(Folytatás)
Július 26-ikán
bulgáriai nyaralásunk utolsó előtti napja
virradt ránk. Ez azért volt emlékezetes, mert édesanyám Anna, így erre a napra esik a névnapja.
A szokásos reggeli rutin után a szokottnál korábban indultunk a strand felé, nyilván, hogy hátralévő időkből minél többet tölthessünk a tengerparton.
A strandolás mellett a rendes napi látogatásunkat is megejtettük a Gorán a Pléhcsárdában, ahol édesapám és én ittunk valamit (ki-ki az életkor szerint megfelelőt...). Miközben Vaszil barátunkkal beszélgetett apu, az öreg titokzatoskodva nézegette az óráját.
|
A Pléhcsárdáról korábban már írtam pár sort. Annyit tennék hozzá, hogy a valódi nevét már akkor sem tudtuk. Ki sem volt írva, nem is volt rá szükség: közvetlenül a "Hegyről" a partra vezető lépcső tetején állt. A strandra menet, onnan jövet kínálta magát a lehetőség, hogy az ember betérjen egy hűsítőre vagy egy könnyű ebédre - akár az esti záróráig. Az étlap korántsem volt olyan változatos, mint manapság, de shopszka saláta, virsli, sőt, debreceni (!), grillezett hús, hal elérhető volt. A teraszról kilátás nyílt a tengerre, gyönyörű hátteret adva a beszélgetésnek, falatozásnak. A helyet másokkal együtt egy 1980-81 telén indult földcsuszamlás miatt kellett bezárni. |
(Kilátás a Pléhcsárda teraszáról - és az épület ma... :( )
Közben történt egy kis incidens, miután egy számomra furcsa, nagy méretű szárnyashangyát vettem észre, akit megpróbáltam ujjal odébbtolni. Erre mondják, hogy "akkor jó ötletnek tűnt"... Minden esetre a gonosz kis rovar nem vette jó néven, hogy baszkurálom, ezért belecsípett az ujjamba.
Először csak a meglepetést éreztem, majd elkezdett hatni a hangyasav, akkor már azt is. Ekkor kezdtem el vinyítani a fájdalomtól. Vaszil szokása szerint nem esett pánikba, elkérte a büfés Álmos Ökörtől a sószórót, és az ujamat vastagon beszórta sóval, majd rászorított egy zsebkendőt. A fájdalom pillanatok alatt mérséklődött.
Mivel nem célom arról regélni, milyen hülyeségeket csináltam gyerekként, miután nem féltem az állatoktól, visszatérnék a történetbe. Arról sem tennék említést, hogy pár hónappal korábban, május elsején a zsebemben felejtett (!) nagy zöld gyík a felvonuláson bújt elő és ült ki a vállamra - az irodista hölgyek sikoltozása tán még ma is visszhangzik a Jókai Ligetnél...
De most vissza Vaszilhoz és a már nem annyira sajgó ujjamhoz. Egyszer csak odafordult anyámhoz:- Anna, gyertek velünk kicsit.
- Hová?
- Gyertek csak - mondta.
Kilépve a Csárdából, a szomszédos Dobrich étterem felé indultunk.
Jött velünk szembe Sztanka, Vaszil tündéri felesége. Egy nagyon jóindulatú, rendkívül barátságos idős asszony volt, egyetlen bökkenővel, hogy bolgáron kívül egyetlen szót sem volt hajlandó megérteni sem németül, sem oroszul, így vajmi keveset tudtunk vele beszélni. De pár évvel később édesanyámmal csak megértettük magunkat vele, míg apu és Vaszil kb 10 kiló májat szereztek, már akkor sem értettük, miért - de ez egy évekkel későbbi történet :)
- Anna, ma Bulgáriában Anna nap van, ezért szeretnénk neked egy kis ajándékot adni - mondták.
Több nagy csomag volt Sztanka és Vaszil kezében, néhány szatyorban zörgő cuccok, kettőben doboz, egyben egy zsák sejlett.
Isten éltessen
- mondták meglepett édesanyámnak, és sorban elhalmozták ajándékaikkal.
Anyu meghatottan bontogatta a csomagokat.
Az egyikben egy nagyon szép kerámia "kávéskészlet" volt. A készlet egy kék, Troyan-i kerámia - valójában pálinkáskészlet, amint az a képen is látható. Hiszen az a mai napig hiánytalanul megvan, és a csészék mérete alapján nem igazán kávés az a készlet :) (Megj.: Pénteken ki is próbáljuk)
A két dobozhoz érve Vaszil azt mondta:
- Anna, azt mondtad, szereted a mandulát...
A dobozokban két darab mandulás torta volt. Kitűnő illat, a friss tészta, a krém és a reszelt mandula illata szállt ki a dobozból... Gyerekként maga volt a mesés manna. Az utolsó csomagban egy zsáknyi pucolt mandula volt.
- A mandulát igen, szeretem, de az édességet nem - mondta anyu magyarul rezzenéstelen arccal. Apu 
megjegyezte, hogy a krém tejes, nem nagyon szereti... De majd te, Attila - fordult felém - te eszegetheted a "mandolinos" tortát...
Na, nem is várattam magam, felvágtuk ott helyben a pléhcsárdában, és sorban toltam be a tortaszeleteket az arcomba. Egy, kettő... Három... Négy... Aztán jóllaktam.
Ekkor megjelent Nikolaj, kezében ajándékkal. Kedves Olvasó, vajon mit hozott nekünk..?
Olcsó poén lenne ideírni, hogy egy újabb tortát.
Pedig de.
A csomagban egy harmadik torta lapult.
Nem gond, én szeretem... Na de ennyire..? :)
Nikolajjal megbeszéltük, hogy az étterme hűtőjében tarthatjuk a tortákat, hiszen a kempingben nem tudtunk hűteni, majd megbeszélték az esti programot. .
Végül az este és a névnapozás folytatódott a Ribarska Hizha-ban, miközben - tekintettel ifjú koromra engem a Gmza nevű vörösbor és tettestársai nem hoztak tűzbe akkor még - én a kempingbe visszatértem, a TUTO lakatot hatástalanítása után apu VEF rádióját tekergetve kerestem valami zenét, melyre végül elaludtam.
(Folytatjuk)
