2011.08.04

    Sosem értettem, miért nevezik a sirályt sirálynak. A hangja alapján a "röhögély" elnevezés találóbb lenne.

Erre a furcsa, a gágogás és a röhögés közötti vijjogó hangra ébredtem. Azonnal felismertem ezt a régen hallott hangot, melybe valami távoli zúgás vegyült. Eső esik? Szél fúj? Netán a Tenger..? - mármint hogy a hullámverés hangja-e, tudom, hogy a tenger nem fúj... És egyáltalán - hány óra lehet? - ébredeztem.

    Odasompolyogtam az erkélyajtóhoz, és kicsit elhúztam a függönyt. A látvány örömteli volt. Egyrészt, mert balsejtelmem szertefoszlott - az idő derült volt, a nemrég felkelt nap vakítóan szórta sugarait szemből, a tenger felől, másrészt bebizonyosodott, hogy szobánk fekvése valóban kiváló. 
 Erkélyünk rézsútosan a pár méterre futó parti sétány felett állt, melyet egy díszfa lombjai takarnak valamennyire, egyben a délutáni napsütés elől is védelmet nyújtva. Szemben az előző este zenét szolgáltató Ganvie nevű koktélbár és a strand, ezúttal természetesen csend honolt.
 - Most bezzeg húzzátok a lóbőrt. Bezzeg este... Beiszunk és bezajongunk-e - gondoltam.
   Kicsit jobbra egy fenyőkből és örökzöld bokrokból álló liget tart árnyékot, melyen keresztül vezet
a járda a partról a recepció felé. 
   Miután kedvenc feleségem még aludt, én kiléptem az erkélyre és behúztam az ajtót magam mögött, és leülve az egyik műanyag székre, figyeltem az alant kezdődő sürgés-forgást. 
   A sirályok zaja lassan elhalkult, és átadta a teret az embernek. Lentebb, jobbra tőlünk a sétány mentén egy zöldséges pakolta ki áruját a stand asztalaira, kicsit odébb egy jégkrém, később kukoricaárus készült a következő napra. Halkan váltottak egy-egy szót. Lassan egy narancssárga locsolóautó közeledett, a hátsó fellépőn két napbarnított ember állt. Lépésben haladt, és a kocsi tartályára szerelt tömlővel akkurátusan meglocsoltak minden fát és bokrot, valamint a virágágyások tövébe is öntöttek vizet bőven.
 - Remek, ma sem számítanak esőre - nyugtáztam a locsoló emberek ténykedését. 

Ezzel a békés idill egyelőre véget ért.

Lassacskán felszedelődzködtünk, mivel ideje volt reggeli után nézni, nehogy ne jusson - súgta, na, nem az eszem, inkább a gyomrom.

   A korai ébredésemben volt szerepe szobánk fürdőszobájának műszaki állapotának. A tartály ugyanis folyamatosan folyt és rátöltött. A fedelét levéve meg tudtam ugyan szüntetni a hibát, de nem kívántam minden öblítés után a WC-tartályt adjusztálni. Míg kedvesem készülődött, volt időm körülnézni a szobában és a folyosón.
   Az ablakokat nehéz, többrétegű, bordó színű függöny borította, mely valóban komoly árnyékolást nyújtott. Erre szükség is volt, miután a szobákban nem volt légkondicionálás. (A múlt idő használata csak a történet időbelisége miatt indokolt. Talán nem lövöm le a poént, ha megírom: klíma azóta sincs.) Kicsit furcsa volt, hogy az ablakok fixek, csak az erkély tolóajtaja nyitható, ezt viszont érdemes zárni, ha nem vagyunk otthon. Számomra nyilvánvalóvá vált:

Visszautaztunk a '70-es évekbe.

