2012.08.11.

    Hűs szellő lengedezett a legfelső emeleti erkélyen, miközben kávémat kortyolgattam álmosan a tengeri horizont szűk szeletét nézegetve.
    Az égen fátyolfelhők területek szét kiránduláshoz ideális időt ígérve. Korábban eldöntöttük, hogy kirándulásokkal színesítjük nyaralásunkat. Nem mintha a tengerparti passzív punnyadásba beleuntunk volna... 

A kirándulós nap megalapozása

   A legfontosabb étkezés a reggeli - tartják a nálunk bölcsebbek. És milyen igazuk van!
Utunk eszerint a földszinti étterembe vezetett, ahol enyhén szólva nem volt tumultus.
   Peter a korábban megszokott félszeg mosollyal lépett asztalunkhoz:
 - Elnézést, nem svédasztallal készülök, hiszen kevés a vendég. De kérjetek bármit, elkészítem.
Ilyenkor az ember agyán végigfut a gonosz gondolat, de végül elhessegettem magamtól. A trollkodás helyett inkább rábíztuk magunkat:
 - Igazából bármi megfelel. Egy kis kolbász, szalonna, tojás, hidegen sajt, amelyik kézre áll, megköszönjük.
Nem bizonyultunk hát nehéz vendégeknek, ezt házigazdánk igazán kitűnő reggelivel hálálta meg.

Balchik

A fényképalbum itt található.

   Nem volt kérdés, hová menjünk ma kirándulni.
A korábbi években tettünk utakat, azonban épp a szomszéd várost eddig valahogy kihagytuk. Pedig tudtuk, hogy a királynő palotáján kívül még számtalan látnivalót kínál ez a tengerparti kisváros alig öt kilométerre Albenától.
   Percek alatt odaértünk hát. A tengerparti üdülővárosoktól eltérően könnyedén találtunk parkolóhelyet az amúgy álmos mindennapjait élő Balchik központjában. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon nem kellett keresgélni, elég volt a tenger partját követni.
   Viszonylag kevés turista látogatta a város főterét és a kikötő felé vezető utcákat, ennek ellenére kedélyesen mosolyogva várta szelfizni vágyó ügyfeleket egy régi kéményseprőnek öltözött, egyébként Svejkre emlékeztető ember.
   A város egyszerre emlékeztet az Oszmán Birodalom alatti korra, a XIX. századi korai függetlenség idejére, és igen, a második világháború után a negyvenöt év "csak ne történjen semmi" korszakára.

   Török feliratok, francia parti ágyúk...

És a román királyi család közeli nyári rezidenciája. Mind-mind a terület, egész Dobrudzsa viharos történelméről tanúskodik. Balchiktól délre, Kranevo közelében húzódott a román-bolgár határ 1913-1945 között. Dél-Dobrudzsa végül a II. világháborút követően került vissza Bulgáriához. A múltat a helyi néprajzi kiállításon mutatták be - meg is néztük.
   Ha valaki esetleg azt gondolta volna, hogy számunkra csak az étkezés-itkozás a vonzó program, most ámulhat. Múzeumban jártunk. :) Holnap is, de azt majd a maga idejében...

    Szegénység és gazdagság, jelen és múlt.

Meredek utcák tartanak a kikötő felé, ahol kereskedelmi és halászhajók adják a városka bevételének nagy részét - leszámítva az Albena bevételéből befolyó adókat. 
   Albena a napfényben fehérlő gyöngysorként vonzza a tekintetet a balchiki partról.

   A kikötőben a tengeri madarak cserregése és izgatott nyüzsgése jelzi, hogy várják a tengerről visszatérő halászhajókat némi potyadék reményében. Láthatóan a turisták is a kikötőt és a mellette húzódó partot részesítik előnyben - érthetően. A fentebb álmos kisváros parti szakaszán modern szállodák és éttermek várják a vendégeket, a parton strand hívogat, és egy rövid sétányi távolságra a mindig lenyűgöző Palota. 
   Újabb és újabb szállodák mutatják, hogy a bolgár tengerpart egyre népszerűbb Európa-szerte, és nem csak a Naposparti "nyaralóüzem" lehet vonzó célpont. 

   Mi kiválasztottuk a parton sorakozó vendéglátóhelyek egyikét, és

egy frissítőre beültünk. 

