2021.07.17

   Szófiában ébredni általában jó. A bolgár főváros - illetve annak elővárosa, Bozhurishte - számos kellemes dolgot kínált ez alkalommal is. 
  Elsőként - az utazásunk során először - én másodszor - fogyaszthatunk igazi bolgár reggelit, némi banica vagy burek formájában, egy kis ajran  társaságában. Bevallom, nekem nem csak az utazás izgalma miatt számít különleges finomságnak, hanem... De, lehet, hogy nagy szerepet játszik a lelkesedésben a tény, hogy - reggeli után indulunk. 
  Persze, előbb Zsuzsival és Tamással reggelizünk egyet a sarki banicsarnicában, majd visszasétálunk a szálláshelyünkre - felkészülni a csúcstámadáshoz. Rövidesen, két rövidke nap, vagy inkább két hosszú év után ma elautózunk... El, a Nagy Kékhez...

De nem kapkodunk.

Először is a kávé...

Aki olvassa rövid írásaimat, az tudja, hogy a nap indítását általában egy forró kávé jelenti - szerencsés esetben egy napsütötte erkélyről a kilátást élvezve, belekortyolva az illatos nedűbe - és a még szerencsésebb esetben a tenger sós illatába.
   Ma közepesen szerencsés reggelünk volt, lévén a napfénnyel és a kávé illatával hiba nem volt, ám a környezet illataként az élményt a frissen kaszált vadvirágok illata koszorúzta meg. 

  Ennyit a révedezésről, ideje nyergelni...

  Nem sietünk, persze, több okból sem. 
Reggel 8 óra múlt... 
Mondhatnám, nem hajt minket a Török - az A1 autópályán Plovdivon túli leágazásig a hazafelé tartó török vendégmunkások inkább lassították a forgalmat komótosabb tempót tartva, 
 - Na, ennyi volt, az útitársak itt délnek fordulnak - tévedtem egy kicsit, és csak ezután értettük meg, hogy innentől az "utak császárai" a szófiai aranyifjak gyülekezete, akik prémium márkájú gépeik - a márka jelen esetben a gyártmánynak szól, ám a valós állapotok a valódi csilli-villi prémiumtól kezdve a rozsdaboglya kategóriáig terjedtek, így beértünk füstöt okádó, az autópálya emelkedőkön 60-nal vánszorgó Mercit, mely fényesebb napjain talán Vecsés környékén hurcolt nagy káposztás ládákat, meg utolértek minket a közeledtükkor a tükörben kékbe hajló Doppler-hatást produkáló, távolodtukban vöröseltolódást mutató "nullaéves sólymok" egyaránt. 

   A derék autós meg igyekszik a megengedett tempót karcolva kerülgetni a "helybetopizókat" és nem útjukba kerülni az ámokfutóknak - hiába, na,

 Mindenki hülye, aki nem velünk van...

Azért abban reménykedtem, hogy ez... Ez egy pálya melletti szervízútnak szól, nem az autópálya Úri Közönségének, mert akkor készíthetjük a pénzecskénket...
  Viszont van még egy fontos dolog, amit el kell intéznünk. 
Érdemes megjegyezni, hogy a szófiai induláskor nem vártuk meg egymást, pontosabban Tamásék nem vártak ránk, és pár perc előnnyel jártak előttünk - és amikor mi kiálltunk egy benzinkúti parkolónál, épp láttunk jellegzetes színű járgányukat a gyorsítón kihúzni - de nekünk fontos dolgunk volt. 

Egy kis ebéd...

...várt ránk a Fogyasztói Társadalom Templomában - azaz egy McDonald's gyorsétteremben. 
Az A1 autópálya egyébként sem bővelkedik olyan sűrű megállóhelyekben, mint pl Magyarországon, de az ember siettében nem lő mellé, ha az amerikai lánc egyik éttermében rendeli meg a gyors ebédet. 
  Mi így tettünk - és meglepődve vettem észre az Ajánlást...
  Nyilván tisztelik errefelé Földes László művészetét, és az általa választott termékeken ott figyelt a HOBO jelölés... De komolyra fordítva a szót: lehet, hogy az újdonságra utaló bolgár Novo szó volt cirill betűkkel. 

  A rövid pihenőt követően folytattuk utunkat - Burgasz felé. 
Az autópálya szépen bekúszott a vidéki nagyváros árnyas fái közé, majd sebességkorlátozó táblák - és ellenőrző műszerek - mellett csillapodott le a sebesség, és végül egy nagy körforgalmi kereszteződés jelentette a hosszú út végét. 
  Innentől balra fordulva már alacsonyabb rendű utakon haladtunk körforgalomtól körforgalomig északi irányba a Repülőtér és azon túl - Pomorie felé. 

Jól ismert utakon

haladtunk immáron, lassítva, magunkba szíva a két éve várt látványt - a tengerparti kisváros minket várt!
Barátaink ekkor írtak ránk üzenetet:
 - Merre vagytok?
 - 4 kilométer...
Ez volt az utolsó üzenet akkor. 
   Pár perc múlva a nyitott kapun hajtottunk be az udvarba. 

Megérkeztünk!