  A bútorok a '60-as évek végének szocreál stílusát idézte - mit idézte, egyenesen ontotta ránk. A berendezés ugyanis az 1969 augusztusi megnyitás óta szinte teljesen változatlan. A tulajdonosok dicséretére legyen mondva, egy dolgot kicseréltek: az ágyak matraca modern, rendkívül kényelmes fekvést biztosít. "Jó lenne itthonra is" - nézegettem, de végül nem ezeket hoztuk haza később...
    Magának a szállodának érdemes egy részletesebb leírást szentelni, képekkel, természetesen, higgye el a Nyájas Olvasó, egyikünk sem bánja meg... (Fenti kép a Hotel Dorostor hivatalos fotója, forrás: albena.bg)

    Most első utunk a recepcióra vezetett. Előző esti segítőkész munkatársnőnket épp műszakváltásban találtunk. Egy másik mosolygós fiatal lánynak adta át a pultot, a papírra írt üzenetekkel és a színezéssel, satírozással jelölt (!) alaprajzos szobabeosztással. 
   Egy középkorú, fekete göndör hajú, szigorú tekintetű hölgy, akin a formaruha úgy feszített, mintha skatulyából húzták volna elő, fordult felénk. Mint megtudtuk, ő Pepa, a szálloda igazgatója. 
 - Jó reggelt - köszönt rutinból oroszul, majd amint angolul szóltunk hozzá, ő is angolra váltott.
 Előadtam neki, hogy mi a probléma a fürdőszobával. 
 - No problem - mondta - amíg reggeliznek, a szerelő megjavítja. 

Még fel sem értünk az első emeleti étterembe, jött szembe az az ember, akit szerelőként említett. Nem hitem a szememnek.
   - Ezt az embert én láttam már - mormogtam.
Tömzsi testalkatú középkorú férfi. Dús szemöldök, hatalmas bajusz. Kék szerelőoverall, alatta színes póló. A fején sültös sapka.
 - Gyerekek, tudjátok ki ez? A Super Mario fivérek egyike. A korabeli Nintendo játékból.
Megértettük, hogy a hibákat maga Super Mario fogja elhárítani, legyen szó épületgépészettől...                                                                      villanyszerelésig...










  Sőt, az előző este megbeszéltek szerint
egy hűtőszekrényt is applikált a szobánkba. 
   Kicsit viharvert volt, az évjáratát nem is firtattuk, lehet, hogy még a rendszerváltás előtt készült. Nem, nem a '89 novemberi átmenetre, hanem a Bolgár Cárság 1944-es megszűnésére gondolok...
   De ami fontos - hűtött. Mit is..? Ásványvizet, üdítőt. És sört is... :)

              A Recepción túl átjutottunk az előtérbe. Itt vezetett felfelé egy széles lépcső az Étterembe. Az a barna
fa lambéria... A mozaik padló... Szinte láttam magam előtt a '70-es évek vendégeinek zenés táncos "ismerkedési estjeit", aki járt akkoriban szakszervezeti üdülőkben, valószínűleg tudja, mi volt az. Ebben a pillanatban megpillantottam a pult mögött a falon a mozaikot, a zenekarral. 

Az első reggeli

   De egyelőre ennyi volt a bámészkodás, figyelmünket a hivatalos procedúra kötötte le. A lépcső tetején egy kis asztalkánál egy nagy darab ember posztolt
cerberusként. Fehér rövid ujjú ing, fekete szövetnadrág, nagyon hivatalos kinézet, melyet csak tetézett a '70-es, '80-as évek csehszlovák fináncait idéző testalkat. Aki akkoriban kelt át a Komárom-Komárno határátkelőn, tudja, mire gondolok: maradjunk annyiban, hogy az úr nem kifejezetten beesett arcú, nagy bajusszal, tényleg, már csak a tányérsapka hiányzott a fejéről. Nem volt nehéz azonosítani: A kitűzőjén az И Балабанов név állt, miközben a háta mögött a fali tábla szerint a konyhafőnök Ivan Balabanov. A főnök tehát maga ügyelte a rendet, s mint hamarosan megláttuk, volt is rá szükség.
   A feladata kettős. Az egyik, hogy a felfelé jövők reggeli kártyáján a szobaszámot ellenőrizze. Ez könnyen ment, udvariasan elkérte a kártyát, kipipálta a szobaszámot, ezt a világ millió
 szállodájában csinálják. Az viszont egyedi, hogy soha többé nem kérte tőlünk a dokumentet, a következő években sem. Megismert minket, és pontosan tudta, hogy rendben vagyunk. A jó vendéglátós, bizony, figyel az emberre.
   A másik feladatra viszont szellemileg nem voltunk felkészülve.