Kedvesem jeges kávét kért, ami itt egy helyi specialitás lehetett, mert... 
   Nálunk ugyebár némi fagylaltra öntik a kávét, ami így egy (számomra nehezen értelmezhető, de ez most mindegy :)) hideg-forró elegyet alkot.
   A pincér letett elé - egy kávét. 
- Hmmm. Elnézést - szólítottam meg - jeges kávét szeretett volna, fagylalttal...
- Igen, benne volt, aztán ráöntöttük a kávét, és - huss - elpárolgott! - mondta szakértő arccal, körülbelül úgy, mint a mindenkori magyar szövetségi kapitány beszél az aktuális zakóról. Igen, a labda egy arra szálló sirály tarkóján pattant meg, azért esett a kapuba, a hátvéd Gabesz meg frontérzékeny...
  Ezen a "huss"-on aztán azt sem tudtuk, sírjunk-e vagy nevessünk, végül sírtunk a nevetéstől.
Ez az, amitől itthon idegbajt kapna az ember, de itt, a napfényes tengerparton egy mosolygó, egyébként készséges pincérnek megadjuk a pontot.
   Elképzelem, ahogy ezt ő meséli azóta is a családjának.
 - Valami külföldiek jeget kértek a kávéjukba. Aztán néztek nagy szemekkel, amikor kivittem, hogy miért olvadt el. Normális az ilyen??? Hát nem tudja, hogy a jég felolvad a forró kávéban?

   Kellemes sétával zártuk hát a látogatást, ami főpróbája volt a holnapi kalandnak.
Ma azonban kényelmesen visszaautórzunk a Dianába. Innen egy kellemes séta le, Albenára, ahol a vacsorénk helyszínéül a Nomad Beach-et, a volt Ribarska Hizha-t néztük ki praktikusan, hiszen az esik közel a Fish-fish zónához, kevesebbet kell majd gyalogolni - gondoltuk akkor még. 

   A vacsora szokás szerint hibátlan volt

- és a probléma itt kezdődött. Remek étkeket kaptunk, az én választásom a sach nevű, kerámiatálon sült egytálétel volt. Mellé "fokhagymás kenyeret" kínáltak. A valóságban ez egy irgalmatlan méretű adag volt, bőségesen hússal, zöldségekkel, sajttal, az egész egy tejszínes szósszal megrottyantva - a "kenyér" meg tulajdonképpen egy tejfölös-sajtos-fokhagymás pizza volt. A kettő együtt valami hihetetlen illat-és ízorgiát jelentett, hisz' még a látvány is szemkápráztató. 
   Akkor még, nem tudván mekkora adag lesz ez, egymagam betoltam az arcomba az egészet - és ezzel túllőttem a célon. Éreztem, hogy - sok volt. Másnap lett is böjtje, de ezt akkor még nem tudtam.

   A vacsora végeztével még kora esete lévén végigjártuk Albenát, és séta közben megálltunk a Bazár melletti szabadtéri játékteremben.

Ez az elegáns megfogalmazás a sétányra kipakolt számtalan játékgépet takarja, ahol is boxgép, rodeó bika, légkorong-asztalok és számtalan más alkalmatosság, pédául gyerekeket hintáztató, a szülőkre a frászt hozó csilingelő-zenélő rettenetek szereznek szép estéket a Dorostor hotel rutintalanul szobát választó vendégeire némi nyílásba bedobandó aprópénz reményében. A hangulatos erkélyre ülés garantált, míg az aprópénz nem: a játékok csilingelnek és játsszák a Jingle bells-t  (augusztus van!) akkor is, ha nincs fizető utas. 

   Zsófi lányommal odapenderültünk a légkorong asztalhoz

és én, tapasztalt és sportokban jártas öreg rókához illően könnyedén győztem. Nos, a mondat első fele színigaz, a másodikban csak részigazság van... Valójában eleinte elhúztam, aztán Zsófi egy-kettőre beért... Végül az eredmény visszavágóért kiáltott, de apró híján elhalasztottuk. 
 - Jövünk még, majd akkor...
   És azt hiszem, itt világcsúcsot állítottunk fel, ugyanis a visszavágót végül két év műlva játszottuk le... 

   Most még beköszöntünk a Garden Place-re barátainknak, majd úgy döntöttünk - taxival megyünk fel szállásunkra. 

Horror vagy kabaré?

 - Esküszöm, gyalog előbb felértünk volna...
 - Remélem, leér - jegyezte meg Kevesem.
 - Persze, lefelé megy végig, akár álló motorral is...

Este a nagy teraszon....

   Kitűnően telt, leszámítva a túltöltött vacsora után kezdődő hasfájásomat...
Pedig esküszöm, próbáltam mastikával, próbáltam sörrel, ezúttal hiába.

De holnap Neszebar!