(1976. július)
Tengerre..!
avagy először látni a Nagy Kéket... vagy Feketét...
A taxiba beülve megtudva, hogy nincs szállásunk lefoglalva, hétévesen nem estem kétségbe, hiszen "Apa erős,
Apa megoldja", így inkább abba az irányba kezdtem kérdezősködni, mikor érünk már "oda". Eszerint nem tudjuk, "hova", de valahova. Apám ennyit mondott: Tudjuk, a kempingbe. Tavaly ott volt, idén is ott lesz, ha pedig ott van, helyünk is lesz. A sátor itt van... Éhezés sem fenyegetett minket, hiszen jórészt önellátásra rendezkedtünk be, paprikás szalámi, konzervek, paprika, ilyesmi bőven voltak nálunk. Persze, akkoriban még a dolgok nem változtak olyan gyorsan, mint manapság, a szocializmus változatlanságában bátran lehetett tervezni a "hisz' tavaly is ott volt" logikával. Alternatíva kevés volt, internet még a sci-fi filmekben sem (pedig akkor szinte azokon éltem), az utazási irodák - bocsánat, AZ utazási iroda - nem nagyon jutott eszünkbe.
A zsiguli taxi kora délután, fél órás út után kitett minket Albena kempingje előtt.
Még indulás előtt szüleim előrelátásának köszönhetően kaptam két feladatot. Illetve hármat. Azt mondták nekem még tavasszal, hogy három feltétel teljesülte esetén visznek magukkal Bulgáriába:
1. Meg kell tanulnom úszni. Jaj. Addig úszás néven irányított fuldoklást végeztem a komáromi strand medencéiben, hősiesen, úszógumi és karúszó nélkül. Tegyük hozzá, azóta hordok úszógumit, de ennek elemzésébe most nem mennék bele.
2. Kell húst ennem. Addig ugyanis nem voltam hajlandó megenni, maximum pár kiskanál Globus Sertésmájkrémet, aminek, mint tudjuk, annyi köze van a húshoz, mint a tyúknak a harangöntéshez. Akkor is meg most is…
3. Meg kellett tanulnom néhány alapvető bolgár kifejezést. Mint mondták, arra az esetre, ha elvesznék. Ezt nem értettem, mindig megvoltam, mindig tudtam, hol vagyok, legfeljebb ők nem…
Rövid becsekkolás után ballagtunk befelé a megfelelő sátorhelyet keresve, cipelve temérdek holminkat: útitáskákat, sártat, és apám VEF típusú táskarádióját.
A kemping az Albena melletti Baltata természetvédelmi területből kihasított területen kapott helyet. Egy erdő, 
lombos és tűlevelű fák keverékével, ami, mint később megtudtuk, a legnagyobb kánikulában is kellemes hűvöst, és még kellemesebb gyantaillatot ad a vendégeknek. A bejárattól balra egy keskeny aszfaltút kanyargott egészen a kemping északkeleti sarkáig, onnan fordult jobbra, egy hurkot leírva vissza a bejárat felé. Az út mellett cikk-cakkban, hol jobbra, hol balra két irányban könnyű szerkezetes vizesblokkok álltak, melyekben kétoldalt férfi és női mosdók, zuhanyzók és WC-k, két oldalt pedig mosogató telepek voltak találhatóak. Ez önmagában nem volt meglepő, hisz' aki járt már kempingben, az látott ilyet mázsaszám, a meglepetés akkor jött, amikor a WC-be nyitottam be. A "fehér ló" helyett egy kerámia taposó várta a kuncsaftot, ami igazán csak a Balkánon volt megszokott. A kemping hátsó bejárata felől
Aznap délután mindjárt lementünk a tengerhez. A kemping hátsó kijáróján keresztül kijutottunk az utcára. Itt haladtunk tovább, és közben csuda dolgokat láttunk. Jobbra egy erdő (azóta tudom, hogy ez a Baltata), egy, meg még egy izgalmas formájú épülettel. 
