(1976. augusztus)
A két hét hamar eltelt.

Eljött a hazautazás napja.

Esküszöm, szóról szóra megtörtént, amit most megosztok.

Szó szerint szedtük a sátorfánkat, becsomagoltunk mindent.
Amikor már minden bőröndünk tele volt, a sátor a zsákban, ráadásul minden jóval nehezebb - apám hívta a taxit.
Egy Ladába (elnézést, arrafelé Zsiguli) beraktuk a cuccainkat, és lassan kigördültünk a kemping elől.
                                                                                                      (A kép illusztráció. Forrás: belsoseg.blog.hu)
Az út gyorsan telt. Sofőrünk a két kínálkozó útvonal közül a hosszabbat, a tengerpart mentén futót választotta. Ennek köszönhetően a smaragdszínű víztömeg sokszor fel-feltűnt tőlünk balra, amíg megtettük Várnáig azt a kb. 30 kilométert. 
De egyszer csak fékeztünk, és ott álltunk Várna impozáns pályaudvara előtt. A sofőr kipakolta csomagjainkat, apám fizetett, és elindultunk befelé.
   Ekkor értek véget azévi kalandjaink - hittük mi akkor. Ha tudtuk volna, pár perc múlva milyen kalandok kezdődnek... :)
   Az információs táblának nevezett tábla (neeeem, 1976-ot írtunk, a keleti blokk egyik vidám barakkjában voltunk, szó sincs elektronikus kijelzőkről meg hasonló imperialista (COCOM-lisás) huncutságokról. 
   Megjelent egy vasutas, és kézzel, illetveegy hosszú kampósbot segítségével fém táblákat aggatott kampókra a vonatok megnevezésével, vágányszámokkal, indulási időpontokkal.
Kerestük, Nord Orient expressz, X-edig vágány, szuper.
    Cuccok felkapódnak, ki ki magassága és teherbírő képessége szerint, és indulás.
Csak összefogalva: Volt három sporttáska ruhákkal teli. Volt egy nagy táska, benne a strand- és kempingcuccok (törölközők, gumimatracok - Palma típusú, vágumivászon, mázsás súlyú, csehszlovák spirituszos kempingfőző a hozzá való edénykészlettel...), külön cucc a sátor, hagyományos, kétrétegű, alumínium rudazattal. 
Volt velünk egy helyben vett táska, benne az emlékül vett-kapott szuvenírekkel. Bolgár népművészeti terítő (megvan!), gyerekjátékok (megvannak!), rapana csiga-hegyek...           (Illusztráció, forrás: Vatera.hu, katkamano1)
Szóval, nagy málházás után nagy futás - írhatnám, de ez futás helyett inkább a pályaudvari hordárkocsi gyors tolása volt a megjelölt vágányig. Ott megkerestük a jegyeinken feltüntetett kocsiszámot, és felszállás - lenne, de a

kocsi ZÁRVA.

   A többi vagonba vígan szállnak be, ám a mi kocsink zárva. A peronajtó, és a többi kocsival összekötő átjáró is. 
Hazautunk itt kezdett szürreális fordulatot venni, és 7 évesen itt tanultam meg, hogy gyerekként is lehet jókat röhögni egy-két idióta felnőttön. (Ezúton üzenném a Mai Fiataloknak, hogy nem, nem rajtam! :))
Zavart toporgás a pályaudvar peronján. Minden érkező megpróbálta a kocsit kinyitni, hátha...
Közben az akkori magyar társadalom reprezentatív mintája ácsorgott a MÁV hálókocsija mellett. Valaki elment keríteni egy bolgár vasutast. Ó megpróbálta a kocsit kalauzkulccsal kinyitni, ám mint kederült, a probléma ott volt, hogy valaki belülről retesszel zárta be az ajtókat, emiatt kívülről nem volt lehetséges nyitni.
   A tömegből kitűnt egy hangosan métlatlankodó öregúr, aki minden vélt vagy valós sérelmét látva a mutatóujjával bökdöste a szemüvegét.
 - Kérem szépen, ezek balkáni állapotok! Én, kérem, megjártam az olasz és a szerb frontot, de ilyen állapotok ott sem voltak! Én, kérem, megvettem a jegyemet, kérem, azonnal tessék kinyitni a kocsit - mondta a bolgár vasutasnak, aki tányérsapkáját hátrafelé löködve törölgette az izzadságot a homlokáról, miközben zavartan nézett körül, hagy valaki mondja már el neki, az öregúr mit kajdászik neki magyarul.
 - Da, da, nyema problema - mondogatta, majd megpróbált létrára állva kopogtatni a hálókocsikalauz fülkéjének ablakán.

