2015.08.06., csütörtök


   Másnap reggel a korábbi tervekkel ellentétben - nem mentünk napkeltét nézni. A szobába menet végül a rákövetkező napban egyeztünk ki. Mañana - mondtuk jó mexikói (és nyaraló magyar) módjára.
   Ennek ellenére, miután a megszokottnál korábban ébredtem, felvitettem magam a lifttel a hetedik emeletre. A felvonóból kilépve bementem a folyosóra, mely, mivel minden szint rövidebb a lépcsőzetes elrendezés miatt, itt csupán egy-egy szobából áll, és kimentem a nyitott ajtón át a teraszra. Innen a lépcsőn csupán pár fok, és fenn vagyunk a tetőn.

Miután kigyönyörködtem magam Albena reggeli napfényben fürdő látványában, elindultam lefelé, a többiekhez.
Átsétáltunk szokás szerint a szomszédos egykori Druzhba, ma Amelia hotel éttermébe. Ott a megszokott tömeg és sürgés-forgás fogadott minket. Választottunk a kínált fogások közül, és letelepedtünk a teraszon lelt asztalunkhoz.

  Röviddel ezután összekészülve hármasban készen álltunk az indulásra. Kedvenc nejem inkább a strandolás mellett döntött, mi hárman beszálltunk a Focusba.
  Indítok.
  Van az úgy, hogy az ember észrevesz apró dolgokat is a szeme sarkából. Én azt vettem észre a napfény ellenére, hogy a kocsi jobb oldalon nem jelenik meg a várt fényfolt a fák oldalán.
 - A fényszóró nem világít. Remek - mondtam. - ki kell szerelni az egész lámpatestet...
 - Segítünk - mondta Norbi.
 - Áhhh, szerszámunk sincs - mondtam,- majd megállunk egy szervizben. Idefelé láttam, szinte minden bokor mellett van egy...

  Most nem volt. Menet közben járt a szemem jobbra-balra, mint a csigabigának, mégsem leltem egy nyamvadt szervizt sem.

  Közben beértünk Várnába. Az I. Borisz sugárút vezet be a város központja felé, Itt már jól kitáblázva tájékoztatnak, merre kell befordulni a Delfinárium felé. Némi parkolóhely-keresgélés után leparkoltunk. 

      A várnai Delfinárium modern épülete elé érve a bejárat előtt álló büfék és ajándékárus pavilonok kínálták portékájukat. Itt vettünk némi frissítőt. Beléptünk az előtérbe, és tekintélyes hosszúságú sorokban álltak turistatársaink a sorukra, illetve a jegyükre várva. Sorbaállás közben az előadásokon készült felvételek és a vendégek által írt gondolatok voltak láthatóak.
"Évtizedek óta kutatjuk az értelmes életet az univerzumban. Közben ők itt élnek, velünk"... 
Újabb sorállást követően nyertünk belépést a Delfinárium arénájába.
   A főszereplők az előadások között szabadon úszkálhattak ki-be a medencéjükben. Sokan ellenzik az állatos produkciókat, nem minden alap nélkül. Itt ellenben az volt az érzésem, hogy a delfinek élvezik a produkciót. 
   A Delfináriumnak öt felnőtt delfinje lépett fel, a két, vadon befogott szülőpár három fogságban született borja, valamint legkisebb kölykük. Utóbbi kedvére úszkálhatott fegyelmezett rajban úszó családtagjai között, és néha az eggyel vagy épp kettővel korábbi kunsztokat bemutatva. 
   A közönséget is bevonták a produkcióba, melyet ugrások, labdajátékok, tánc - és nem utolsósorban jutalomfalatok tarkítottak.
   A végén természetesen a delfinek köszönték a halakat...

  Az előadást követően nekivágtunk a bő kilométeres sétának a Tengeri Akvárium felé. 
Először a partra vezetett az utunk. Lélegzetelállító látványt nyújtott a strand, a távolban pedig a várnai kikötőbe behajózásra váró tenderjáró hajók látványa.
  Ezután a park belseje felé vettük az irányt. Egy vendéglő bejáratánál több tucat veterán motorkerékpár volt kiállítva - sajnos, láthatóan üzemképtelen állapotban. Majd elértünk a Hősi Emlékművet, háta mögött a városi sportcsarnok '80-as évek posztmodern vasbeton épülete.
   Folytatva utunkat egy széles sétányra értünk, ahol középen színpompás virágokból álló ágyás-sort láthattunk, míg oldalt évszázados fák árnyékában a bolgár történelem és tudomány nagyjainak szobra sorakozik. 



