(1982. augusztus 06.)

   A legédesebb semmittevés is véget ér egyszer.
1982 nyara, túl a madridi VB-döntő utáni borozáson, az odaúton a lótámadással, a barátokon - bizony, a végéhez közeledett. 
   Élveztük a meleg napfényt, a forró homokot, melyen kacsázva, minden lépéssel kicsit talpéllel a felszín alá lépve lehetett haladni, de legfőképp a meleg, hullámzó tengert, mely délutánonként egyre nagyobb hullámokat vetve tornáztatta a fürdőzőt. A homok felkavarodik, a gyanútlan embert pedig meghempergeti a sekély, zavaros vízben - aki nem vigyáz, haja-gatyája homokkal, haja pedig hínárral teli, így eséllyel indulhatna egy Hanyistók-hasonmásversenyen.
   Apám elképzelése szerint a bolgár tengerparton minimum 40 foknak kell lennie (nem, nem a pohárban, a levegőben!), minden ennél alacsonyabb hőfoknál, miközben mindenki agya égett ki a helyáről, mondogatta:
 - Még két fok... Még két fok... 
Az utolsó ott töltött napunkon a Magasságos befűtött rendesen. Miután egész nap a vízben ugráltam, ebből nem sok mindent éreztem, annyit biztosan, hogy a hajam pillanatok alatt megszáradt. Kornyadoztunk, szó szerint. 
Aznap a Terv az volt, hogy időben (értsd: tényleg időben!) ki-ki visszamegy a szállásra, Attiláék és Laciék a kempingbe, mi pedig a Hegyre összecsomagolni. Este kis búcsúest nálunk, reggel pedig sátorbontás és indulás. 
  OK, de az "időben" azt jelentette, hogy két óra körül szedelőzködtünk a parton. Felballagtunk a Bazárhoz, ahol a teraszon leültek a Nagyok még egy sört meginni.
   Máig emlékszem, ahogy a mozaikos járólapon, a vas székeken ülünk, a fehér fal veri vissza a napfényt. Apám ült a kuka melegben, és megszólalt:
- MOST idő van... Nem kell több fok...
Ültünk, és égett a forróságban az agy...
Rövidesen elindultunk felfelé a Hegyre.
Akkor már kissé furcsán éreztem magam. A lépcső fordulóiban mintha kissé ingatag lenne a talaj.
Délután a hegyen apámék pakoltak, én a bungaló küszöbén ücsörögtem. Valahogy jól esett az árnyékban ülni...

   Aztán felálltam, gondoltam, járok egyet.
   Felállván éreztem, hogy a föld ismét megmozdul. De nem, nem a föld mozdult meg, hanem én kóvályogtam.
Jobbnak láttam elindulni a kb. 20 méterre lévő mosdók felé.
   Nos, az ezt követő részletekkel nem terhelném a Nyájas Olvasót, minden esetre annyit elmondanék, hogy rengeteg folyadékot és kalóriát veszítettem részint a többirányú nagynyomású anyagkiáramlás, részint az ötpercenkénti futás okán. Majd eljött a pillanat, amikor nem tudtam már futni, és amikor jött az inger... Csak a ház mellé léptem ki, a kocsi elé...
   Csapattársaink ilyen állapotban találtak, amikor este feljöttek búcsúestezni.
   Hát, vidáman indult a búcsúest, apám riadt képpel iszogatott, anyám tiszta ideg volt... 
- Holnap indulunk, 700 kilométer, erre elkap valamit...
- Na aggódj, Annamargit - mondta Attila a megszokott nyugodtságával anyámnak, akit persze nem így hívnak, de megnyugodott. - Meggyógyítunk, druszám - mondta.
Ültem kedvetlenül, és reszkettem. A kimerültségtől és a tudattól, hogy mi lesz holnap..?
 - Napszúrást kapott. Vagy beszedett valami fertőzést - állította fel a diagnózist.
 - Istvánkám, Masztikát kell adni a fiadnak.
 - De még csak...
 - Neeem, csak egy kortyot. Az orvosság - nyugtatta a kedélyeket.
Így történt, hogy fintorogva bár (én kis amatőr....), de megittam egy kis masztikát. Ami különös volt, azonnal mintha hidegség járta volna el a bélésemet. És ez nem a masztika jeges hidegsége volt, hiszen a hidegben kikristályosodott a jég, úgy kell fogyasztani. Ez az az érzés volt, amikor egyszerűen lenyugodott az ital érte terület.
  Leültem, és éreztem, hogy megmaradok. Ezt nem lehet másképp leírni.
 - Minden rendben, Drusza - kérdezte Attila.
 - Aha - kapkodtam levegő után.
Hanem utána ültem nyugodtan, miközben a figyelem lassan elterelődött rólam. Hallgattam a szót, betakarva egy takaróval, a nevetgélést, sztorizást, majd az énekelgetést.
   Még haza sem indultunk, de már előkerültek a vidám pillanatok emlékei. Amikor Neszebarba menet kis híján belénk ütköztek Laciék... Röcsögével a Rizsából a kemping felé egy borosüveg egy elegáns ívben kirepült egy szelíd útitársnőnk kezéből...
   
Végül barátaink felálltak.
- Menni kell, későre jár. Holnap hosszú út áll előttünk.

(Vége következik)