A vendégek nagy részét ugyanis a szovjet elvtársak, illetve az ő orosz, ukrán, belarusz és más volt SzSzK-beli vendégek alkották. Itt vannak Timur És Csapata, ifjúsági hősből nyugdíjassá maturálódva, és valahol Ludmilla is, ki egykor aknamezőn szökellt, le sem ért a lába, de ezt már nem tudja megtenni, mert valahogy azóta nagyobb erővel vonzza a föld. S Furfangos Nyesztyerka sem a barlangjába várja, hanem az asztalhoz, hozhatná már a Mama a nutellás
palacsintát, mert unokáik épp a berendezést és a szomszéd asztalnál ülők idegeit forgácsolják szét. Namármost ezen keleti közép- és idősebb korú vendégek viselkedése semennyire sem tér el kiművelt magyar honfitársainkétól. Azaz: amit érsz, a svédasztalról oda kell pakolni, mer' "ingyé' van". Amit pedig nem tudsz megenni, azt el kell vinni. Pár évre rá parázs jeleneteket is volt szerencsénk látni...(Fentebb: Dorostor Hotel - Vendégekre várva. Forrás: booking.com és tripadvisor.com)

   Balabanov úr ilyenkor udvariasan megkéri, hogy ugyan ne vigyék már
el az egész tálalóasztalt, mert részint lehet, hogy a következő vendég még pont enne belőle, másrészt meg ez 
nem része a svédasztalos reggelinek... Harmadrészt meg a pofátlanságnak is van határa... 
   Letelepültünk hát egy asztalhoz, és alaposan megszedtük a tányérainkat a sült tojásból, felvágottakból, sült kolbászból, debreceniből (igen, ezen a néven volt kiírva cirill betűkkel is), és egy különleges, Banica nevű juhtúrós-sajtos rétesig mindennel, amit megkívántunk. Hagyományos bolgár joghurt - hirdeti a kiírás, én gyerekkorom kedvenc aludttejét találtam a csuprokban. Megreggeliztünk hát. Végül szedtünk a frissen összedarabolt görögdinnyéből is, ami szokásukat szinte szertartássá fejlesztettük a későbbiek során. (Lentebb: Dorostor Hotel - Vendégekre várva. Forrás: booking.com és tripadvisor.com) 

Reggeli után - a strand. De holis..?

Hisz' ezért is jöttünk. 
   Amint megtudtuk, a Dorostor Hotel vendégei részére a szállodával szemközt, közvetlenül a Genvie bár melletti terület volt kijelölve, szobánként egy napernyő és két napágy képében. 
   Odakocogtunk hát. Háááát... A part a természetfilmekből ismert tengerparti madárkolóniákra emlékeztetett: inden négyzetméteren emberek teremtek, különféle nyelveken csacsogva, anyukák vijjogtak, gyerekek sivalkodtak. 
 - Atyaég, itt helyünk nem lesz, az biztos... - Bizony, a homokba leszúrt tábla jelezte, hogy hat szálloda úri közönségét várják a szektorban. 
 - Tök jó, ide reggeli előtt le kell jönni, és váltva enni, vagy... Vagy keresni másutt helyet...
 - Jó napot, tudok segíteni? - lépett oda egy fiatal srác.
 - A Dorostor vendégei vagyunk, és két napernyő kellene, de...
 - No problem - mondta - Arrébb, a free zónán túl, ott a következő napernyőknél... - mutatott kicsit feljebb a parton.
 - Látjuk...
 - Ott az apám a strandgondnok. Menjenek oda, én szólok neki, rendben lesz a hely...

