2010.08.17.

   Eljött hát az utolsó nap, melyet Albenán töltöttünk. Addig is sejtettem, hogy vannak népek, akiket csak azért nem mutogatnak spirituszba merítve, mert azt is leinnák magukról. De hogy hazaindulás előtt micsoda kalendáriumba való némberekhez lesz szerencsénk, még nem tudhattuk. 
   Előző este elköszöntünk hát Denistől, és visszasétáltunk a Fish-fish zónába a Dianába. Utunk a parton vezetett, elhagytuk a Nomad Beach Club-ot, a volt Halászcsárdát, az Arabella hajót, a Bistro Kartel vendéglőt, és végül eltűntek az épületek mellőlünk. 
   Alattunk a valamikori elkapkodott út betonja a felfestett felezővonallal, melynek megépítése akkor jó ötletnek tűnt, amely azonban nem vezetett sehová. Földanya ugyanis másképp gondolta. Pár száz méter után beton tankcsapdák állják a négykerekű járművek útját hegyomlásra figyelmeztetve.
   Balra a löszfal, melyet újra és újra megpróbál a természet visszahódítani. Aztán a következő földcsuszamlás ismét letarolja a terepet, ismét szűz területet kínálva a megtelepe
dni vágyó növényzetnek. Jobbra egy keskeny köves-sziklás sáv, amelyen túl egy még keskenyebb homokos föveny következik, melyre komótosan futnak fel a tenger estére ellustult hullámai. 
   Itt sétáltunk hát, tudva, ez az utolsó alkalom, hogy élvezzük a tücskök ciripelését, a kabócák pirregését, s nem utolsó sorban a tenger morajlását.

     Három nappal korábban

kettesben sétáltunk vissza kedvesemmel, amikor is a tök sötét holdtalan éjszakában valahogy nem a megszokott barátságos albenai tengerpartot láttuk, legalább is kedvenc feleségem nem. Mindketten meregettük szemünket, a szinte tökéletes sötétségben az orrunkig sem látva. 
 - Ott... Ott egy autó - mondta, és keze kissé jobban kulcsolódott a kezemre a megszokottnál.
 - Igen, ott parkolt le - nyugtattam-
 - De miért..? - kérdezte, és fogása nem csak a szokottnál, hanem az indokoltnál is szorosabb volt.
 - Nem t'om. Lehet, hogy biztonsági őr, és a bezárt büfét őrzi...

 Ballagtunk tovább.
 - Látod? - kérdezte, és éreztem, hogy ujjaimban a vérellátás immáron elégtelen.
Szemből a sötétben egy szentjánosbogár fénye imbolygott, melyről azért látszott, hogy valójában egy cigaretta parazsa. A halovány fény közeledett, és lassan a sötétben kibontakozott egy ember lépdelő alakja.
 - Egy ember... - hallottam, miközben azon gondolkodtam, honnan került elő egy satu, amely könyörtelenül szorított.
 - Igen, egy ember - mondtam - errefelé járnak emberek. 
Ekkor az ember egy vonalba ért velünk. Hogy ekkor mi történt..? Később megtudja a nyájas olvasó... 

Most azonban

Megálltunk néhány percre. Fényképeket készítettünk, valamint felvettük a tenger morajlását. 
Szép, nagyon szép látvány és halvány...
Sietnünk nem kellett, hiszen napközben eldőlt az utolsó napi programunk. 
A bazár melletti soron ugyanis hajfonó műhelyek csalogatták a kuncsaftokat, ahol az elkészült hajszerkezetek valóban szépek voltak. A helyiek szerint tartós és kibírja a tengeri fürdőzés igénybevételét is, mindenesetre mi úgy döntöttünk, hogy lányainknak közvetlenül indulás előtt csináltatunk fonott frizurát.
   Lefixáltuk hát a tulajdonos hölggyel: szombaton reggel nyitáskor lejövünk. 
   Ez reggel 9 órát jelent, 10-kor kész, és akkor indulunk haza. 

Nem kell hát kapkodni.

   Reggel felkeltünk egy kicsivel korábban, mint megszoktuk, reggeliztünk, majd a lányokkal indultunk le, Albenára. Kedvenc feleségem ezalatt összecsomagolt.
   Mi megérkeztünk a megbeszélt időpontra. A járdán álló bódék ajtaja még lehúzva. A tulajdonos hölgy a lehullott avart sepregette, egyébként sehol senki, különösen olyan valaki nincs a közelben, akiből kinéznénk, hogy itt hajat fog fonni. Egyszerre két lányét. Hááát, amikor az ember sietne, hiszen 1300 kilométert kell még megtenni, nem épp erre a látványra vágyik. 
 - Dobro utro - köszönt - semmi probléma, a lányok mindjárt jönnek - azzal idegességtől remegő kézzel tárcsázott a mobilján. Semmi. Újra tárcsázott. Végül valaki felvette, akivel pergő nyelvvel, szokatlan gyorsan pörölt bolgárul.
 - Mindjárt itt vannak. Hmmmm... Az igazság az, hogy... Elaludtak. Tegnap az egyiküknek születésnapja volt. Sokáig fenn voltak. de mindjárt itt lesznek!
   Nos, eltelt vagy tizenöt perc.

Na, most már kapkodni kell...

