2015.08.08, szombat.

Eljött ez a nap is...

A tegnapi nyugodt estének köszönhetően kipihenten, frissen ébredtünk. Mégis...
A korábbi években mindig meg tudtuk találni a módját, hogy egy-egy napot ráadásként maradjunk.
 - No problem - mondta Pepa - természetesen maradhattok még egy napot...
Idén ez a lehetőség nem állt fenn négyünk munkahelyi elfoglaltságai miatt. 
   Nem terveztünk hajnali indulást és egyéb drámákat. Reggel rendben felkeltünk.
 - Ma kellett volna a strandon lennünk - mutatott ki kedvenc feleségem az erkélyről.

A reggeli csendet órák óta egy mély morajlás törte meg, most azt is láthattuk, hogy a vízimentők a reggeli nyitáskor mindjárt a tilalmat jelző piros zászlókat tűzik ki tornyaikra. 
   Ez szokatlan volt, a hullámzás általában napközben támad fel a reggeli nyugodtabb helyzet után, ennek megfelelően a zászlójelek általában reggel enyhébbek, délután-estére kerülnek ki a magasabb riasztású jelzések.
  Ma azonban már kora reggel öblös dübörgés köszöntött minket, és az erkélyről is jól láthatóan magasra felcsapó tajték látványa. Mintha el akarta volna sodorni a strandot.
 - Úgy tűnik, tudja a tender, hogy megyünk haza, véget vet a strandszezonnak...
  Reggelink aznap az utolsó volt, ennek megfelelően eszegettünk. Utána igyekeztünk vissza a Dorostorba.
 - Amíg te csomagolsz, lemegyek a partra csinálni pár fotót - mondtam.



Fotóztam, közben a vízi emberek igyekeztek mindenkit távol tartani a víztől. A térd felett érő tenger már akkora erővel rángatott, hogy egy felnőtt ember is nehezen tudott megállni a lábán - még reggel is, amikor az all inclusive bárok ki sem nyitottak!
   Végül el kellett indulnom, és visszatérni a szállodába. Egy búcsúpillantás a kék (Fekete) tengerre...

   A csomagok összeálltak, elkezdtünk kihurcolkodni a recepcióra. A kijelentkezéskor leróttam a parkolás díját,
mely időtartamtól függetlenül egy napi díj (5 leva), viszont idén a korábbiakkal ellentétben minden egyes kihajtáskor további egy leva "kapupénzt" kellett csengetni. Fizettem emellett a hűtőszekrényért, mert bizony ez a luxuscikk sincs benne az amúgy mérsékelt szobaárban.
  A képeken látható rádiókészülékek valamikor a recepcióról több csatornán szolgáltatott zene vételére voltak alkalmasak - kábelen...
   Kedvenc szállodánktól, a Dorostor hoteltől különösen nehéz szívvel vettünk búcsút - hisz' jövőre átépül, ki tudja, milyen szolgáltatásokkal és milyen áron (milyen néven..?) várja a nagyérdeműt...
(Update: időközben megnyitották a 2016-os foglalást. A Dorostor kicsit magasabb áron, ám félpanziós ellátással, az Amelia hotelben történő étkeztetéssel várják a vendéget. Úgy fest, a felújítást nem kapkodják el...)
   Fogtuk hát csomagjainkat, és felhurcolkodtunk a parkolóba.
Ééééés...

Nekivágtunk a hazafelé vezető útnak. 

   Az első komolyabb pihenőt Veliko Tarnovóban terveztük, ahol oda-
vissza a világhírű gyorsétteremben ebédelünk - gyorsan végzünk, nincs meglepetés. Mégis, két héttel korábban vidámabban léptünk be. De ilyenkor az ember valahogy úgy van, hogy már érjünk haza... Nem is időztünk túl sokat sehol sem, folytattuk utunkat a szerb határ felé. 
   Szófiában Apuka (én) úgy döntött, hogy kihagyjuk az elkerülő tengelytörő rázását, keresztülautózunk a városon. Így is tettünk, egyedül egy kereszteződést csevegtem el, emiatt egy tömböt kerülve értünk vissza a Belgrád felé vivő útra. 
   Az utolsó benzinkút a bolgár oldalon Dragoman közelében, egy hegy mellett elterülő síkon fekszik. Ha azt mondjuk, hogy a "semmi közepén", körülbelül ezt érti alatta az utazó Európában. Itt a semmi közepén állnak meg a hazafelé tartó magyar, lengyel, cseh, szlovák utasok elkölteni utolsó leváikat, feltankolni autót és gyomrot. Utóbbit főleg csokoládéval, chipsszel, üdítővel, meleg étel nincs.
   A határon a szokottnál nagyobb volt a kilépő forgalom, így kellemetlen meglepetésként éltem meg, hogy bizony másfél órás araszolás után jutottunk át Szerbiába. Az izgalmamat tovább fokozta, hogy minden autópálya-kapunál hatalmas sor gyűlt fel, gyakran több száz méter hosszan.
 - Most mennek vissza a vendégmunkások szabadságról. Mi lesz Röszkénél..? - dohogtam.
   Így aztán Tompa felé vettük az irányt, az autópályát Szabadkánál elhagyva.
Tompa - itt is kellett várakoznunk vagy 15-20 percet - a török kollégák is felfedezik lassan ezt az átkelőt...

Éjfél jócskán elmúlt... Bizony, a hosszú út megtette hatását. Amint lehet, megálltunk, hogy Teritől átvehessem a kormányt. Innentől az alföldi éjszaka kanyargós, sötét útjain haladtunk, bizony, erősen kellett összpontosítani, tartva az esetleges vadaktól, és a kivilágítatlan-ittas kerékpáros jelentette hungarikumtól. Eközben egyre nehezebb volt összpontosítani. Végül az autópályát Kecskemétnél elérve a lajosmizsei pihenőhelyen vettünk újabb kávét és pihenőt. 
 
  Innentől ismét Teri kezében volt a kormány.


Mire elértük Budapestet, a szokásos reggeli forgalom kezdett éledezni, talán az M0-n még nem, de mire az M1-esen Tatabányához közeledtünk, csodákat is láttunk az úton, és a kép bizonyítja, hogy nem a fáradtsák okozta hallucináció volt :)
   Végül hazaértünk. Ekkor már világos reggel volt.
   Norbiékat hazafuvaroztuk a házukig. 
6 óra is elmúlt, mire Útnak indultunk - haza.

Itthon immáron négyesben - azonnali hatállyal bontottunk egy sört - az út sikeres lezárására.

Újra itthon!

Miközben állatkáink sorra jöttek haza, különösen macskáink, jólesően ültünk le házunk előtt a meleg napfelkeltében.
 - Jó, jó, egyvalami hiányzik: A Tenger...

Várjuk hát a folytatást - ki tudja, mikor..?