fürdőző tenger látványában, ideje holmijainkat őrizetlenül hagyva visszakocogni a Stúdiónkba. Amikor elindultunk lefelé, a Lányok még aludtak - ideje hát felébreszteni őket, persze, finom kávéillattal. Nos, ez általában nem jön be  -  mire felérünk, drága Teri szorgos kezei között kavarog a forró kávé, az enyém is. Akkor az egyensúlyt állítsuk helyre némi hideg fogmosással... Nagyon hideggel...

Strand ON

Levonulunk hát a tengerpartra, és mint rendesen, természetesen vigyáznunk kell a felkelő nap korai sugarai okozta kockázatok ellen - az UV sugárzás talán még nem magas, de a kiszáradást feltétlen meg kell előznünk.
   Ilyenkor alakul ki az ember kellemes időtlen érzése, amikor a fürdőzés, pihenés vonalat néha meg kell szakítani néhány falat elfogyasztásával a helyi büfék vagy épp parti éttermek kerthelyiségeiben. Helyettem ideje, hogy a képek beszéljenek. Én beszéltem (írtam...) már épp eleget.

  Az előző években megismert Persian Fast Food gyorsétterem nevéhez méltóan gyorsan látott el minket tekintélyes méretű hot-doggal, hamburgerekkel, óriás palacsintával. Öröm látni, hogy a dolgok változnak, az emberek is, mi persze csakis előnyünkre - de itt az ételek-italok jók voltak, és még mindig jók-
   Főtt kukorica, fagylalt, és persze Shumensko sör... 

A második nap este más, mint a többi - vendégünk jön!

  És ezt mi komolyan vettük, úgyhogy hamar eldöntöttük: ma a megszokottnál korábban vacsorázzunk valahol,aztán nyolc órakor visszaérünk a Dimitarral megbeszélt időpontra - házigazdánk jelezte, hogy vár minket egy baráti beszélgetésre és borkóstolásra. A látogatás napján nem is időztünk sokáig a parton, időben visszatértünk szállásunkra, és rövid készülődés után már hat órakor mentünk a Barbut, Milena étterme felé. 2019-ban leltük - pontosabban Tamásék lelték ezt az igazi délvidéki helyet, ahová mint azóta mindig, most is örömmel és szívesen látott vendégként fogadtak minket.  
    Milena fáradhatatlanul rótta a köröket, sürgött-forgott, a megrendelt fogások pillanatok alatt landoltak asztalunkon... Azért meglepetések érik az embert, különösen, amikor az addig gyermekként számon tartott ifjú hölgyek választanak maguknak a megszokott helyett szokatlan fogásokat. A kulináris felfedezés merészsége fontos állomása a felnőtté válás zegzugos útján, jegyezzük meg sokan meglett korukra sem mernek kilépni a rántotthús-gulyás-hamburger aranyháromszög biztonságából. Ezért is lepett meg kicsit, amikor Abigél komolyan felnézett az étlapból:
 - Én rákot szeretnék.
  És amikor a pincér kihozta, megkóstolta, és megjegyezte: nem pont ilyet gondoltam. 
   De elkezdte eszegetni, majd kérte, hogy az étlapon kiszemelt fogást is hadd kérje ki. 
 Így esett, hogy barátaink ifjú lánya jóízűen eszegette a különbözőképp elkészített garnélarákokat, miközben mi is jóízűen fogyasztottuk étkeinket. 

Vendégvárás

  Kellemesen jóllakottan a nagy erkélyen, és vendéglátónk érkezett is hamarosan. 
Töltött, igen, abból a finom sűrű borból, aminek az íze és sűrű, olajos hullámzása alapján könnyű lenne kitalálni, hogy napfényes, délvidéki földeken termett. De nekünk nem kellett találgatni, Dimitar készségesen és szívesen mesélt a helyi borászati és pálinkászati szokásokról, tradíciókról és kapcsolatokról. Rövid úton meg is beszéltük, hogy kimegyünk vele a közeli borászatba, ahol a mintaboltban tudunk válogatni a termékekből. 
  A beszélgetés lassan egyre furcsább kanyarokat vett, mivel a bor fogyott, ezzel vendéglátó vendégünk maradék angoltudása is, de sebaj, mi - különösen én! - egyre inkább kezdtem az orosz nyelvet érteni, majd beszélni is.
   A történetet, miszerint tegnap ő elvitte a bojlert, de már visszahozta, minden esetre pontosan értette, folytak a könnyei a nevetéstől - miközben nyilván az járt a fejében, hogy "remélem, csak nem értettem jól, mint mondanak, ennyire bolondokat csak nem engedtem be a házamba"...
   Pedig de.

