2015.08.07., Péntek

Valami véget ér

   Felvirradt hát az utolsó Albenán töltött napunk.
Felvirradt, az biztos, mivel meggyőződtünk róla.
A tegnapelőtt megbeszéltek szerint reggel - ó, az nem reggel, az még éjszaka volt! - felkeltem.
   Kiléptem az erkélyre.
Albenának van egy harmadik, ritkán látott arca.
Az első, a nappali: a nyaraló családok zsivaja, a sürgés-forgás zaja, a forró homok érzése a talpamon, a meleg... Aztán van az este... Az utca forgataga, a szórakozóhelyekről kiszűrődő zene. Az éttermekből áradó illatok. Az ételek, italok íze. Baráti beszélgetések... A bolgár és orosz dalok hangja.
  És van egy harmadik.

Hajnalban kicsit megállni látszik az idő. Amikor a szél eláll, és zavarbaejtő csend telepszik a tájra. A fák és a növények illata veszi át az uralmat, emellett csupán a tenger mormolása szűrődik be az erkély ajtaján.
A hajnal első fényeire az elsőként ébredő sirályok kívánnak jó reggelt furcsa, hápogó hangon. A tollukat borzolva álmosan pislognak épületek kiszö
gellésein. Rám is méltatlankodva kacsingattak, amikor felértem a hetedik emeleten kilépve a liftből, majd az üvegajtón keresztül (márminthogy kinyitva, és a kereten keresztül...) kiléptem a teraszra. Innen csupán pár lépcső a tető.
   Miután meggyőződtem róla, hogy derűs idő van, lefelé indultam Norbiékért. Teri már ébredéskor közölte, hogy majd utánunk jön... de lehet, hogy kihagyja: tavaly már látta.


Leérve a folyosóra, az ajtajukon egyet koppintva máris nyílt, és hárman léptek ki rajta: Verus, Norbi, és a kezében tartott üveg bor, még a tegnapelőtti Margo's-béli vacsora emléke.
 - Gondoltam, megisszuk - mondta Norbert.
 - Jó gondolat - gondoltam magamban.


A tetőn előkerült néhány műanyag pohár.Megtöltöttük. Míg lassan fogyott belőlük a vörösség, az égen lassan szétterült. A show, persze, tekintettel álmosságunkra, lassan kezdődött. Eközben az általunk felver sirályok méltatlankodó vijjogással rázták szárnyukat,majd emelkedtek
 a magasba.
Az ég aljának lilás derengése lassan bíborba ment át, és a Kaliakra-fok felé nyúló földsáv felett határozottan
v
ilágosodni kezdett. Az égen narancsszínű ujjként emelkedett az ég felé a nap fénye, és egyszer csak lándzsaként fúrta át a hajnalt a Nap első sugara a Balciki öböl felett. A fény egyre határozottabban tört utat magának, és a vörös- majd narancsszín derengés lassan sárgás világosságba váltott át. A szemközti szállodák faláról mézszínű fény csorgott le fáradtan. 

   S lassan elindult egy új, számunkra az utolsó teljes nap.

Az, aki szép, az reggel is szép

- Asszem, mi visszafekszünk egy kicsit - mondta Norbi.
Én, ha már felkeltem, egy reggeli séta mellett döntöttem. A kora reggel ritkán hozzáférhető lehetőséget kínál: a kora reggeli napfényben fürdő természet és épületek - mindez a vendégek nélkül. Sétálni szinte egyedül, alig néhány lélekkel találkozva. Néhány korán kelő futó... Mellettük egy kisebb sereg szorgoskodik azon, hogy röviddel később a vendégek számára rendben induljon a következő tökéletes nap. Reggeliztetéshez készülő pincérek nevetgélnek a szállodák hátsó bejáratánál... Szállítók töltik fel a boltok raktárait... Kertészek öntözik a virágágyásokat. Utcaseprők sepregetnek szép komótos tempóban.

Induljon a banzáj

Felkerekedtünk hát jól megérdemelt reggelinkhez. 
Rutinos léptekkel indultunk hát az Amelia hotel éttermébe. Felmentünk a külső lépcsőn, és beértünk az étterembe. Az árnyas teraszon találtunk asztalt, le is települtünk. Ki-ki elment a kedvére való reggelit hozni. Egyszer csak Verus felpattant és eltűnt.
   Eltelik pár perc, sehol.
   - Valami baj van? - kérdeztük Norbit.
   - Hm, nem emlékszem, hogy megbántottam volna... - nevetett. Aztán lassan elindult megkeresni hitvesét. 
Kiderült, Verus egy eddig csak messziről csodált lehetőséget próbált ki. 
 - Palacsinta - mondta - csak nem hagyom ki legalább egyszer...
Nos, a palacsinta az Amelia szakácsainak online előállított remekműve volt, ami azt jelentette, hogy a szakács bácsi folyamatosan sütötte, míg a hosszú sorban álló vendégek türelmesen vártak a sorukra.
   Mire mi végeztünk reggelinkkel, Verus is hozzájutott a palacsintához. 
   Eközben gyönyörködtem a sürgő-forgó vendégekben, különösen az üdítőitalt, sőt, ásványvizet saját szatyrukban behozott flakonokban lopó orosz matrónákban.

Nézz vissza

Visszaérve a Dorostor hotelbe Teri oldalba bökött.
 - Itt van Pepa!
Pepa, becsületes nevén Petranka, a szálloda vezetője. Egy tűzről pattant agilis bolgár hölgyemény. 2011-es első látogatásunk óta jó ismeretségbe kerültünk vele, az ember tényleg úgy érzi, régi barát üdvözli a recepción.
   Na most éreztük úgy, hogy kérnünk kell tőle egy kis szívességet, annak fényében különösen, hogy tudtuk, a szálloda nagy átalakulásnak néz elébe - ennek részeként pedig lehetséges, hogy többé nem látjuk a Dorostor éttermének nosztalgikus (értsd: szívet melengetően szocreál) belsőségeit. 
 - Pepa, lehetséges volna, hogy beengedj a lezárt étterembe csinálni pár fotót..? - kérdeztem.
 - Hmmm, én ma nem dolgozom, csak bejöttem, igazából ma van a lányom esküvője. De nem probléma, megoldjuk - mondta. Azzal hátrament az irodába, keresgélt kicsit, majd megjelent egy kulccsal a kezében, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a lánya esküvőjén hülye vendégek hülye kéréseit teljesíteni...
Valamit mondott bolgárul az egyik recepciós hölgynek, akivel nem mellesleg az első napon a strandon családjával fürdőzve "természetesen" (ott igen, itthon talán nem annyira) örömmel üdvözölt minket egy év után megismerve minket...
   A szőke hölgy kinyitotta tehát a lezárt kaput.
Kicsit elszorult torokkal léptünk be korábbi éveink kedvenc reggeliző helyére. Tolultak fel az emlékek... A visszatérő vendégek... 
   Néhány perc múlva arra lettünk figyelmesek, hogy kísérőnk párás tekintettel fotóz...
Kijöttünk hát, tudva, hogy lehet, többé nem reggelizünk itt, hiszen lehet, hogy teljes átalakítás vet véget a falra festett zenészek játékának.

Ideje volt hát indulnunk a strandra, hisz Szergo mellett a masszőr lányka, Rosy is várt minket, legalábbis ekkor úgy tudtuk.

(Folytatjuk itt, Bogival!)