Balra egy gyerekek számára vonzó hely, a Lunapark állt. Ez tulajdonképp egy vidámpark, dodzsemmel, körhintákkal, óriáskerékkel, céllövöldével. Megegyeztünk, hogy majd este visszajövünk. Ezután egy nádas mellett mentünk el, amin keresztül egy földút volt kitaposva balra, a part felé. Mi haladtunk tovább az út menti járdán. A földúton lócitromhoz hasonló képződmények hevertek - egy mutatványos erre hordta minden nap tevéjét a strandra. Persze, nem fürödni, hanem a turistáknak tevehátra pattanva fényképezkedni - ez kicsit olyan félrevezető volt, mint medvelest szervezni Dobogókőn...
Az utat akkor mindjárt el is neveztem tevekulás útnak, így onnantól fogva nem is mentünk arra, ha csak nem nagyon volt muszáj. A Starobolgarski Stan
Már pedig akkoriban nem nagyon volt muszáj: apám szavaival élve: Szabadságon vagyunk, hová siettek..?
Jobbról a part mentén megpillantottuk az első utunkba kerülő szállodát. BORJANA – olvastam le. Előtte 
fordultunk rá a tengerparti sétányra.
Na, itt, itt leesett az állam. Először is nem értettem (azóta sem), hogy miért Fekete tenger?
A színe gyönyörű kék volt. Aztán a mérete… Az emberi agy azokat a dolgokat tudja értelmezni, amiket látott, tapasztalt. Hét évem alatt a Duna volt a Nagy Víz, de igazából a molaji strand medencéje is nagy volt. Talán az akkor még létező molaji Régi Játszótér kismedencéje számított „normál mennyiségű” víznek.
És most ott álltam szüleim kezét fogva egy nagy kék tömeg szélén, aminek a szélén zúgó hullámokból látszott, hogy egy víztömeg. Beljebb fokozatosan oldódik fel a hullámos felszín a tajtékokkal együtt a messzeségben, majd a távolban leginkább a A Borjana - Nona - Elitsa trió
katedrálüveg egyenetlen felszínéhez hasonlít, végül találkozik a horizonttal, egy elmosódott, a perspektíva miatt íveltnek látszó vonal formájában. Ezt csak most, utólag fogalmazom meg így, a valóságban csupán a meglepetést és saját kicsinységemet éreztem ott. 
A parton pedig, mint megtudtam, haladtunk tovább Albena strandjának túlsó végére. Akkor nem tudtam, miért nem jó nekünk itt, ahol leértünk a partra, de most elég az hozzá, hogy azóta, felnőttként is az északi szakaszon szoktunk fürdeni. A napernyőkkel tarkított szakaszokon apám elmagyarázta, hogy ez a rész a szállodák vendégeinek van feltartva, mi az egyik szabad zónába megyünk. No igen, és a korábbi évekből ismert vendéglátóhelyekre, teszem hozzá.
Kíváncsian néztem az addig csak fényképekről ismert épületeket. A tenger partján álló Arabella hajót. A fövenyen álló, halászhálóval fedett kerthelyiséget, mint később megismertem, a Ribarska Hizha nevű tengeri éttermet.
Lepakoltunk a partra, fürdőgatya, aztán – hajrá- irány a Part. Útközben megláttam egy narancssárgára festett tornyot, a tetején fehér színű zászlóval. arra kanyarodtunk. A vízimentők egyik tornya volt, melyek kb. 50 méterenként álltak a parton, mindegyikben egy vöröskeresztes pólóban feszítő fiatalemberrel. - Vízimentők, itt szpaszítyelnek hívják őket. A torony oldalán piktogramok magyarázták el az egyes zászlók színeinek jelentését (Fehér: szabad a fürdés, piros: csak a bólyákon belül, matrac, labda nélkül, fekete: tilos az úszás). További ábrákon egy gyerek számára is érthetően magyarázták el, hogy hullámveréskor a sekély vízben a mederfenéken visszafelé, a hullámmal szemben áramlik a víz, ez kisöpörheti a lábat.
Na, ez az, amire egy hétéves nem biztos, hogy emlékszik éles helyzetben, ennek köszönhetően az első „nagy” hullám nyomán konkrétan az orromal szántottam végig a homokos medret, s közben csodálkoztam, hogy „nahát, tudok nyitott szemmel úszni”… Aztán megállapítottam azt is, hogy a tengervíz tényleg sós. :)