  Végre-valahára elértünk a tengeri akváriumhoz, melyben immáron harmadszor, 1977 és 2010 után volt 
szerencsém eljutni. Itt egy kis múzeum kiállítótermeiben eleven halakat bemutató akváriumok mellett egykor élt állatok vázait bemutató vitrinek, valamint a közelmúltban még élt lények preparált tetemei láthatóak. Bevallom, hozzám az első csoport áll a legközelebb... Hatalmas vizák, sügérek, ráják úsznak méltóságteljesen. A Fekete-tenger őshonos állatai, másutt egzotikus vizek halai és gerinctelen élőlényei pompáznak. Noha idén számos akvárium és tárló átrendezés alatt állt, azt hiszem, szép volt...

   Végül programunkat befejezvén elindultunk vissza akocsinkhoz.
Hazafelé indulva még mindig az égőcsere foglalkoztatott. 
- Albena bejáratánál van egy autómosó. Ott csak tudnak segíteni - mondtam.
Így is lett. Bekanyarodtam a mosóhoz. Egy nagy benga ember jelent meg, aki épp egy terepjárót pucolt a mosóban.
- Tudok segíteni? - kérdezte.
előadtam, mi a bajom.
 - Nem probléma - mondta. Elvezetett a pénztárban egy hölgyhöz, tanakodtak, majd telefonáltak egyet.
 - Nem probléma - mondta a hölgy - el kellene menni Obrochistébe,  kilométer innen. Ott van egy szerviz. De a legjobb, ha beérve a faluba, jobbra 100 méterre van egy benzinkút, ott segítenek.
   Így is tettünk. Beértünk Obrochistébe, Denis Milkov barátunk falujába. Balra a szervíz. 
 - Nem, izzót nem tudunk cserélni. Csak gumit. Ez gumiszerviz...
 - Blagodarija  -köszöntem...
A benzinkútra befordulva előadtam a kutasnak a problémámat. 
 - Nem probléma - hallottam ma már sokadszor, ehhez képest a kocsim félszemű volt, és holnap egész éjjel autózni fogunk. A megjelenő nagydarab ember a bekötözött kezével roppant segítőkész volt. Kiszerelt, izzót cserélt, beszerelt, arra én vagyok büszke, hogy a lámpatest visszapattintásának mozdulata nekem volt a kezemben.
 - Mivel tartozom? - kérdeztem.
 - Az izzó a shopban - mondta. Kifizettem ottbent a 7 levát.
 - Neked mivel tartozom? - kérdezte.
 - Semmivel. Segítettem. - mondta barátunk, és ment a következő gépkocsihoz. 

Így történt hát, hogy csodás élménnyel és egy jól kivilágított autóval kocogtunk vissza Albenára. 
Leparkoltunk, és én mentem is le a partra kedvesemhez. Ehy kiváló jéghideg sör Szergo barátunk hűtőjéből, fürdőzés, és azt hiszem, rendben volt a világ. Legalábbis addig, amíg egy helyi hülye el nem küldött a halál f@szára, de szó szerint.

   Történt pedig, hogy a megbeszéltek szerint az albenai búcsúvacsoránkat a La Bomba-ban tartjuk. Négyesben vegyes érzelmekkel tartottunk a Dorostor hotelből a Bazáron át a Kalaposhoz, amikor megcsillant előttem egy kis nosztalgia lehetősége. A bazár tengerpartra néző frontján ugyanis ki volt nyitva a száz éve bezárt étterem, ahol '82-ben, szintén a búcsúestünkön oly' szörnyű betegségbe estem...
   Egy fiatalember hurcolt szorgosan matracokat a partról a láthatóan raktárként használt helyiségbe.
Beléptem utána.
 - Jó napot, csinálhatok néhány fényképet? - kérdeztem, miközben már nyomtam is az exponáló gombot.
Az oroszul adott válasz kissé meglepett.
 - Nem. Nem lehet fényképezni. Menj innen! Angolul szóltál hozzám, európai vagy. B@**zátok meg az EU-t, én Oroszországot szeretem - kiabálta az ürge. - Csesszétek meg az EU-t! - kiáltotta még egyszer. - Értetted amit mondtam. Te értesz oroszul, és mégis angolul szóltál - tetéztem szerinte bűneimet.
 - Ha a nyugatiak nem jönnének ide, neked nem lenne mit enned - mondtam neki, ám tulajdonképpen derülve folytattuk nem túl hosszú utunkat a La Bomba-hoz.

Itt ismét, idén lehet, hogy harmadszor is grillezett pisztrángot kértem mandulaöntettel és rösztiburgonyával - és alig várom, hogy 2016-ban ismét rendelhessek egy adaggal...
   A végén egy kitűnő áfonyalekváros sajttorta.... :)

Remek estét töltöttünk együtt ismét, és a végén immáron szokás szerint a személyzettel közös fénykép sem maradhatott el.


A végére már csak egy találós kérdés maradt: Ezúttal készítettünk-e koccintós fotót, "cheersfie"-t?
A. - Igen.
B. - A
C - Nem. Ja, de.