(1977. július)

Az utolsó nap

   Eljött az utolsó Albenán töltött nap, amivel - akkor már sejtettük - egy időre lezárul a tengerparti nyaralások korszaka.
Hogy aznap én mit ettem reggel-délben-este, az rendesen adódott az előző napi maradékból. Torta tortával... Nem bántam!
Az utolsó nap mindig kicsit sietős, kicsit keserű. Az ember igyekszik mindent bepótolni, amit elmulasztott, legalábbis, amit akkor úgy érez, hogy elmulasztott. Egyrészt jó már hazatérni, másrészt viszont jó lenne még maradni is...

Meglátogattuk barátainkat, fürödtünk a vízben, emellett a Bazárban megvettük a hazavinni szánt ajándékokat.
Bolgár népművészeti kerámiák, néhány üveg Slanchev Bryag konyak, és... Halva.
   A halva egy dél-európai és ázsiai édesség, gyakorlatilag egy édes, mézes préselt szezámmagból álló anyag, mely hihetetlenül laktató, kalóriadús - és imádtam.
   Vasziltól elköszöntünk - megható volt, hogy ez a megtermett idős ember, mint valami jóságos mesebeli medve meghatódva ölelgetett minket. Utoljára a lakcímeket ellenőriztük - bizony, az idősebbek még elmékezhetnek az üzenetváltások eme ortodox módjára, amikor az emberek levélben tartották a kacsolatot, mégpedig kézel írt, postára adott levélben, melyek nemzetközi forgalomban két-három hétig is utaztak...
   Amikor az utolsó pohár italt is megitták (Szto gram, persze...), és a cigaterrát is elnyomták, felálltunk, és elköszöntünk. Furcsa volt látni, ahogy a hatvanas bácsi könnyeit morzsolgatva köszön el tőlünk.
 - Vaszil idős, és nem biztos benne, hogy valaha is találkozunk még - magyarázta anyám. Örömmel állíthatom, hogy Vaszil ebben tévedett, de erről is lesz alkalmam később beszámolni.

   Nikolaj tőle szokatlan módon felajánlotta, hogy kivisz minket a várnai pályaudvarra - mi ezt köszönettel elfogadtuk.

Búcsúest

  Eljött a búcsúest - a csomagolás és készülődés miatt ezúttal a kempingben maradtunk. 
Szerény vacsora, némi látogatás a kemping büféjében...
  Tíz óra után ültünk a sátor előtt egy farönkön. Kb. 25 fok meleg volt, a levegő meg sem mozdult, a nyárfák levelei rezzenéstelenül álltak.
   Apám nézett maga elé, szótlanul. Kérdeztük, mi baj.
- Nézzétek ezt a helyet... Utoljára vagyok itt - mondta - Érzem...
  És lefeküdtünk. Hogy mekkorát tévedett, azt hamarosan megmutatom - igazi kalandjaink csak ezután kezdődtek. Az viszont biztos, hogy négy évig nem tértünk vissza, így valóban hosszú ideig az utolsó esténk volt Albenán.
   Másnap reggel időben keltünk, összepakoltunk. Felszedtük a sátrat, leeresztettük a matracokat. Minden bekerült a táskába... És jött értünk az Ezerötös.

Ismét vonatozunk

   Nikolaj nem érkezett üres kézzel - a tortáink megmaradt (nagy!) része ott lapult a kocsiban gondosan alufóliába csomagolva. Segített bepakolni tekintélyes, és a sok ajándéktól és a vásárolt kerámiák miatt még tekintélyesebbre hízott poggyászunkat az Ezeröcsi csomagtartójába.
    Ő a tengerparti 9-es utat választotta Aranyhomokon és Druzsbán (Ma Golden Sands és Sveti Konstantin és Elena) keresztül, melyen több szakaszon láthattuk a Fekete Tengert, melyről akkor már tudtuk, hogy jövőre valószínűleg nem tudunk jönni, ezért még nehezebb volt levenni róla a szemünket. Végül beértünk a városba, és lassan elértük a már ismert vasúti pályaudvart.
   Nikolaj segített bevinni csomagjankat, majd a peron végéről búcsúzott tőlünk integetve.
Az igazat megvallva ezen a nyáron valóban mindent megtett, hogy a kedvünkben járjon.
- Viszontlatasra - mondta magyarul integetve, és biztos vagyok benne, hogy nem tudta, ő mekkorát téved.
Akkor láttuk ugyanis egymást utoljára.

Mikor elindul a vonat...

Ezúttal egy ismeretlen hálókocsikalauz volt szolgálatban, az atyai ismerkedés természetesen így is megvolt, kellemesnek ígérve a hazautazást. Az út tökéletes eseményelenséggel indult, az első napon sok látnivalót nem mutatva. A bolgár oldalon a táj nem túlzottan izgalmas, először a Gyurgyevó (Giurgiu) - Rusze közötti Druzsba híd jelentett látnivalót, ezt követően a sötétedés miatt nem akadt semmi érdekes.

