2010.08.15.

   Felvirradt a hetedik nap,

amelyen több vízzel kerültünk kapcsolatba, mint amire számítottunk, és különös módon a Fekete-tenger nem is volt a repertoárban. S mégis bátran kijelenthetem, hogy egy tökéletes nap kerekedett belőle.

  Előző este a Nomad Beach-ből vacsora után nem egyenesen haza vezetett az út, hanem a Hegyre indulás előtt meglátogattuk újdonsült barátunkat a Castle Pub-ban, így komikus látványt nyújtva gumimatracokkal és strandcuccokkal a kézben, gyakorlatilag fürdőruhában csettegtünk fel a hegyen keresztül a Fish-Fish-be, szállásunkra - éjfélkor. 
 - Napolajjal be kellett volna kenekednünk - mondtam - ja, éjjel van... Akkor holdolajjal!
Végül felértünk a Diana hotelbe, ahol mielőtt ledőltünk volna, elővettük az útikönyvet megtervezni a másnapi programot.
   A választás ezúttal a várnai Delfináriumra esett. 
 - Az Akváriumot is meg kell néznünk - mondtam - hisz' 1977-ben is tetszett :)

Reggel ennek megfelelően korán talpon voltunk. 
A szokásossá vált reggelit, különböző módon kínált bundás kenyeret, mint bolgár specialitást kínált Peter házigazdánk, én persze jövesztettem mellé egy kis sonkát és szalonnát átsütve, ami mellé egy-két kolbászka még odakívánkozott. A koronát néhány szelet sajt formájában tettem fel a tetejére, na, ennyit a reggeliről, és az illatát még nem is említettem, különben kénytelen lennék a magasztos emlékezést megszakítani szégyenteljes nassolással, ami most, 1:17-kor nem illendő dolog.
 - Sajnos, fürdőruhát nem kell vinni, Várnánál a kikötő miatt szennyezett a víz. Ezért ott nem lehet fürödni - vetettem közbe máig talán legnagyobb tárgyi tévedésemet Bulgáriát illetően. Vagy én emlékeztem rosszul, vagy
 egyszerűen évtizedek alatt eredményesek voltak a környezetvédelmi előírások. Mindenesetre öt évvel később hasonló érvet hallottunk Casablancával kapcsolatban. Azért igaz, ami igaz, előbbi Bulgária, utóbbi Afrika legnagyobb forgalmú kikötőinek egyike, ami azért jelent egy nagyságrendnyi különbséget.

   Ezután beszálltunk az autóba, és elindultunk Várna felé.
A távolság nem nagy, az út sem túl bonyolult. A tengerparti úton amint beérünk Várnába, a Borisz herceg úton gondosan ki van táblázva, hol kell megfordulni és behajtani a parkolóba. A piros nyilak a táblákat jelzik... (Fotó: Google Street Wiew)

   Bizony, eltéveszteni sem lehetett. Nem is sikerült. Akkor még. Majd hazafelé...

Első állomásunk

a Delfinárium volt hát. Miután láttuk, hogy a következő előadás jóval később kezdődik csak, a közeli Tengeri Akvárium felkeresése mellett döntöttünk. Elindultunk a Parkon keresztül a tengeri akvárium felé.
  Hogy honnan tudtam, merre kell menni? Hát jártam már ott - alig 33 évvel korábban!

   Egy kicsit elidőztünk az Akváriummal szemközti placcon a Fekete tenger méretarányos makettjénél, ahol egy furcsa jelenségnek lehettünk tanúi.
  Odalépett ugyanis hozzám egy ember. Nem túlzottan gerjesztette a bizalmamat, és nem az futott át az agyamon, hogy azonnal hazaviszem gondnoknak de legalább kerti törpének - magassága alapján utóbbira nagyobb eséllyel apellálhatott volna - és azt hiszem, ezzel alaposan körülírtam a fizimiskáját...
 - Mani cséndzs - szólított meg. Ó, baszki, hiányoztál, mint üvegesnek a hanyattesés...
 - Köszi, nem élnék vele.
 - Mani cséndzs... A legjobb áron! 
 - Kösz, kártyával fizetek és ATM-ből szedek ki pénzt... 
És csak mondta, mondta...
 - Mester, köszönjük, de ez a szakma leáldozott, fogadd el...
Azóta sem tudom a választ, milyen létjogosultsága van a fekete pénzváltóknak turisták számára egy olyan világban, ahol bankban és legális pénzváltókban korlátozás nélkül válthat be az ember bármilyen pénznemre, a bankkártyás vásárlást pedig gyakran középárfolyamon lehet bonyolítani. A megfejtéseket, kérem a jobb oldalon látható e-mail címre szíveskedjenek. A "pénzmosás" nem ér, egy fényképezőgépes turista nem pénzt akar mosni, legfeljebb a kocsiját.

