2015.08.03, hétfő

   A mai napon hamar eldöntöttük, hogy a tegnapi vízitúra után ezúttal az égbe hágunk fel: 2012 és tavaly után idén is felemelkedünk a parasailinggel Albena fölé. 
   Ez az egyszerű turistakopasztó gépezet számomra kis előkészületet igényel. Miután ezen alkalmakra szeretek kamerát magammal vinni, értelemszerűen a délelőtti-kora délutáni időpont a legmegfelelőbb. Ekkor ugyanis a nap délkelet-dél felől - a tenger irányából süt, a partot és a parton álló szállodákat napfényben fürösztve. Az is nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen kalandot teljes épségben kell átvészelnünk, hiszen Tamás és Zsuzsi elhívtak minket egy közös búcsú(!) vacsorára, ugyanis másnap - indulnak haza. 
   Reggeli után ennek megfelelően egyből a Dorostor hotellel szemben lévő vízisport centerhez indultunk, amely egy sátorból, egy pavilonból és egy irdatlan nagy tárolóállványból áll, melyen jól láthatósági mentőmellények sorakoznak mindenféle méretben. A pavilon alatt a személyzet két-három tagja hűsölt, plusz néhány kuncsaft, akik már befizettek valami látványosságra. Előadtuk kívánságunkat, ami alapján meg is egyeztünk a 13 órás turnusban. egy kisebb (?) összeget leróttam a tengerparti fövenyen bankkártyával, mi mással.
   Visszamentünk a szokásos helyünkre Szergóhoz, egy jéghideg sör és egy fürdés után eljött a

Bevetés

A part közelébe kikötött motorcsónakba sorba másztunk be, a hullámokban imbolygó hajóra végül mind feljutottunk megfelelő előáztatás után. A velünk együtt utazó szőke család, talán norvégok, erre láthatóan nem számítottak, és a mosolyuk minden fejleményre kisebb lett. Ezt aztán a nap hátralévő részében fokozták, és mire eljött az ideje, hogy a hajózó személyzet felcsatolja a hevedereket és a levegőbe emeli őket, hát apu teljesen mosolytalan lett, anyu arcán csak egy vicsorra emlékeztető grimasz maradt.
 - Tavaly is voltatok, igaz? - kérdezte az egyik hajós.
 - Á, Mr, Robocop - nevetett a bozontos kormányos, a fejemen lévő kamerára célozva.
 - Feltöltitek a youtube-re? - kérdezték.
 - Fel fogom - ígértem.
   De most még csak elindultunk, a bivalyerős motor minden erőlködés nélkül tolta maga előtt a vízben. Kis idő múlva lassítottunk, és a Boryana hotel előtti állomáson vettünk fel néhány utastársat. Miután itt mélyebb volt a víz, a helyi személyzet egy felfújt banánon ülve juttatta be a vidám lányokból és komoly fiúkból álló közel-keleti társaság. Ezután északnak fordultunk, és egy újabb kitérő következett, és az Arabella előtt vettünk fel egy családot.
   A kormányos szélnek szembe fordította a hajót, ekkor a két legény kiengedte a  hatalmas, kupola alakú ejtőernyőt. Az ernyő megfeszült, és stabilan állt, karabínerekkel egy felfogatóhoz rögzítve. Ehhez rögzítették a beülőhevederünk karabínereit. 

Fellógatva

   Ekkor a kormányos gázt adott, a motorcsónak megindult előre, nem gyorsan, mi pedig szinte helyben ülve maradtunk, majd a felhajtóerőnek köszönhetően emelkedni kezdtünk. A látvány pazar, felesleges megpróbálni körülírni. Néhány kép talán érezeti a látványt. A parti hétemeletes szállodák messze alattunk, körülbelül három-négyszer nagyobb magasságban jártunk. Egyszer csak éreztük, ahogy a vontatókötelet a csörlő elkezdi visszahúzni - ereszkedünk. 
 - Nem akarooook - mondtuk szinte egyszerre. 

   Örömmel mentünk vissza a délután hátralévő részére a strandra. 
Sör, napfény, fürdés... 
Ezúttal időben indultunk fel a szállodába.

Böllérbalett

Épp fürödtem, amikor kedvenc nejem egy érdekes intermezzo szemtanúja volt.
Történt, hogy a szemközti park játszóterén felnőttek és gyerekek játszottak. A parti sétányon egy négykerekű pedálos járgány közeledett nagy sebességgel.
 - Hejj, heeejjjjj - hallatszott a kiáltás, valószínűleg a vezető próbált figyelmeztetni. 
A következő pillanatban a járgány ellökte a társaságtól kivált fiút.
A járgányt vezető apu leugrott, amikor a fiú apja odaért, és már ütött is. A következő pillanatban kiestek a látómezőből, ennek ellenére biztos, hogy ütötték-rúgták egymást. A látványosságnak a családtagok vetettek véget szétválasztva a két böszmét. Az esetet bölcs kívülállóként rekonstruálva rájöttem, hogy bárki adta, bárki kapta - minden pofon jó helyre ment... 