   A járdán megjelent két lény. Nem, lány... De ezek... Hogy is mondjam. Aki látta a Star Wars filmeket, tudja, a jawák hogy néztek ki. Sötét arc, vörösen világító szemek. Basszus, ezek a lányok jawák voltak, akiken kapásból látszott, hogy nehogy nem aludtak el, de még le sem feküdtek a bulika óta. Kilégzésük a megszokott nitrogén-szén-dioxid-oxigén-argon keverék helyett főképp szerves vegyületekből állt. Ráadásul körülbelül a mi lányainkkal egyidősek lehettek, ami nem derült ki biztosan, a kinézetük kis bizonytalanságot rejtett tekintettel a szétcsúszott sminkjükre, amiben az elkent és a félrefestett motívumok váltakoztak szépen.
   Szó mi szó, a lányok inkább aznaposak voltak, mint másnaposok, és vigyorogva bizonygatták, hogy minden OK, és kezdhetik a munkát. Kicsit bebaszcsizva, uhhhh... :) 
   Az elsődleges veszély miatt nem kellett aggódnom, mert tudtam, a lányink nem dohányoznak, így nem fenyeget a veszély, hogy berobban a leheletük.
   Aggódva néztem őket. "Remélem, nem fogják lehányni a lányainkat. akkor botrány lesz.
   Hanem a fonólányok hamar nekiálltak a munkának, ahogy a kezük elkezdett járni, úgy hallgatott el a beszédük. Javukra legyen mondva: Összekapták magukat, és szorgosan dolgoztak.
   Miközben a mű készült, én sétáltam egyet, készítettem egy-két fotót... És adósságba vertem magam, miután egy kisebb ajándék megvásárlásához kérnem kellett Anettől egy kétlevás bankjegyet. 
Anett, egyszer, ígérem, visszaadom :) 
   Végül elkészült a mű, és pici késéssel indulhattunk vissza a Diana hotelbe.

A búcsú

   Peter házigazdánk és Momchil fia segítettek lehurcolni csomagjainkat a parkolóba.
Egy kávét még ittunk, majd eljött az elköszönés időpontja.
11 óra volt, amikor elindultunk lefelé Albena felé. 
   Fogalmunk sem volt, mennyi időt fog a hazaút igénybe venni, kicsit igyekeztünk magas tempót tartani. ennek ellenére Kranevonál elfordulva a tenger felől, visszanéztünk. Amikor tudtuk, hogy utoljára látjuk Albena épületeit, megállítottam az autót egy napraforgótábla mellett. 
   Süt a nyári nap, zajonganak a rovarok, a levegő nehéz a napraforgó nehéz illatától - és mi hazafalé megyünk, ahelyett, hogy a tengerpartra mennénk...
   A várnai reptérnél rákanyarodtunk az autópályára, és elindultunk Shumen felé.
Már dél elmúlt, mire Szófia felé vettük az irányt. Innentől már csak a hazaérkezés időpontja volt kérdéses, de az se nagyon.
   Az Octavia 1,6-os szívómotorja tette a dolgát, az autópályát elhagyva engedelmesen duruzsolva vitt minket hazafelé, miközben a lányok jólesően pihentek hátul. Rövid pihenőket tartottunk, az igazság az, hogy az idő előrehaladtával egyre sűrűbben. Ettünk-ittunk, volánt cseréltünk, pontosabban egymást váltottuk a helyére rögzített volán mögött - a határokon pedig szerencsénk volt. Fél órán belül átléptünk mint Kalotinánál, mint pedig Röszkénél. 

Négy óra

 - nem, nem ennyi idő múlva, hanem ebben az időpontban álltunk meg ifjú útitársunk házánál.

Édesanyja egy köntösben jött elénk, örömmel üdvözölve tíz napja nem látott lányát.
 - Milyen volt, Ancsikám?- kérdezte.
 - Nagyon jóóóó... Visszamennék! - felelte. Hogy valóban tetszett vendég "kislányunknak" a nyaralás - az a következő év(ek)ben bebizonyosodik majd.

Újra itthon...

Mi ezután hamar hazaértünk.
Beálltunk az udvarba, és kutyusaink örömködését követően behurcolkodtunk a lakásba.

Hajnali négy óra tizenöt...
Egy welcome-sört gyorsan kibontottunk, miközben macskáink is sorban jöttek elő. Egyre nagyobb megkönnyebbüléssel vettük tudomásul, hogy teljes a létszám.
 - A kert... Azt most inkább nem nézem meg - mondta Teri, miközben a felkelő nap fényében kortyolgattuk immáron itthoni sörünket a ház előtti  kempingszékeken.


Így történt hát.
Így telt első közös "újkori" nyaralásunk Albenán.

Egy tartozás

a két levás adósság mellett.
   Fentebb belekezdtem egy történetbe az éjszakai tengerparti sétáról, amikor is az ember jött szembe a parton éjjel fél egykor. 
   Nos, az ember elért minket. Ekkor haloványan láttam, hogy az ember egy szál fürdőnadrágban jön, vállán egy törölközővel. A látvány ugyebár éjjel fél egykor magától értetődő... Emberünk talán jobban tartott tőlünk, mint mi őtőle. Biccentett felénk, és folytattuk utunkat. Ő erre, mi arra - vissza a Dianába, majd később...
   Vissza Bulgáriába.
De ez egy új fejezet lesz.
Most lemossuk az út porát...

(2010 - Vége)