(2010. augusztus 07.)

Ilyen előzmények után, alig élve... :)

Welcome drink

  Fáradtan, porosan, főképp szomjasan felcipeltük csomagjainkat a szűk lépcsőn az első... Majd a másik szűk lépcsőn a második emeletre.
  Megálltunk, és egymás kezét fogva gyönyörködtünk a csodás tengeri kilátásban - írhatnám, ha túltengene írói fantáziám, de nem teszem.
   Részint, mert nem egymás kezét, hanem a táskák fülét szorongatuk, másrészt mert éjféli sötétség volt, és a bivaly hátsója sem látszott, nem még holmi panoráma, harmadrészt meg álljon a sötétben a rossznyavalya, amikor épp sört készül mérni arannykezű Peter házigazdánk.

Ledobáltuk a holmikat, és siettünk le inni valamit.
Kiskorú Lányaink üdítőt kértek (komolyan!), mi pedig két sört.
   Ekkor Apa gondolkodni kezdett, és ennek okán odasomfordáltam a pulthoz, mely mögött épp gyönyörű látvány fogadott: a párás üvegű Paulaner kupakja pattant le ciccenve, majd a borostyánszínű ital elegáns fordulóval bukott bele az alá tartott kehely formájú pohárba millió apró buborékot indítva felfelé. Eközben a pohár külseje azonnal lepárásodott, eltakarva a sör tetején ékeskedő habréteget, melybe selymesen olvadtak bele az apró felszálló tajtékok.
   Mit mondjak, ilyen szépet régen láttam, gondoltam akkor, és azt sem tudtam, a kicsorduló könnyeimet töröljem-e, vagy nyálamat... :)
   Miután felocsúdtam a látványból, Peterhez fordultam:
- Gyermekkoromban szüleim ittak olyan italt, hogy Masztika. Létezik még?
- Persze. Melyikből adhatok?
Körülbelül hatféle különböző típusú ánizspálinka állt a hűtőben.
- A legjobból!
Kivette a Mastika Peshtera feliratú, kék címkés üveget. Örömmel láttam, hogy a hidegtől éppúgy jégkristályos a folyadék, mint "akkor". Peter vigyorgott - Mennyit adhatok?
- Dva raz szto gramm molja - jöttek elő belőlem  a bolgár szakkifejezések. - Még szélesebb vigyorral vette kezébe a poharakat.
- Ááááállj! - kiáltottam - és olyan, hogy Mentovka - létezik még?
- Persze! - mutatott rá a palackokra.
Ekkor kértem, hogy a szláv huszáros szto gramm (deci) helyett két-két féldecit töltsön.
Ő így is tett, és hozta a sörök és az üdítők mellett a négy kis poharat. Nejem csodálkozott:
- Ez mi?
- Ó, helyi specialitás...
Első természetesen a sör volt, mely az egész napos autózás, meleg, por után igatán frissítőnek bizonyult.
Ezután megkóstoltuk a rövid tételeket.
- Na, hogy ízlik? - kérdezte házigazdánk
 Nekem nagyon jó volt, a lányok szerint (ki beleivott, ki csak a kisujját dugta bele... :)) a mentolos igen jó, a masztika kicsit erős.
Petert hellyel kínáltuk az asztalnál, beszélgetni kezdünk.
- Milyen idő van errefelé?
- Hm, a víz most 30 fok körüli, a levegő 38-40...
Vigyorogva mondtam a csapatnak, hogy ebből levonva a "balkáni" barokkos túlzást, 24-25 fokos víz, és harminc-egykét fokos levegő, épp jó időnk lesz.
   Rövidesen megtudtuk, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! Intő jel lehetett volna, hogy akkor éjjel kb. 24 fok volt...
- Hogy tudunk lemenni innen a tengerhez - a térképen nem pont itt van feltüntetve a szálloda. Van valamilyen lépcső...?
- Ó, kocsival lementek Albenába, ott leparkoltok...
- Nem, nem, nem, a kocsi itt marad...
- De, kocsival öt perc...
- Nem, én nyaraláskor nem megyek kocsival strandra! Én a strandon sört szeretnék inni...
- Hát, akkor gyalog kb. húsz perc, de megy busz, esetleg taxi...
Jó, reggel sétálunk...
Ekkor párom eltűnt kis időre. Egyszer csak megjelent, kezében a - khm...- gyógyszeres csomagból származó üvegcsével.
- Peter, ha már így kinyitottál a kedvünkért, kóstold meg ezt a kis magyar pálinkát...
Láthatóan jólesett neki az invitálás.
  Így aztán egy-két jó sör mellett kellemesen elbeszélgettünk, nosztalgiáztam, ő az aktuális dolgokról mesélt...
Elmondta legnagyobb bánatát, fényképeket mutatva:
- Látod, komoly konyhám, éttermem van. Tavaly még három pincér dolgozott itt, annyi volt a vendég. De mostanra a nagy szállodák sorra állnak át all-inclusive ellátásra. A vendégek pedig, mivel előre ki van fizetve,  ott kénytelenek enni. A helyi éttermek sorra mennek tönkre. Az all-inclusive lehet, hogy jó a turistának akkor, amikor épp fizet - de megöli a helyi turizmust.
   Természetesen azért inkább vidámabb témákkal foglalkoztunk - de azért ezen elgondolkodtunk...