Gábor

volt a hálókocsi-kalauz neve. 
Az ivással nem voltak problémái, nélküle annál inkább. 
   Történt aznap, hogy a vonat fél tízkor megérkezett Budapestről. Az utasok elhagyták a szerelvényt, ő pikk-pakk rendet rakott. Gondolta, a három órás hazaindulásig értelmesen próbálja elütni az időt. 
   A sokadik pohár kommersz tömény után Gáborunk elálmosodott, és mielőtt leheveredett a kerevetre, az ajtókat lereteszelte.
  - Jobb vigyázni, meeer' itt... lopnak... hukk! - mondta apámnak utólag.
Kinézete gyerek szemmel teljesen normálisnak tűnt, kinézetre nem egy Rejtő Jenői figurát kell elképzelni, hanem viselkedése alapján erősen egy idegenlégiós regény lapjaira kívánkozott.

A kocsi felnyitása, majd Gábor kávéval való feltöltése után úgy tűnt, hogy az incidenssel összeszedett félórás késést követően el tudunk indulni. 
   De.
Balkáni Bácsi aktivizálta magát. Óbégatott, hogy neki, bizony, kosz van, a fülke amúgy sem megfelelő. 
- Miért nem? - kérdezte Gábor
- Mert ő a vagon közepére kérte a jegyét, a kettes fülke pedig a forgózsámoly felett van.
- Ez probléma?
- Igen, kérem, mert ott zaj van! Én a kocsi közepére kértem!
- Uram, van egy üres fülkénk középen, a hetes...
- Nem jó, kérem szépen az nemdohányzó! Nem gondolják, hogy én, kérem, fél óránként ki fogok menni pizsamában a folyosóra dohányozni...
Mindezt persze a folyosón, a jövő-menő utasok szeme-füle hallatán... 

Végül a bácsi számára Gábor egy cserét boltolt össze, így a hülyéje kapott egy dohányzó, ámde a futómű zajától távolabbi fülkét.
Aki azt hitte, hogy ezzel megoldódott a Probléma, hát, tévedett...         (A képen egy kétszemélyes hálókocsi- fülke)

Pillanatok múlva hallatszott az Öreg óbégatása: 
- Gábor úr, Gábor úr, baj van, kérem!
- Mi a baj - kérdezte házigazdánk, akinek arckifejezésén hétévesen is láttam, hogy az öreget legszívesebben ledobná az eddigre már hazafelé zakatoló vonatról. Utólag tudom, hogy inkább szeretett volna a fülkéjében nyugodtan ülni, a keves utasokat kiszolgálni, sőt, szükség esetén koccintani is a jelesebbjeivel. Apámmal volt is később módja rá, re az egy másik szál lesz...
Szóval, Duli-fuli Bácsi ott állt, vöröslő fejjel, mint aki épp megpukkadni készül
- Hát, kérem, itt nem lehet aludni!
- De hát most cseréltünk fülkét, hogy ne zavarja a zaj...
- Igen, kérem, de itt nincs ágy!
 Na, ez meglepő fordulatnak ígérkezett, hiszen valamennyi fülkében három-három, egymás felett elhelyezett fekvőhely volt kialakítható. Ehhez a felső szinten felhúzott ágynemű állt a Kedves Utas rendelkezésére. 
- De hiszen ott az ágy...
- Igen, kérem, de ez keskeny, ezen nem fogok elférni!
- Igen, de a háttámla felhajtásával (a fenti képen egy kétágyas hálókocsi-fülke látható, a háromszemélyes a leírt módon működött) szélesebb lesz a fekvőhely...
- De akkor felettem lesz a másik ágy... Akkor hogy fogok megfordulni..???
- Miért, Ön hogy szokott megfordulni..?
- Hát természetesen felülök! És úgy...
- Nem fekve..?
- Mi vagyok én, HERING..?
- Na, viszlát - hagyta ott Gábor a kisöreget. Utólag úgy vélem, hogy ő kihozott ebből a beszélgetésből mindent, amit lehetett. Mindezt tette aznapos fejjel, amikor az ember még nem tudta eldönteni, hogy kijózanodjék-e vagy inkább igyon még. Na, ekkor az utóbbi kérdésre meg is adta magának a választ...

