2021.07.29

   Egy nap, amely egyszerre vidám és szomorú is.  Ami ugyanúgy indul, mint a többi itt, ám a folytatás más lesz, ami - ugye - el kell, hogy jöjjön minden alkalommal Hacsak nem örökre tervez dobbantani az ember, de mi nem...
   Mi meglehetősen konzervatív módon az indulást tervezzük. Tamás barátunk szabadsága letelik, őt már a munkahelyi kötelesség hívja, így Zsuzsival és a lányokkal a hazaútra készülnek. Mi magunk is indulásra készülünk, ám még nem haza - nyaralásunk utolsó két napját hol máshol is töltenénk, ha annyi év után is vár minket -

Albena 

   Az útra alaposan fel kell tölteni - persze, az autók tankját majd útközben, ám magunk energiaszintjére is ügyelni kell. Én ezt egy hagyományos, "bedugós" hot-dog képében képzelem el a reggeli feltöltődést.
   Nem mondom, hogy olyan, mint otthon - itt nem csak a kifli nagy, hanem a virsli is - alaposan kitölti a péksüteményt elejétől a végéig. De megnyugtatok minden aggódót: a kifli méretének és árának szorzata megegyezik az itthonival. Ezt mindenki értse úgy, ahogy akarja...

   Természetesen nem állhattam meg, hogy lemenjek a partra, hiszen Pomoriébe ki tudja, mikor térünk vissza. Ugyebár két éve is úgy búcsúztunk el, hogy nemsokára, aztán másképp alakult, és két év kellett, hogy elteljen... De most tudtuk, hogy nem lesz baj - Így vagy úgy, de visszatérünk, jövő júliusban! Dimitar házigazdánkkal abban megegyeztünk, hogy jövünk, a napokat augusztus végéig pontosítjuk, de jövünk.
 - Ti vagytok a legkedvesebb vendégeim, az apartmanokat nektek foglalom - nyugtatott meg minket, és az is biztos, hogy a bojler is itt lesz...

   Elköszöntünk hát házigazdánktól,

aki ma Dimitar apukája, Iván papa volt. Egy csoportkép, és indulás - de még nem az úticélunk felé, hanem kissé földhözragadtabb módon a helyi Billa üzletbe. Itt vásárlás, ki a hazaútra, ki az utolsó két napra, és ekkor jött el az idő, hogy búcsút vegyünk egymástól.  
  Beszálltunk hát járgányainkba, és egymás után elindultunk, a körforgalom felé, ahol Tamásék "répaszínű" (hú, ezért kikapok...) Chevroletje balra, Burgas felé, mi pedig jobbra, Várna irányába indultuk.
   Eseménytelen, unalmas út - írhatnám, ám nem teszem. A Helyi Erők mindig el tudnak kápráztatni Darwin-díjra jelölt önemésztő tippjeit előadván, bár el kell ismerni, az ilyen hajmeresztő lélekvesztők egyre ritkábban bukkannak fel Bulgária útjain. 
   Végül szép tempóban felkapaszkodtunk a Naposparttól Obzor felé vezető szerpentinen, majd a falvakon átvezető, fekvő- és autóban ücsörgő rendőrökkel ékesített (éktelenített..?) utakon át elértük a nagyon nagyvonalúan A5 "Csernomore Automagisztrala" - azaz "Fekete-tengeri Autópályának" hívott szakaszt. Ez valójában egy kb. 15 kilométeres demó autópálya, mely a '80-as évek óta a mai formájában már megvolt, aztán ázóta sem készült el teljes hosszában.

    Első utunk azonnal a 2010-es volt szállásunk melletti kisboltba vezetett - hiszen csak szükség lesz némi apróságra, ugye...
   A korábbi szálláshelyünk sajnos továbbra is csak "volt" szállás, utoljára 2013-ban találtuk nyitva. Nem szép dolog a leskelődés, nem is tennék ilyet - de néha az ember "odanéz"... Sehol senki...