A vacsora

   Lementünk hát a Nomad Beach étterembe, Tamással, Zsuzsival és a három kis hercegnővel idén utoljára.
Remek hangulat, anekdotázás - csak néha suhant át felettünk egy gondolat... Hamarosan indulunk haza... Ilyenkor egy pillanatnyi csend lett. Aztán folytattuk - hisz Albenán az örömnek és vidámságnak van helye. Nekünk, felnőtteknek tetszett, ez örömteli dolog.
 - És nektek mi tetszett? - kérdezgettük a kislányokat.
 - Hmmm, minden - válaszolta mindhárom. És sorolták az élményeket.
 - Lovagoltunk is... - A víz... A kastély - sorolták.
A lényeg ellenben nem a szavakban, hanem a szemükben volt látható. Igen, azt hiszem, kaptak valamit, amire mindig emlékezni fognak.
   Főleg, ha ide lapoznak... 
Nekilátunk vacsoránknak: sache, kavarma kebap, grillkard - finomabbnál finomabb fogások.
Az étterem végtelenül gyermekbarát, a gyerekek egy nagy doboznyi játékból választhatnak, futkoshatnak, vagy épp a strand homokjában játszhatnak - senki nem szól rájuk, de miért is tenné..? Épp csak egy kicsit csüccsennek le, amíg néhány falatot esznek a vacsorából, majd újult erővel futás...
  Nálunk sztori sztorira, sörre sör... Kitűnő helyi szőlőpálinkával leöblítve.

S eljön a búcsú.

Zsuzsi, Tamás, Abigél, Hanna, Enikő - lassan elindulnak felfelé, a Villa Magnolia felé, hisz hosszú út vár rájuk másnap. Elköszönünk, komolyan, sajnálva hogy vége. A kislányok is...
Jó utat, hamarosan találkozunk...
S mi ott maradunk négyen a kilenc személyes asztalnál. Valami nagyon üres lett hirtelen...
 - Na, akkor kérjünk még egy italt - mondtuk. 
És nem tudtuk, hogy kedves barátaink hazafelé indulván épp most maradtak le a az est fénypontjáról.

Randevú a WC-ben

Amint megrendeltük a sört, eszembe jutott, hogy meg kellene látogatni a mellékhelyiséget.
- Megyek, megigazítom a sminkemet - szóltam.
   Elővettem egy 50 sztotinkás (kb. 80 forint) érmét, megindultam a Nomad Beach tenderparti oldalán hátra felé, a betonlapokból kirakott járdán. Az étteremnek ugyanis nincs saját mosdója, a szomszéd nyilvános illemhely áll az úri közönség rendelkezésére. 
   A két épület között a korábbi éveknek megfelelően ott állt egy kempingasztal, felette egy kinyitott napernyő (este 10 után!), az asztalon egy kistányér, felragasztva egy kartonlap, "0,5 лв" felirattal hirdetve a fenti összeg irányt támasztott igényt. Az asztalon továbbá WC papír, hiszen aztat nem ám csak úgy tépkedjük...
   Az asztalnál a korábbi évekből megismert idős szikár barna ember ült, és éppen valami ruszliszerű nyers hagymás halat evett. Felnézett. Elkerekedett a szeme, és németül elkezdett kiabálni:
 - Visszajöttetek? Isten hozott! - azzal felpattant, megölelgetett.
 - Gyere, hadd kínáljalak meg - mondta, azzal az elemózsiás táskájához nyúlt. Elővett egy címke nélküli flakont (az agyamban felvillant egy sárga lámpa). Valamiért azonnal tudtam, hogy nem megkeresztelni akar.
 - Atyám - csúszott ki mégis a számon, amikor töltött egy feles pohárba, és a kezembe nyomta (piros lámpa...!)
Aztán eszembe jutott, hogyha ez az öreg ilyen szép kort ért meg ezen a spirituszon nevelkedve, biztosan nem metanolos... Azt mindenesetre jól szokta látni, ha valaki be akar sunnyogni a háta mögé... Oda...
Felhajtottam hát.
Hm, nem túl erős, nem túl jó, nem is rossz. Végül is jó szívvel adta, az a lényeg. 
   A helyzet abszurd volt, visítottam a röhögéstől, amikor visszatértem az asztalhoz.
Norbi épp indult kifelé, mentem vele. 
A bácsi látta, hogy együtt vagyunk, Norbi barátomat is üdvözölte, újratöltött (!), és a fényképezésben is örömmel benne volt.
 - Szerencse, hogy itt vagy - mondtam Norbinak - így van tanúm, hogy ez itt és most megtörtént. Kriszta kolléganőm úgyis megkérdezte, hogy kalandjaim valósak-e vagy csak a képzelet szüleményei... :)
   Ezután a lányok mentek hátra.
 - Megismert? - kérdeztem.
 - Meg, és örült is nekem...
 - Megkínált? - nevettem.
 - Meg ám... Mentolos cukorkával...