   Megérkeztünk... Kis finom üvegcsék kerültek a kezünkbe - ezúttal Tamásék vártak minket "kenyérrel és sóval"... vagyis inkább Shumenskóval...
    Dimitar házigazdánk apukája láthatóan jó egészségben fogadott minket, s rövid üdvözlés után megkaptuk kulcsainkat. 
 - Hamar hurcolkodjunk fel - adta ki az ukázt Kedvenc nejem, nem minden alap nélkül. 
 Felcuccoltunk hát szobáinkba, és szinte azonnal elindultunk oda, ahová két éve tartottunk - a TENGERHEZ.

Bevallom, sosem láttam ilyen szépnek,

   legalábbis nagyon régen nem. 
Mégis, először a büfét látogattuk meg, leginkább megnézendő korábban itt működő vendéglátós barátainkat. 
   Örömmel láttuk, hogy a Persia Fast food tulajdonosa nem változott, és az, hogy a személyzet két év távollét után azonnal megismert minket, nem is lepett meg minket. Bejelentkeztünk hát Tyúkapóéknál - Tyúkanyó férjét hogy máshogy hívhatnánk..? és az Olasz Focista pékségnél is - itt korábbi barátaink egy egységgel odébb, de vidáman vitték az üzletet...  
   Lementünk, a lányok azonnal belevetették magukat a vízbe, és bizony én is belegyalogoltam a habokba - és igen, koccintunk a parton egy kicsi shumenskoval. Mármint néggyel, mert hát négy felnőttnek egy 0,33-as sör nem csak hogy kevés lett volna, de egyenesen halk lett volna koccintáskor...  
   Szép volt, szép volt, mi pedig alig győztünk betelni a ránk szakadt - valósággal.
Fejest ugrottunk hát - egyelőre ha nem is a vízbe, de a vízparti homokba, természetesen nem a szó szoros értelmében - hiszen, ugyebár, időnk rengeteg, szinte sosem fogyunk ki időből. Ráérünk még, mindenre lesz idő...  
Aztán szép lassan megéheztünk - ideje volt hát visszatérni a stúdiónkba, hogy felkészülhessünk az idei első vacsoránkra. 

Készülődés

 Az erkélyen üdvözöltük egymást, majd elindultunk sorban lemosni az út porát.
Ekkor még nem volt semmi gyanús... :) Kellemes fürdő, forró víz, igazán jól esett. És utána egy baráti találkozó ott fenn, a hatalmas közös erkélyünkön - amelyen immár a harmadik szezont nyitottuk meg ünnepélyesen. 
Vártuk, és kérdés sem volt igazán, hogy a vacsoránkat a már évek óta bevált Chichovtsi étteremben költjük el. 
   Hosszú várakozás volt, és amikor negyed hétkor odaértünk, a korábban újra és újra átélt vacsorák után valami nem volt rendjén...
   A korábbi években megszokott sürgés-forgás és illatorgia helyett ezúttal egy visszafogott helyre ültünk be, ahol a külső asztalok közül egy-kettőnél ültek vendégek, bent egynél sem. A személyzetet egy pincér hölgy képviselte.
  Azt azóta sem tudtuk megállapítani, hogy a néni vajon túl sokat fogyasztott-e valamiből, amiből nem kellett volna - vagy esetleg nem szedett be valamit, amit kellett volna, minden esetre tény - zavartan jött-ment, szinte faltól falig, nem igazán értette, mit kérnek tőle - a bolgárul beszélő vendégeket sem - és általában is félő volt, hogy valamit - esetleg mindent - leejt, felborít, vagy a nyakunkba önt. Végül nem tett ilyet, de mi féltünk tőle... 

Cuccozni márpedig nem szép dolog

 - márpedig amit mi műveltünk, az is cuccozás volt, de azt hiszem, a dolog pozitív értelmében. Vessük tekintetünket példáur erre a hatalmas adag sach-ra. A kép az illatot nem adja vissza - zöldségek és húsok rotyogtak illatos párákat lehelve magukból, a szaft aspró buborékaból törve elő, miután a masszív kerámia lap csak lassan engedi a tál tartalmát kihűlni - a lágyan karamellizált zöldségek és az általuk óvott hússzeletek az étkezés teljes ideje alatt forrón gőzölögnek-  nem kellett hát kapkodnunk: Tamás barátommal beszélgetve, anekdotázva falatozgattunk a közösen kikért tálból. A hölgyek által választott fogások a fentebb leírt erényekkel bírtak, ízletesek és illatosak voltak, és ismét ráébredtünk - itt bizony a bőség zavarával küzdünk.

   Na meg arra, hogy a derék pincér asszonyság bármit is fogyasztott - a konyhai személyzetnek nem jutott belőle. Ezt a kérdést itt nem bolygattuk tovább, de gyűjtöttük a bátorságot, amikor pedig kiürültek poharaink, újra gyűjtöttünk egy kör bátorságot. El kell ugyanis mondani, hogy a zavart felszolgálás mellett a konyha kiválóan működött - a felszolgált ételek illata, íze, látványa kárpótolt minket mindenért.

Az est vége

   Bizony, hosszú volt a mi nap, hét órától fél tízig vacsoráztunk és sztoriztunk - ideje volt visszaindulni a szálláshelyünkre. 
   Az erkélyen egy fontos megbeszélnivalónk volt Tamással: 
 - Reggel mikor..? 
 - Fél nyolc..? - beszéltük meg a szokásos programot a napágy-foglalás időpontját megcélozva.
 - Jaa, fél nyolc...
Aztán lassan nyugtunk lett kis ágyainkban a hosszú nap után...

(Folytatjuk)