Az Akvárium...

Kb. 7 leva (1100 Ft) áron váltottuk meg a belépőjegyet, ami a Bolgár Tengerészeti Kutatóintézet akváriumába enged bebocsájtást. A kiállított darabok egy része egykor élt állat, melyeket preparáltak, hiszen halak, tőrfarkúak, rákok, delfinek tárolása száraz vitrinekben kimerítenék az állatkínzás kritériumát. Mellettük tengerészeti műszerek és egykori feljegyzések láthatóak.
   Ellenben az élő állatok.
   Csodás lényeket, a Fekete-tengerben és a Dunában honos fajoktól kezdődően a trópusi tengerek és édesvizek jellegzetes állataiig számos gerinces- és gerinctelen (nem, akikre én gondolok, még nincsenek üvegfal mögött névtáblával... :) ) faj vonult fel, pontosabban lebegett vagy úszkált előttünk.

 Sétálva visszafelé a parkon keresztül egy parkolóhoz értünk. Itt kissé váratlan módon megakadt a szemünk egy 600-as Trabanton. Aztán egy 1500-as Ladán... Aztán láttuk, hogy egy veteránautó-találkozóba csöppentünk bele.. Öröm volt nézni a régi vasakat csillogni...A veterán találkozót elhagyva folytattuk utunkat visszafelé. Tekintettel a nagy melegre, meg a parkban való nézelődésre, egy fagylalt jól esett, majd az utunkat rövidítendő felszálltunk egy 'röcsögére'. 
Kapkodnunk, persze, nem kellett, időnk volt bőven.
 - Nyugalom, szabadságon vagyunk - idéztem apámat...

A Delfinárium

A jegyvásárlás önmagában egy jelentős sorállást jelentett, ám nem aggódtunk, volt bőven időnk a következő előadás kezdetéig.
Ennek volt egy különlegessége: az egyik fal a delfinek akváriumára néző üvegfal volt, amelyen át láthattuk el-elúszni az egyik vagy másik fellépő cetet - ami az üveg algásodása dacára is fantasztikus élmény volt.
   Zsófi lányomat a hely különlegessége okán sikerült meggyőzni, hogy ő is szakítson hagyományaival, és kóstolja meg a jeges kávét, ami egy nagyon finom fogás mindenütt. Nos, mint kiderült, mindenütt - mindenütt, kivéve itt, mert itt a jeges kávé egy kihűlt feketelevesből és egy belenyomott jobb sorsra érdemes vaníliafagylaltból állt. A "borzalom" egy udvarias dicséret lenne erre a förmedvényre - mellyel Kicsiny Lányom találkozását sikerült lencsevégre kapni.
..
   Ezek után a delfin show messze túlszárnyalta várakozásaimat. A későbbi, 2015-ös látogatásunkkal egybevágóan csakis pozitívan tudok nyilatkozni: a látogatónak végi
g az volt az érzése, hogy a delfinek élvezik azt, amit csinálnak. Tudom, hogy idomítás, meg feltételes reflex, meg minden - mégis, ha ezek az intelligens lények nem akarnának játszani, bizonyosan nem tennék.
   Miután megcsodáltuk a Föld legintelligensebb lényeinek (ismerve sok ember kapacitását, még a zsiráfokat is kedvem lenne ide sorolni...) műsorát,

Végül aztán beszálltunk a mi nem túl régi vasunkba.
 - Időben vagyunk, még fürdésre is lehet idő...
   Elindultunk hát, azt hittük, hazafelé..