Odamentünk.
Egy középkorú, tüskehajú, sportos kinézetű ember fogadott minket. 
 - Mondta a fiam, hogy jönnek. (Hogyan? Olyan hamar odaértünk, hogy a telefon ki sem cseng annyi idő alatt!) Hol szeretnének napágyat? - kérdezte - A parthoz közel nem lesz könnyű...- mutatott körbe. Itt, az előzőnél nagyobb területen a napágyak kb. kétharmada volt foglalt,  maradék, különösen a parttól távolabbiak lecsukva.
 - Neeem, itt jó lesz - mutattunk az úthoz közelebbi, a szektor széléhez közelebb álló napernyőkre. Nem sok szomszéd, nyugodt, csendes hely - ha akarunk, odamegyünk a vízpartra, nem mások járnak át a mi fejünk felett.
 - És ami fontos - közel a büfé - mutattam a pár méterre álló sátorra.
  Házigazdánk ugyanis nem csak a napernyők és nyugágyak kölcsönzésével foglalkozott, hanem egy kis büfépavilont is működtetett. 
 - Na, akkor először is igyunk egy sört - javasoltam, a lányoknak Sprite-et kértem.
Egy hölgy, mint később megtudtuk, a tulaj, Szergo felesége - mutatta a kínálatot. A pavilon mellett egy zárt sátor állt, ez szolgált a nyugágyak és a matracok raktározására. Az oldalában két álló hűtőszekrény, egyikük Coca Cola, a másik Bankia logós, és megnyugtató módon mindkét termékből egy-egy polcnyi elhelyezést nyert a hűtőkben - a többi polc roskadásig tele különféle dobozos és üveges sörökkel, emellett két jégkrémes pult is kínálta portékáját.
 - Két sör lesz még, mondtam, miközben nézegettem a kínálatot. Zagorka - mutattam rá a sztara zagora-i Heineken gyár termékére.
 - Shumensko nincs? - kérdeztem. - Igaz, hogy Heinekenes vagyok, de itt a dán óriás sörét tartom a legjobbnak. Ezen, hogy tudom, a bolgár piacon melyik termék kié, elkerekedett a vendéglátóink szeme.
 - Hány napig lesztek még? - kérdezte Szergo
 - Ma jöttünk - mondtam.
 - OK, jön a szállító, holnap lesz Shumensko! - mondta.
Azért nem estem kétségbe, hogy kinek a sörét isszuk, az biztos: kitűnő választék, kiváló, "atomhideg" hőmérséklet - így is remekül éreztük magunkat. 

Az első viszontlátás

Napi fürdőzésünk közben az ember megéhezik-megszomjazik, így felm
erül a kérdés, mit együnk.
- Menjünk el a Bistro Kartel-be - döntöttük el.
Az előző évben megismert kedves főnökasszony és az ő söröspohár-gyűjteménye sarkallt minket arra, hogy 
vigyünk neki néhány magyar darabot. Egyikük Talléros, nagy becsben álló darab a mi családunkban is.
 - Vajon megismer-e minket - kérdeztem.
Az előző évben megnyitott, akkor még bejáratlan helyen ebben az évben örvendetesen sok vendég volt. Igazából örülhettünk, hogy a kerthelyiségben, a bejárat mellett találtunk egy üres asztalt. 
 Nem telt el egy perc, és Yuliana, a főnökasszony viharzott az ajtó előtt telefonnal a fülén.

 Van az, amikor az ember észreveszi, hogy észrevették. Ez most az a pillanat volt. Egy pillanatra megállt, felénk
fordult, majd azzal a mozdulattal, mondat közben nyomta ki és dobta le valahová a telefonját, és a következő pillanatban a nyakunkba ugrott boldogan.
 - Visszajöttetek! De jó, visszajöttetek! - örvendezett nekünk, számunkra kicsit meglepő módon, hisz előző évben néhányszor csipegettünk nála, és ittunk egy-két üdítőt, sört. Nem tudom, hány levát hagytunk ott, de biztos, hogy nem rajtunk gazdagodtak meg... Ennek ellenére olyan lelkesen üdvözöltek minket, mint ahogy a rég látott rokonokat, barátokat szokás.
 - Yuliana, hoztunk neked valamit - mondtam, azzal kedvesem elővette az otthon gondosan becsomagolt sörös relikviákat.
 - Kekem, ó istenem - lelkendezett őszinte örömmel. A két képen a pohár-gyűjtemény evolúciója látható 2010 és 2015 között - természetesen nem mi vittük oda a többletet...