Úton

  Sajnos, úti élményekben a hazaút lényegesen szegényebb volt, mint az odafelé vezető vonatozás. 
Délután indultunk, Bulgária sík-dombos vidékeit Rusze-Giurgiu között a Druzsba (Barátság)-hídon léptünk át Romániába. Bukarestet elhagyva fordultunk nyugat felé, Kolozsvár irányába. Mire Erdély hegyeit, hágóit elértük volna, már éjszaka borult a tájra.
   Apám félóránként ment ki a folyosóra elszívni egy cigit, mert, mint mondta, nem tudott aludni.
- De miért vagy kint egy órán át minden alkalommal? - kérdeztem.
- Mert nézem a tájat.
- De sötét van...
- A hegyek attól még ott vannak.(Ez lehetett az Év Magyarázata '76-díj győztese...)
Persze. Nézték a tájat. 
- Okocim. Lengyel. Ilyet még nem ittunk. Akkor isten-isten...
Majd: -  Zywiec. A Lengyel Táncos. Ma még ilyet sem ittunk... Isten-isten.
- Sumenszkoje... (Helyesen Sumenszko - Shumensko - , de a magyar ember az ilyen apróságokon nem akad fenn, mint ahogy a Zlaty Bazant is sokaknak Zlatní...)
Hát így esett, hogy ők szépen végigiszogatták az itallapot. 
Mire hajnalodott, át kellett kopogtatniuk a szomszéd kocsi kalauzához - utánpótlásért.
Onnantól már négyesben - abban a kocsiban is utazott egy álmatlan utas - kóstolgatták az európai KGST-országok sörfőzőinek termékeit.

Újra itthon

Biharkeresztesnél léptünk be az országba, és érdekes, annak ellenére, hogy nemzetközi expresszvonatként belföldi utazásra nem volt igénybe vehető, meglehetősen sok helyen állt meg, mire Szolnok érintésével begördült a Nyugati Pályaudvarra.
   A megbeszéltek szerint nagyszüleim jöttek elénk autóval.
Én tolhattam a hordártrolit, nagy büszkén, ahogy csak a hétéves srácok tudnak segíteni ilyen komoly feladatban.
Megláttam nagypapámat, örömmel szaladtam feléjük, míg ők elnéztek fölöttem, szemükkel pásztázva a tömeget.
- Papa, mama!!!!
Ők először döbbenten, majd nevetve néztek:
- Hát te hogy nézel ki..? És a szüleid is...
Mint kiderült, nekünk fel sem tűnt, ami nekik azonnal: a két hét tengerparti nyaralás - akkor még nem foglalkozva UV faktorral és ózonlyukkal - gyakorlatilag szénfeketére barnulva értünk haza :)

Itthon, este 11 után hazaérve, jól esett leülni a saját szobámban.
Bejött apám.
- Hogy tetszett?
- Nagyon. Jövőre is megyünk? - Hát így folytatódott.