Érkezés Albenába, 

   Jó parkolóhely - igen, a korábbi tolongás mellett egy meglepően jó, árnyas helyet sikerült kifogni, miután szállásunknál, a Kaliopa Hotelnél esély sem volt leparkolni, elég volt kirakni  csomagjainkat a helyi kisbolttal szemben az eladó néni aggodalmait hallgatva. Persze, előbb jó szokásunk szerint a lefoglalt szobát is megnéztük - biztos, ami biztos. Kellemes benyomást tett ránk, egyszerűen, bár kényelmesen berendezett szobánk volt nagy, sportpályákra és a szemközti, épülőfélben lévő Amelia Hotelre néző erkéllyel. 
 - Jól van-jól van, megyek már! - mondtam a boltosnak magyarul, és kihajtottam a szűk parkolón át az árnyas platánfasorhoz, és leállítottam autómat. Pontosan 2 óra volt. 
   Igen rövid időre jöttünk, két napra - ebbe kell hát beleféretni amint csak lehet - ennél kevesebb időnk csak legközelebb lesz, de az egy másik történet lesz. 

Itt vagyunk hát...

  Az idő rövid, a napból még sok van hátra, egy hosszú sétára indultunk hát, három céllal. 
Hová..? Természetesen a Fekete Tengerhez, a partra. Szállodánk közvetlenül a parton volt, így a lépcsőkön leereszkedve közvetlenül a parti sétányra érkezünk. 
   Elsőként a parton Balcsik felé sétálva a Nomad Beach Club felé vettük az irányt. De nem ide tértünk be.
 - Itt vacsorázunk - döntöttük el még itthon - hiszen a Nomad Beach tejszínes sach-a utolérhetetlen, és már két éve vártuk az alkalmat. 
   Most továbbmentünk pár méterrel, és a Bistro Kartel felé indultunk, ahol régi barátnénk, Juliana várt minket. 
 Várt, hiszen látta a közösségi oldalakon, hogy közeledünk, settenkedünk - és pontosan tudta, hogy ha Albenára érkezünk, sosem hagynánk ki remek kis éttermét.
    Egy pásztor saláta némi hűsítővel a hosszú poros út végén - egy baráti öleléssel...

Tovább sétálunk

Tovább bizony, tovább a régi betonozott úton - majd ahol az évek során az útra borult homokos talajon nőtt cserjéket majd fákat elérve letértünk a tengerpartra. A délutáni nap melegében élveztük a lábunkat mosó hullámok lágy simogatását, miközben cipőnket a kezünkben tartva gázoltunk előbb a homokban, majd a homokos fövenyt el-ellepő emelkedő vízben. Lassan elhagytuk a látogatókkal tarkított partszakaszt, és elértük a helyet, amit kerestünk.

   Itt a víz annyira sekély, hogy napos időben pillanatok alatt átmelegszik - és az öböl helyzete és a szélirány miatt meglepően tiszta a víz. 
  Fürdésre csábít - nem is váratom magára. Az áramlatra vigyázni kell, egy folyó sodrásával visz az ár észak, Balcsik irányába - hogy aztán a Fish-Fish zóna kiszögellésénél az öböl belseje felé fordítson. Szóval, itt érdemes a part menti vízben maradni dagály idején - annál is inkább, mert ez már vízimentő nélküli partszakasz. 

Kint a parton

megszáradtunk, főleg én, aki vizesebb voltam, mint Teri.  
Könnyen ment a száradás - mezítláb gyalogoltunk a hullámok mosta homokon, szemből az estébe hajló nap meleg sugarai, mi pedig lassan elértük Albena határát, a hivatalos strandot, elhaladtunk a jól ismert és még nem ismert szállodák előtt, rámosolyogtunk a régi idők emlékeire és rácsodálkoztunk a modern épületekre...
Végül visszaértünk a Kaliopa hotel közepesen régi-modern épületéhez, a medencéhez, melybe az ujjamat beledugtam, hogy elmondhassam, ért a medence vize. De számomra a tengerparti víz - maga a Földanya ölelése, a Tenger vize. 