Körülbelül négy óra volt, mire felmentünka szobákba.

Jó reggelt!

Reggel időben felébredtünk, talán az idegen hely miatt, esetleg a várakozás izgalma miatt - minden esetre hamar talpon voltunk. Lementünk reggelizni.
    Egy fiatal srác, mint megtudtuk, Momchil, Peter fia szorgoskodott a pult mögött.
Na, a szorgoskodást nem féktelen kapkodásként kell értelmezni, és próbáltam polkorrekt lenni.
Szóval, egy sietős koalamackó tempójában dolgozott, ám barátságos volt, bármit kértünk tőle, egy mosoly, fejcsóválás (ő az "igazi" bolgár, fordított jelekkel kommunikált), és a "Nooo probleeem..." válasszal felelt.
   Tudott még egy mondatot - valami tervező-zseni jóvoltából épp a pult közepének vonalában húzódott egy lépcsőfoknyi szintkülönbség az étterem közepén. Aki a pultnál állt, biztos, hogy egy lépést jobbra vagy balra téve lelép vagy megbotlik a lépcsőfokban.
 - Be careful - mondta erre rezignáltan. A nap során tizedszer hallani már igen vicces volt.

Ekkor volt módunk megnézni a panorámát. Az épület körbe erkélyekkel ellátott, szép panorámával a szomszédos dombokra, villákra, és a néhány száz méterre kéklő tengerre.

A reggeli után összecuccoltunk, és - irány a PART!

Peter eligazított minket, hogy a szállodája vendégei az Albena déli (ellentétes) oldalán található Borjana szállodával szemben tudnak igénybe venni kedvezményes (ingyenes?) napernyőt-napágyat.Ez az autós út esetében lett volna releváns, de mi gyalog indultunk útnak.    A főút mellett vezetett a járda Albena felé, a tűző napon. Hallgattuk a kabócák pirregését, és a saját verejtékünk csobogását- itt tudtuk meg, hogy Peter nem túlzott. 10 órakor már javában harminc fok felett mutatott a hőmérő.

   Kísérteties érzés volt látni ugyanazokat az utakat, járdákat, amelyeken utoljára tíz-tizenkét évesen lépkedtem, és vagy semmit nem változtak, vagy szó szerint nem változtak - csak épp az idő vasfoga harapott beléjük nagyokat...
   És tudtam az utat!
   Tudtam, hol vezet le a lépcső - nem sokat kellett bolyongani.
A szívem akkor szorult össze, amikor apámék egyik kedvenc helye, a Pléhcsárda maradványainál álltam... Drótkerítéssel lezárva, romok... Az erdő pedig könyörtelenül veszi vissza azt, ami az övé.

Tengerre...