Mindjárt intézkedett is, odahívott egy embert (a férjem - mutatta be gyorsan), akivel azonnal felrakatta a polcra, a bejárat fölé a friss szerzeményeket.
 - Köszönöm, rendeljetek bármit, a ház vendégei vagytok - mondta.
 - Nem, azt nem fogadhatjuk el - mondtuk.

 - Akkor mit szeretnétek a poharakért? - kérdezte.
 - Háááát.. Egy eredeti Shumensko pohár, annak nagyon örülnénk.
 Erre azonnal intézkedett, és becsomagoltak nekünk egy-egy 0,5-ös Shumensko-s és Zagorkás talpas poharat. Ezek időnként azóta is feltűnnek a Pénteki Posztokban... :)
   Ezt követően elropogtattunk egy tál tza-tzak-ot, az egészben sült apróhalaknak én a fejét biz' meghagytam.
 - Legalább könnyebb megszámolni, ki hányat eszik... - mondtam.
Hamar megértettük, hogy nem mi vagyunk az egyetlen visszatérő vendégek. Az első éven feltűnt egy idős néni, aki egy szürreális, óriási, rózsaszín úszógumival szelte a habokat. 
 - Oda nézzetek, ott az úszógumis néni - néztünk. A látvány szinte sokkoló volt: a néni a földön fekve, szinte birkózva fújta fel szájjal a Zeppelin méretű úszógumit. Ilyet ritkán lát az ember, és illik-nem illik, én bizony megörökítettem a jelenséget az utókornak. Itt szeretném leszögezni, a néni nem beteg, csak furcsa, örömmel láttuk 2015-ben is, hogy remek egészségben kocog velünk szembe a parti sétányon...

    Visszaértünk a strandra, oda, ahol a holmijainkat hagytuk. Szergo ijedt arccal várt minket.
 - Baj van - mondta.
 - Mi baj van?
 - Jött a szállító. Hozott Shumensko-t. De nem hideg... - mondta.
 - Nooo, akkor kérünk két Kamenitzát - mondtam, kerülve a pánikot.
 - Jó, és tettem be a fagyasztóba, hogy lehűljön - mutatott a jégkrémes pultra.
Egy-két óra múlva mentem a büféhez. Szergo fogadott.
 - Már biztosan lehűlt. De ezt nézd - mutatott a hűtőbe - kértem a feleségemet, tegyen be egyet nekem is. Erre mit tett be..? - azzal elővett egy 0,33-as sört. Ezt szánja nekem!
 - Neked elég a kicsi is - replikázott az asszonyka. Később aztán megtudtuk, hogy a hűtőláda más kincseket is rejt...

A második viszontlátás

A strandolás végeztével mindig felmerül a kérdés, hogy ma hol vacsorázzunk. A döntés szabadsága - s a választásért jutalmul mindig más séf valóban jó étkei a változatosság gyönyöreivel - na, EZ AZ, amiért nem mennék all-inclusive ellátással, és nem is megyünk, amíg csak kínálnak B&B (ágy és reggeli) ellátást Albenán.
 - Idén azért is akartunk a Központban lakni, hogy az éjjeli visszaút ne legyen probléma. Menjünk el a zenés-műsoros Slaviyanski Kut-ba! - kérte párom.
Az ilyen kérésnek nehéz ellenállni, sietve készülődtünk is. 
   Rövidesen le is adtuk a kulcsot a recepciónak Gratziela-nak amint a kitűzőjén olvastam a nevet. 
Elindultunk a bazársoron a kiszemelt cél felé. Kora este, kellemesen lehűsült idő, könnyed séta. Nézegettünk, néztük az ajándék-, ékszer-, ruha-, kukorica-. fagylalt-. és jóégtudja még, milyen árusok portékáit. Volt, aki ránk köszönt, mert ismerősök voltunk neki.
   Talán Anett volt, aki megtorpant.
 - Oda nézzetek! - mutatott előre. A Laguna Garden és a Dobrudja szállodák közötti útkereszteződésben egy ismerős alak állt, fülig érő mosollyal a fején. A sétálóutcában sorra állította meg a bámészkodókat egy bazi nagy étlappal a kezében. Denis barátunk eszerint ide szerződött.
   Sokáig nem kellett gondolkodnunk, hogy odamenjünk-e hozzá, vagy ne, hiszen messziről kiszúrt minket, és odasietett hozzánk. 
    Pár szót volt időnk beszélni, miközben néha oda-odafordult egy-egy járókelőhöz, nem megfeledkezve a munkájáról.
 - Ó, uram, bébit vár? - kérdezte egy norvég pocakos férfitől - hányadik hónapban..? - nevetett a fickóval együtt. - Tudunk kímélő ételekkel is szolgálni - tette hozzá. Denis valami hihetetlen érzékkel tudta, kivel meddig mehet el a viccelődéssel. Soha senki nem neheztelt rá.
   Meglepően sokan hajlottak az ajánlatra, hisz Denis derűs rábeszélése, a Laguna Gardem Place étterem teraszán játszó duó zenéje, valamint az épp felszolgált étkek látványa mind csalogatták befelé az éhes-szomjas, esetleg csak unatkozó kuncsaftokat. 
 - Most ez a munka. A pincérkedést jobban szerettem. De a Castle Pub... Új a tulajdonos, hozta a saját embereit. Most ez a munka, ezt csinálom, idén is kell a tanulásra - mondta Denis komolyan.
 - Hol laktok - kérdezte.
Mondtuk, hogy hol. 