A GPS máshogy gondolta.

 A fenti térképen látható, meg hát odafelé tapasztaltuk is, hogy a parti főútvonal (A Borisz Herceg) egyenesen Albena, Aranyhomok és Sveti Elena (korábbi nevén Druzsba - Barátság) felől fut be, és a hazaúton egyszerűen a parkolóból jobbra kell kikanyarodni, és már irányban is vagyunk a 9-es főútvonalon. Ez az elmélet.
   A gyakorlatban bekapcsoltam a GPS-t, aki egy másik, gyorsabb útvonalat ígért, a 902-es utat a reptér és a szárazföld belseje felé. ezzel nem is lenne gond. Hanem ő mindent útnak vett, ami egy kicsit is vonalként mutat a térképen... Kikanyarodtunk hát a főútra, majd balra megfordultunk. A város belseje felé haladva azt mondja: "Itt fordulj jobbra". Egy kis utca egy domb tövében. Oké, menjünk, ő tudja... "Itt megint jobbra! Most egyenesen". Egyre szűkebb utcákban haladtunk egy kertvárosi részben, aztán a kertek is kezdtek elmaradni, és szőlők és présházak között haladtunk, a GPS szerint tökéletes úton - igen, az idegbaj felé. Az útburkolat is kezdett elfogyni alólunk, egyre nagyobb porfelhőt vontatva magunk után egyre lassabban kellett haladni a siffrával feltöltött gödröket és huppanókat. Az út olyan keskeny volt, hogy megfordulni nem lehetett, csak menni előre. Amikor jött valaki szembe, külön művészet volt kitérni egymás elől, miközben a helyiek arcán ott volt a kérdés: 
 - Mi a fenét keresnek itt külföldiek?
A mélypont egy dombtetőn jött el: egy csempetörmelékkel feltöltött gödör előtt utasaim kiszálltak, hogy ne akadjon fel az Octavia alja a huppanón, és kívülről lássák, biztonságos-e a manőver.
   De, mivel minden jó véget ér egyszer, kalandtúránknak is elértük a végét, amire legékesebb bizonyíték talán a tény, hogy ezen soraimat nem a várnai szőlőhegy remetéjeként írom.

   Kiértünk hát a várva-várt 902-es útra, ami Kichevo felé vezet és Kranevonál térünk vissza a 9-es főútra. 
   A kalandunk ellenére kellemesen korán és kellemes kánikulában értünk vissza szállásunkra.
Mielőtt visszatértünk volna Albenába, hisz' vacsorázni kell, ugyebár, belevetettük magunkat a Diana kis medencéjébe, senkitől sem zavartatva, miután a kis számú vendégsereg (a sereg szó talán kis túlzás egy ukrán családra a rosszcsont ám tündéri kislányukkal valamint egy picit nagyobb román társaságra) épp magán házon kívül volt. 

A vízishow folytatódott...

   Bele akartak nyomni a vízbe. Vízbe! Engem!

Előrelátóan nem autóval mentünk le ezúttal (sem) a Hegyről Albenába, hiszen valószínűsítettük, hogy a Norvég étteremben, polgári nevén Natasha-ban elköltendő vacsoránk után egyikünknek sem lesz kedve autót vezetni.
A Natasha rendkívül kellemes atmoszférát árasztott és áraszt azóta is, ez a zene és a show-ba beszálló vidám személyzetnek köszönhető, az ételkínálatuk valóban norvég, főképp halételek, valamint az általános frissensültek és pizzák alkotják, véleményem szerint az étlap kevésbé fantáziadús, mint máshol, a hely erőssége a hangulat. 
Mint már korábban megírtam, a személyzet minden mufurcságát hátul hagyják a "backstage-ben", ahol a vécésnéni veszi fel mindet, és helyettük is küzd