                                                  Felül a közút, alul a vasút - Giurgiu-Rusze közúti híd (Forrás: EU)
 - Na, ha nincs, majd csinálunk - gondolta édesapám, aki ekkorra viccesre formázta magát a kocsi büféjében.
Jött a bolgár-román vámvizsgálat. A bolgár határőr épp csak, hogy vetett ránk egy pillantást - tengerpartról hazafelé tartók, rutinmunka. Jött a román finánc - na, itt bút elő apámból a Humor Harold.
- Abban mi van - kérdezte nyilván románul, rámutatva at egyik útitáskára. Nem értettük, de a gesztus és az unott kép beszédes volt.
- Abban van a géppisztoly- mondta magyarul apám.
Nos, a román finánc arcáról lehullott az unottság, abban a pillanatban elsápadt, és felszólította, hogy vegye le, de lassan!
Apám pedig a román vámos, és pár pillanattal később a határőr szigorú tekintete előtt vette le sorban, és nyitotta ki egyesével a táskákat.
   Miután semmit nem találtak, mormogva elmentek.
- A géppisztolyt értette, a viccet nem - morfondírozott apám, majd visszavonult. A büfébe.

A zöld ceruza

  Késő este román oldalon az egyik állomáson a korábban megszokottnál is nagyobb tömeg várta a Nord Orient expresszt. A magyarral ellentétben a román vasút megengedte a nemzetközi gyorsvonatok belföldi igénybevételét, bár a Bukarest-Kolozsvár vonal nem minden értelmezés szerint számít "belföldinek"... Egy lakodalmas menetnek kinéző társaság miatt szorult tömeg a peronra, majd özönlötték el a vonatot. Minket nem érintett a dolog, miután a hálókocsiban csak az oda jeggyel rendelkezők utazhattak. A kalauz annak rendjeés módja szerint el is kezdte kiparancsolni a folyosóról az ott megállókat, amikor apám felfigyelt egy idős bácsira, aki fejkendős feleségével és nyolcéves-forma lányunkokájukkal próbáltak helyet találni.
- Bátyja, jöjjenek be hozzánk - invitálta be őket a fülkénkbe, a kalauz nem túl nagy örömére.
Hálálkodtak, majd kicsit összehúzva magunkat, beszélgetni kezdtek velünk.
   1977-et írtunk, már a Ceausescu-rendszer "fénykorát" éltük, és, bizony az erdélyi magyarok élete egyre nehezebbé vált. Erről beszélgettek, a bácsi, egy alacsony, bajuszos, lassú, megfontolt beszédű ember beszélt rokonokról, a mindennapi életről, az iskoláról.
- Itt van, e'. - mutatott az unokájára - képzeljék, az iskolaigazgató megtiltotta nekik, hogy zöld színű színes ceruzát vigyenek az iskolába. A frissen megvett készletből ki kell venni... Tudják, attól félnek, hogy a gyerekek játék közben, amikor rajzolnak - zászlót rajzolnak. És hát, "ők" attól félnek, hogy a gyerekek piros-fehér-zöld zászlót rajzolnak... Tudják, mi március 15-ikén kitűzzük a kokárdát. Odahaza, a faluban, egymás között - de még kitűzzük... - mondta, és elkomorult a tekintete.
Apám ekkor felállt, levette az egyik utazótáskát. Kinyitotta, és rövid keresgálás után kivett belőle valamit. Egy összehajtogatott zöld anyag volt, melyet a bácsi kezébe nyomott.
- Fogadja szeretettel.
A bácsi megfogta, kihajtogatta - a kis piros-fehér-zöld zászlónk volt, melyet évek óta mindenhová magával vitt.
Az öregember csak annyit mondott:
- Az Isten áldja meg...
Nemsokára leszálltak, és soha többé nem láttuk őket.
- Higgyétek el, náluk jobb helyen van - mondta apám, majd visszaindult a... Igen, oda. :)
                                                                                Apám és "az" a zászló még 1974-ben...

Újra itthon

  Közeledtünk Biharkereszteshez. Már délelőtt volt, és megjelentek a határőrizeti szervek.
- Nehogy megint cirkusz legyen miattad...- sziszegte anyám apunak.
- Á, dehogy...
Megjelent a finánc.
- Abban mi van - mutatott rá a táskára.
Apám levette, kinyitotta, a finánc a nyakát nyújtogatva leste, mit csinál. Félrehajtotta a zsírpapírt is, felemelve a táska tartalmát.
- Torta, kér..?
- Neeem, köszönöm-  hadarta el, és már ki is szaladt a fülkéből.

Így értünk hát haza, és tartottunk egy nagyobb szünetet bulgáriai nyaralásainkban. Azt tudtuk, hogy 1978 valószínűleg nem itt fog érni minket, hiszen egy nagy, ámde költséges esemény volt előjelezve számunkra. A következő mondatok értelmezése valószínűleg a mai fiatalok számára nem lesz egyszerű:
   A MERKUR sorszámunk előrejelzése alapján várható volt, hogy megérkezik a pár évvel korábban befizetett autónk.
   Őt viszontlátjuk - eme oldalon rövidesen...

(A '70-es évek beszámolóinak VÉGE)