Vacsoraséta 

  Aki olvasta korábbi bejegyzéseimet, tudhatja, hogy a vacsora és az esti séta összetartoznak. Hiszen a tengerparton, a kellemesen langyos esti tengeri levegő kitűnő hangulatba hoz - különösen, ha utunk egy olyan kitűnő parti étterembe vezet, mint a valamikori Ribarska Hizha - a mai Nomad Beach Club étterem. 
  Bár rész kanapékkal, box-szerűen kialakított éttermi asztalok, a part felé beach bár, és a parton asztalok-napernyők várják a vendégeket - utóbbiak az esti órákban már néptelenek, de a bárban és az étteremben vendégek, a pult mellett pedig egy idősebb zenész, Rossen Yanev pengeti a húrokat - minden évben ő, minden évben hasonló zenei repertoárral. Ami évről évre változik, az a művész szomjának ezreléke, és vele együtt a zene-szünet aránya. 
   Ezúttal jó hangulatban volt a derék zenész, sokat játszott, és jól. Hogy ő megismert-e, abban nem vagyok biztos a fentebb írt változó arányok miatt sem, de...

Ismerősök, ismerősök...

A pincér lányok és a felszolgáló-beachbár-mester fiú természetesen mosolyogva köszöntöttek minket, örülve, hogy újra itt vagyunk - két és és egy világjárvány katarzisa után. Ők is itt, mi is itt - gyorsan megbeszéltük, és megrendeltük várva-várt vacsoránkat. Igen, egy egytálételt, a Bulgáriában népszeű sach-ot a dél-dobrudzsai tejszínesen elkészítve.
   Nos, igen, azt hiszem, ez a fogás az est fénypontja tud lenni...
Nem véletlenül mellékelek két fényképet a fogásról: jobb közelről is megnézni, ha már az illatok nem jönnek át a képen... 

Kiváló este volt, és még nem volt vége.

A kellemes, hűvös szellőben hallgattuk a parton megtörő hullámok morajlását, és ekkor még nem tudtuk, hogy egy hülyét is aludni kell küldenünk...
   Történt pedig, hogy sétánkat a szállda erkélyén fejeztük be.
  Kellemes este, ülünk a finom fenyő- és borókaillatban, halkan beszélgetve. Halkan. Két felnőtt, nem nagyon kellett zsibonganunk, réadásul a JBL hangszórón ordító ducc-ducc sem az én műfajom. 
   Egyszer csak megjelenik valami - tán álarc? - a két erkélyt fainul elválasztó polikarbonát lap külső szélén. 
Esküszöm, elsőre azt hittem, egy gyerek játszik valami gumimaszkkal. Ilyen haragos, összehúzott szemöldök-vicsorgó orrú képet ember nem vághat. 
Valójában ha Álommanóról van szó, az én korosztályomnak a derék kelet-német Sandmännchen ugrik be, akiről már akkor tudtuk, hogy az NDK-s gyerekek nem egyszerűen nézik, hanem megfigyelik, ha már az éberségüket akarja lohasztani, a néni leginkább a jobb oldalon látható Grimm-alakra hajazott.  
   A szomszéd szoba lakója, egy végtelenített anyós üzemmódban megakadt mamó nézett mérgesen, majd egy szó nélkül ujjával a nemzetközi "PSZT!" jelet mutatta, majd a két tenyerét összefordítva arca alatt az "alvás" jelével a szobaajtó felé mutogatott. 
  Néztem rá, mint aki nem érti, mint ahogy nem is értettem, mi a búbánatot akar. 
   Két perc múlva újra. Áthajol a lemez mellett, és mutogat. 
 - Biztosan elköszön. JÓ ÉJSZAKÁT, lehet menni befelé - mondtam neki magyarul, és mutattam a saját ajtaja felé. 
Álmunkon aggódó Álommamó erre még mérgesebb lett, bement a szobájába - és nagy lendülettel becsapta az erkélyajtaját. 
 - Így még jobb, így nem zavarjuk az Álommamót - nevettük ki problémáját. 
 S noha az estét picit rövidebbre fogtuk - remélem, nem riasztottuk fel álmából Álommamót, bár mi mindent megtettünk, hogy jól aludjon. 
    Az biztos, hogy másnap már nem láttuk. 
   Nem is hiányzott. 
Remélem, nem pukkadt meg... :O

  Mi biztosan nem, mi másnap offline drónként néztük meg Albenát a magasból - de ez egy másik történet lesz...

 (Folytatjuk)