Folytattuk utunkat, elértünk a lépcsőhöz, mely a Kaliakra Hotel mögött vezetett le a partra.
Ott álltunk a valamikori Ribarska Hizha előtt - mely egy működő étterem volt. Nagyobb és szebb, mint "akkor".  Mellettte az Arabella hajó - kicsit modernizálva.
Az egykori kis Zdravets Hotel - modernizálva, a homlokzatán a büszke Arabella Beach felirat.
A régen is nagy Kaliakra - egy komplett épületszárnnyal megnagyobbítva, szabadtéri színpaddal, medencékkel, vízicsúszdákkal, üvegliftekkel. Klimatizált hotelek, medence-bárpultokkal, grillteraszokkal.
   Ami a legfontosabb - emberekkel. Temérdek, fiatal és idős emberrel, gyerekekkel, zsivajjal.
- Jó lesz ez a hely-  mondtam, és lepakoltunk egy napágy alá a Nomad Beach Club nevet viselő egykori Halászcsárda előtti parton.
- Na, irány a víz.

A vízben...

  Hihetetlen kellemes borzongás fogott el, amikor a rég látott partra leérve visszanéztem, és ugyanazok az épületek, romok, szirtek látszottak, melyek annak idején beleégtek a memóriámba, s évek alatt oly sokszor jártam itt gondolatban.
    Épp ezért volt valószerűtlen látvány, hiszen most tényleg itt állok.
A tenger pedig... Nos, a Fekete-tenger a zöldeskék színével semmit sem változott. Szélcsend volt, épp, hogy egy kis hullámzás érte a partot.
 - Azt mondtad, itt hullámozni fog - évődött kedvesem - ilyet Loparon is láttunk...
 - Most szélcsend van. Majd amikor fúj a szél. Reggel észak felől...
 - Akkor mi lesz?
 - Az dél körül keletire fordul, délután háromkor lesz nagy hullámzás - mondtam. Emlékeztem...
Déli irányban a strand, a vízben millió pontként emberek fürödtek, a háttérben a nagy parti szállodák fehérlettek a délelőtti napfényben. Észak felé a dombos, homokköves partoldal, Balchik városa, majd fokozatosan vékonyodva a horizonton halad északkelet felé. Tisztán látszott a pont, ahol a partfal véget ér, és eltűnik, mintha beleszakadna a tengerbe. Hiszen pontosan ez történik.
 - A Kaliakra-fok - mutattam - Bulgária legkeletibb pontja. Voltam ott... Éjjel látszik a világítótorony fénye.

Ideje volt belemenni a vízbe - ÉS! Amikor az ember belelép a fürdőkád vízbe - EZT éreztem! Peter nem túlzott II. Meleg volt a víz.
    Minden esetre jót fürödtem, emlékeimet hamar felrissítve, miszerint a Fekete-tenger sótartalma kb. fele az Adriának. Tulajdonképp a Duna, Don és a Dnyepr folyamok rengeteg édesvízzel látják el, mely szétterül a sűrűbb sós víz tetején, melyet viszont csupán a Boszporusznál befolyó, majd rötgön Rumelifenerinél alábukó tengervíz táplál. Gyakorlatilag brakkvízben fürdünk, mely nem csípi sem a szemet, sem a bőrt...

Hamar tisztáztuk, hogy a napágyakért és a napernyőkért fizetünk egy kisebb összeget (akkor 10 leva  - kb. 5 euró 
- volt egy ernyő + két ágy), ellenben a szorgos pincérek kérésre helybe hozzák a megrendelt italokat, sőt, ételeket is. Fürgék, csak úgy kapkodják lábukat - mely érthető a negyven fokos melegben tűzforróra hevült parti homokban...
  A bárban láttunk egy jó fogást: a vendégek vaníliafagylaltra kértek mentalikőrt öntetnek - nagyszerűnek tűnt. 
Mondtam, hogy ugyanolyat kérünk - a pincérek nevettek - Nincs ilyen az itallapon, ők találták ki. Nem baj, azóta bevett fogás :)

Megérkeztünk tehát - a szó szoros értelmében :)