És a show-nak még nem volt vége.

 Egyszer csak a bolgár ételekre terelődött a szó.
 - És ettetek-e... És itt következett egy bolgár étel, melynek a nevét talán akkor sem jegyeztem meg volna, ha az a borosüveg teli lett volna...
 - Szerintem nem...
 - Akkor egy pillanat! - azzal felállt, és elindult a szobán keresztül, ki a lépcsőházba. 

És akkor visszatért - nem üres kézzel.

  Kezében volt egy tányér, benne pörkölt vagy inkább lecsószerű, padkizsánból készült szaftos étel. 
Megkóstoltuk, és igen finom volt. Azért a receptet nem tudtuk elkérni tőle, tekintettel a nyelvi akadályokra, nem merek belegondolni, mi készülhetett volna.
   Hanem ha már étel, akkor ital is, különösen a fentebb említett kapcsolatokkal együtt...
 - Ha a rakiát szeretitek, akkor van. Megmondjátok, mennyi kell, és hozok. És ekkor mondott egy árat, amely körülbelül két féldeci áráért egy liter volt, mi pedig mondtunk erre egy-egy, megegyező mennyiséget, amelyet nem szükséges leírnom, de előre tudtuk, hogy néhány reggeli fogmosás, de lehet, hogy esti is ki fog jönni belőle. 
 - Természetesen a rakia enyhén hiányos lesz - értettük meg. Az íze meglesz, az illata is. A színe is rendben lesz. Egyvalami fog hiányozni róla - egy kis papírcsík egy hologramos címerrel. De az vesse rám az első követ, aki még soha nem fogyasztott ilyen "torrenten letöltött" nedűt. 

De ekkor az még nem volt.

 Ekkor még a bort kortyolgattuk, és közben beszélgettünk - kicsit érdekesen, de vidáman...
De bevallom, lehet úgy bort kóstolni, hogy egy idő után már a telefon fordítóprogramja sem akar segíteni. Pedig jó ötletnek tűnt - Dimitar nem hozott szemüveget, hogy a lefordított szöveget elolvassa, a géphangon felolvasott szöveget mi nem értettünk, végül a telefon sem értette, amit mi mondunk neki. Asszem', lemerült az akkumulátora. 

A program folytatódik

   Legfeljebb a helyszínek változnak. 
Könnyed ebéd a tengerparton a Fantázia napernyői alatt kettesben... Könnyű falatok, villámgyors kiszolgálás, ami teljesen érthetetlen, amikor ugyanoda csapatostul beültünk, akkor meg nehézkes rendelés, nyegle kiszolgálás... Most lehet, hogy valamiért Tamás barátom arca nem volt szimpatikus a személyzetnek, de lehet, hogy a nap folyamán elfáradtak, és egyszerűen mindenkit a még ennél is melegebb égtájakra kívántak. 

Vacsora - ami változó...

Legalábbis a helyszín. A szlovák étteremben nehezen akarták elhinni, hogy asztalt akarunk foglalni - aztán amikor megjelentünk teljes családi felvonulással, szívesen látott vendégek voltunk. Sach, mish-mash, és az a hatalmas oldalas, lassan átsütve... A képek csak a látványt adják vissza, az illatokat nem - szerencsére.

...és ami nem

Ami nem változik - az a kellemes nap vége. 
Nyár este a teraszon, barátokkal. 
Nevetés, sztorizás, az aznapi vicces és bosszantó epizódok és vidám, olykor szomorú régi történetek.
És persze, koccintunk. De azt hiszem, az a kellék, a fontosak a szereplők, a főszereplők - mi, magunk.

(Folytatjuk) 

PS.: Ugye sikerült rövidnek és tömörnek lennem..?