2021.07.23.

Harmadik típusú aktivizálódás

(Amint tegnap megígértem, ma folytatjuk..)

  Reggel ezúttal nem a strandra készülünk. 
  A kávé és a reggeli hasonlóképp indul, a fogmosás is rendben megtörténik, áldozván némi Slanchev Brjag konyakot - illetve brandyt a felkelő nap, boldog emlékeink és erkélyünk oltárán, sirályok és fecskék hangjával aláfestve. 
   És lehet koccintani fél barackkal is, ki nem hagytuk volna...

   És nekiindulunk

 a tengerpartnak. 
  Nem, ezúttal - tekintettel a kellemes meleg időre - úgy döntöttünk, nem a sómúzeum és az iszaptavak felé vesszük az irányt, mint tettük azt két éve. Az iszapban dagonyázó felnőttek látványáról lemondunk - inkább mi készülünk egy tengerparti fürdésre egy vad parton. 
  Pardon! Lesz az is, de nem rögtön.

  Keresztül a félszigeten - északnak indulunk, Pomorie új negyedén keresztül. A közelmúltban villámgyorsan felhúzott, majd a járvány miatt egyelőre alig-alig belakott apartmanházak furcsa látványt nyújtanak, bár a két évvel korábbi üresség után lassan megindult a betelepülés, és a boltok is elkezdtek kinyitni - de az utcák egyelőre inkább a strandra látogató környékbeli egynapos vendégel autóinak parkolására szolgálnak. 
 - Akkor lesz itt nagy tömeg a parton, amikor benépesülnek a házak az orosz vendégekkel - emlegettük, nem látván előre a 2022-es fordulatot.
   Utunk során a part vonalát követve a földnyelv közepét céloztuk - tértkép nem kellett természetesen, csak a part. A térképet a Magasságos Szooooolgáltatóóóóó rajzolta utólag - biztosan látták a kalapomat a műholdban ülő ügynökei...

  Elhagyva a várost

 Igen, a házsor egyszer csak befordult a tenger felől a szárazföldre egy utca vonalát követve - mi pedig jobbról a tengerparti föveny vonalát, balról a hátrahagyott épületeket felváltó nádas-ligetes úton, egy-egy modern, vagy épp félbemaradt, amott - és egyre több helyen - a múlt rendszerből itt maradt retró üdülők szegélyezték utunkat a maguk ódivatú bájával. A szárazföld pedig egy keskeny földsávvá szűkült a Fekete-tenger és a belső sós vizű tó között. Nekem felüdülést jelentett a megszokott turistaközpont után.

  A Menza

   Két év után pontosan tudtuk, hová igyekszünk: Pomorie legészakibb csücskében, a Világ Vége nevét viselő ponton egy, az 1970-es évekből "ott felejtett" étkezde - amely meglétében csak bízni tudtunk, de végül megörülhettünk: A helyi - esküszöm, sok vállalati - üdülő vendégeinek ebédeltetésére fenntartott hely pár perccel azután nyitott, hogy megérkeztünk.
   A tulaj nem lett ideges, amikor megérkeztünk, mosolyogva tűrte, hogy jó turistaként mindent megcsodáljunk, lefényképezzünk, az épp készülő étkeket, azok árait, és az sem okozott problémát, hogy csapoljon a felnőtteknek jó hideg sört, persze, a nyitási idő előtt. 
   Itt szeretnék mindenkit megnyugtatni: a helynek csak a megjelenése és a berendezése - no meg a konyhai személyzet - eredt a '70-es évekből, az ételek-italok frissek, üdék voltak (jelzem, sok helyen ez fordítva van, üde fiatalok szolgálják ki az állott ételt, savanyú sört. Nos, itt a kedvező konstelláció állt össze, nem mellesleg az errefelé is rég látott alacsony árakkal. További megnyugtatásként jegyzem meg, hogy a modernitást a jól működő pénztárgép jelentette... 
   A fogások - kitűnő, olcsó fogások - a tulaj szerint emlékszik ránk két év után... Talán az akkor pici, most ifjú macskák is emlékeztek ránk - az asztalunkat legalábbis bizodalommal kerülgették, de lehet, hogy nem személyünk érdekelte őket...

 Vissza a partra

  A desszert után ideje volt visszatérni megszokott modern világunkba - a visszaúton a parton csodáltunk a szeles időben felkorbácsolt tengert, a hullámverés zúgását, a felcsapó tajték vízpáráját. Tengeri só... 

Hogyan magyarázzuk el a tengert valakinek, aki nézi - de csak vizet lát? (Rita Godino)

Inkább nézzük mi is - ki a Tengert, ki a vizet... 

Újra Pomorién

   Kicsit szétváltunk, hiszen világi dolgokat, például vásárlást is kell intézni, no meg egy köszöntést is megejtettünk - pezsgővel adva meg a módját. 
   Azért mielőtt tovább olvasnánk, nézzük meg jobban azt a dinnyés képet balra... 
   Jobban... Látja? Nem látja..?
   Igen, az a félbevágott dinnye... Egy dinnye mintájú ülőpárna hirdeti a látványt!
De most az erkélyen ünnepeljünk! 
Isten éltessen titeket, Zsuzsi és Tamás, ama jeles napon  és most is, és ha Odafent úgy akarják, akkor ...
   Az erkélyen úgy tudunk leülni egy-két óra távollét után, mintha napok óta nem találkoztunk volna, de ez talán normális. Azt hiszem. 

Az idő rohan, a kalória ég,

 A zember meg újra és újra megéhezik. És ez a természet, legalábbis a hedonista természet örök körforgása.  Főleg akkor természetes, amikor kúsznak elő a finom illatok a konyha felől...
Ideje volt választani a számos étteremből. Ezúttal ismét a Bisztrót választottuk, egy huszárvágással bátran visszatérve, élvezve azt, hogy a korábbi évekhez képest egyre hosszabb étlappal és nyitvatartási idővel várják a Nagyérdemű, ezúttal - minket. S nem mellesleg kedvességgel, házi kedvességgel is. 
   Az adagok pedig kitűnőek és kiadósak voltak - a kerthelyiség mellett a sövényből előjövő macsekok nagy örömére, akik udvariasan várták, hátha leesik egy finom falatka.
Fontos tudni, hogy a macska képét szándékosa nem a vacsora képei közé illesztettem be, nehogy valakinek furcsa gondolatai támadjanak... 

Levezető séta és meglepi

A tegnapi és a mai nap hosszú gyaloglásai után ezúttal a szállásunkon tartottuk meg, ejtőzve a terasz kellemes melegében és a hűtőszekrény hűvös tartalmában. 
Nem mellesleg - örömmel láttuk, hogy Dimitar házigazdánk meglepett minket a korábban megbeszélt dolgokkal - úgy van, étolajjal is - a bolgár napraforgómezőkön készített olívaolajnak nincs párja - de ezt eddig is tudtuk, most is jóízűen illatoztuk meg. És máig is sütögetünk vele, ha el nem fogyott...
A kellemes nap végére nem marad más, mint jó éjt kívánni... 
(Folytatjuk)