 - Vacsorázni hol terveztek?

 - Ma máshol, de holnap jövünk ide - ígértük meg.
   Így hát megérkeztünk a Slaviyanski Kut nevű helyre, ahol idén először nem kellett osztozni, ki vezet hazafelé. Sem autóvezetés, sem az idő nem feszélyezett. Így aztán nyugodtan falatoztunk, söröztünk és üdítőztünk, ki mit választott. S most nyugodtan, hátradőlve néztük végig a műsort, a néptáncosoktól a humoros (értsd: kihívnak önként jelentkezőket és hülyét csinálnak belőlük) számokon át a Tűztáncig.
   A tűztánc érdekes dolog: az évek alatt többször láttuk, és úgy mutatták be, mint ősi bolgár táncot.
 - Persze, annyira ősi bolgár, mint a nálunk mutatott "Ungarische Betyar" számok - tamáskodtam.
Csak később, 2015-ben tudtam meg, hogy valóban, egy ősi bolgár tradíció, annak állít emléket, hogy valamikor egy leégett templomból a parázson, tűzön át egy nő épségben hozott ki egy szentképet. A szentkép legalábbis épségben volt, hogy a hölgynek meddig nem volt gondja a szemöldök-kiszedéssel, erre nem kaptam választ.

Ismét a Kis Éji Zene - és szuper volt!

   Visszatértünk hát a Dorostor Hotelbe. A recepciós lány már meg sem kérdezte a szobaszámot. "természetes" volt, hogy tudta, és adta is a kulcsot. 
   A fárasztó nap végén mindig jól esik kibontani egy sört, és kiülni az erkélyre. 
   Négyesben kiültünk hát, bontottunk némi üdítőt, és egy (ketten egy!) sört. Jól van, az literes volt, de akkor is csak egy. Egyszerre...
   Éjfél múlt, hallgattuk az est hangjait. 
   Vidám zsivaj a sétányon, emberek jöttek-mentek, a német, norvég, orosz, román, magyar, lengyel, szlovák, ukrán szavak bábeli keveredésén túl zene jött a Ganvie bárból.
 Én élvezvén a helyzetet, a korláton dobolgattam az ütemet.
 - Tök jó zene. Nemhogy átmennénk... - mondtam.
 - Három szempár nézett rám meglepetten.
 - Hogy-hogy jó..?
 - Hát úgy, hogy ezek tök jó számok...
 - Tegnap... Itt duzzogtál, hogy "sz*r dücc-dücc zene"...
 - Nem. Az az volt, de ma... A mai műsor jó! Biztos retro nap van!
 - Tegnap ugyanez a zene szólt!
A kérdés azóta is nyitott, hölgyeim és uraim. Az biztos, hogy az érkezés estéjén az agyamra ment. Most viszont felpezsdített. Áhhhh, biztos, hogy másik lemezt tettek fel.
   Biztos..? :) 

(Folytatjuk...)