házisárkányként, sőt, teljesen vad sárkányként

rontva rá a vendégekre, bár lehet, hogy ez is csak a show része volt. 
   Vacsoránkat befejezvén egy darabig nézegettük a táncolókat, aztán kedvesem - miután ismeri e tárgykörben
vallott nézeteimet a bazári majommá válásról - Anettal szállt be a twistbe...
   Mint már írtam, minden jó véget ér, itt is fizettünk (nem, nem ez volt a jó), és kiléptünk az utcára. A forgatakban lovas hintók várják a kuncsaftokat, mi is odaléptünk az egyikhez. 
Egy fiatal fiú volt a kocsis, aki kb. húsz levát (10 eurót) kért egy városnéző menetért, mire mi szépen felpattantunk. 
   Albena éjjel is csodaszép látványt nyújt, a kivilágított épületekkel, neonreklámokkal, az úton sétáló emberekkel, és akkor még nem cikáztak a sétálók között elmebeteg (főleg) oroszok a helyben bérelhető elektromos rollerekkel komoly ön- és közveszélyt jelentve.
   Az ifjú kocsis nyugodt arccal kormányozta fogatát az embereket, autókat kerülgetve, és amikor az egyik ló kicsit hepciáskodott, akkor is a "no problem"-mel nyugtatott minket. Amikor a ló felágaskodott a hátsó lávaira (ez hintó vontatása közben nem túl bizalomgerjesztő látvány...), akkor is NO volt a problem.
   Végül folytattuk utunkat a reszort déli szeglete felé, a szálső Gergana hotel irányában, amikor egy helyközi busz ért minket utol a Baltata park mellett. Dudált, villantott, majd miliméterekre mögöttünk nyomult buszával. Ez örök rejtély számomra eme emberarcú barom (vagy baromarcú ember?) viselkedésében: Mit vár ilyenkor? Leállósáv, buszöböl nincs. Leugratunk a mocsárba, és lehúzzuk a kocsit? A kocsis kapcsol egy negyediket, és hatvannal megyünk tovább? Felemeljük a hintót lovastól, hogy ő a buszával áthaladhasson alattunk? De komolyan, erre is szeretettel várnám a megfejtéseket.

   Utunk végén elindultunk a

Hegyre fel - de előbb

megnéztük a Castle Pub-ban ifjú pincér barátunkat és egy(-két) Mentát csak az íze és a melegben jóleső jégkockák kedvéért. Éjfélkor pedig - indult a hegymenet. A nem túl jól kivilágított lépcsőkön telefonunk kijelzőjével világítva maga volt a csoda. Persze felváltva világítottunk, nehogy lemerüljünk. Ekkor kezdett érlelődni a gondolat, hogy ha legközelebb jövünk, csak odalent kellene szállást foglalni. De ez a jövő zenéje. 
   Magamban ennél konkrétabb voltam, és mormoltam magamban jókívánságaimat azok felé, akik összetörték a lámpatesteket, és akik harminc éve nem voltak képesek megjavíttatni - esküszöm, sok vandál termése már '80-as évekbeli útjainkon ugyanígy volt, dehát vendéglátóink látták, hogy "nincs probléma", megjavítjuk. Ha nem idén, majd jövőre.
   Kevésbé volt vidám, amikor egyszer csak autó hangját hallottuk már fenn a "Hegyen", az elhagyatott zónában. Ki a frász jön-megy ilyenkor... - Kapcsoljuk le a fényeket! - sötétben mentünk hát tovább. A fene sem akart olyan dolgot látni, amit nem kellene így éjjel, idegenbe. Utólag tudom, hogy jó eséllyel a biztonsági szolgálat egyik járőre lehetett...
   De hát ez is hozzátartozik Bulgária derűjéhez... Végül gond nélkül, ám kicsit csapzottan értünk fel a Dianába - kértük is hát Petert, aki épp a tücskök ciripelését hallgatta a hintaágyban az udvaron, laptopján rockkoncerteket nézve, hogy játsszunk egy Ali Babásat a hűtő előtt - Szezám, tárulj!. És ismét élvezhettük egy jó hideg sör, lánykáink pedig egy Sprite hűsét.
   Mármint fejenént egy(-két) italt, miközben házigazdánkkal beszélgettünk a világ dolgairól még egy keveset.

(Folytatjuk)