(2011.08.10-11)

   Rögtön a címben becsapós vagyok, hiszen 1977-ben és 1982-ben már jártam ebben a csodaszép ókori kisvárosban, ráadásul szüleim elmondásából és fényképein már ezt megelőzően is láttam.
   Persze, biztos ami biztos, jobb a jó élményeket személyesen is átélni, mi ennek megfelelően elindultunk családilag is megnézni ezt a gyönyörű kisvárost.
A 2015-ös fotóalbumot a linken érhetjük el, itt. 

Reinkarnáció

Neszebarban a magamfajta turista lát annyi csodát, hogy magára aggat mindent, amivel fényképeket, filmeket lehet elkövetni - amint azt egy 1962-ben idézett retro videorészletben is felvillan. (1:22:05-től)
 Ötven év után a keleti turista szellem személyemben reinkarnálódott! 
   A tengerparton történő pihengetés közepette mi lassan mozogtunk, miközben a napok szédületes gyorsasággal peregtek. Így végül eljött az a pénteki nap, amelyen túl már nem halogathattuk az elindulást Dél felé.

   Történt ugyanis, hogy kiderült, a Dobrudja panorámateraszát a lehető legjobbkor kerestük fel: másnap, a 10-ikei nap borongósan indult, és akként is folytatódott. A már korábban is látott felhők gomolyogtak az égen napözben még fel-felszakadozva, utat engedve a napfénynek.. 
  Ezzel együtt remekül elfoglaltuk magunkat a parton, pihentünk, és terveztük az utolsó teljes nap programját: Neszebart

    Reggel a felkelés és a reggeli a szokásos rendben zajlott. Nézegettük az eget, melyen felhők gyülekeztek,
melyek ma már a reggeli napfény hatására sem kezdtek feloszlani.
- Lehet, szerencsénk volt az időzítéssel - nézegettünk felfellé - ma talán nem lesz strandidő...
Hogy "nem lesz strandidő" - ez enyhe kifejezés volt, tekintettel a később mutatkozó időjárási helyzetre...
De itt még kellemes, borongós idő volt, amikor bekászálódtunk a Skodába. A Dorostor recepcióján érvényesített parkolójegyünkkel kihajtottunk Albenáról, és Várna felé fordultunk.

A technika ördöge - de inkább az ördög technikája

   Az előző évben a GPS fura helyzetet teremtett, amikor a szőlőhegyi dűlőúton, az üveghegyen és siffrakupacokon túl (ahol a Kurtafarkú Malacot már bélbe töltötték és felfüstölték), vezetett minket a Delfináriumtól, különös tekintettel arra, hogy az I. Borisz Herceg sugárút a 9. főút, mely gyakorlatilag az Albenai körforgalomig vezet nyílegyenesen, azaz az út nyomvonalát követve. Minden esetre egy jobb kihajtás után sok gondolkodnivaló nincsen, ennek ellenére az én jó kis kütyüm úgy gondolta, hogy Várnna környékén viccesre veszi a figurát, és feldobja az utat egy kis kitérővel.
- Egyszer volt ilyen, többször nem lesz! - nyugtattam magunkat.
- De nem ám... - röhögött a GPS, és munkához látott.

   Albena felől a legegyszerűbb útvonal: kihajtani Albena körforgalmán Várna felé, végig a 9. úton - egészen Neszebar határáig. Namost, ez így olyan egyszerű lene, ahogy most leírtam, de miután működött a remek Navigációs Eszköz, ami a Sátán modern nevének bizonyult, kicsit másképp alakultunk.

- Fordulj jobbra, fordulj balra - mondogatta, míg én követtem. Rossz érzésem volt, ahogy egyre keskenyebb utcákban haladtunk, és egyre régebben nem láttunk útbaigazító táblákat. Végül elhaladtunk egy tömbház előtt, csodálkozó gyerekek és anyukák sorfala közt. Óvatosan persze, mert itt már olyan keskeny út állt előttünk, hogy szembejövővel együtt már nem férünk el, majd behajtottunk - egy lakótelepi parkolóba. Az Ájgó szerint teljesen jó irányban voltunk, "előre háromszáz métert" - harsogta, én meg bambán néztem az előttünk álló akácfákra, és mögöttük egy füves rézsüre, mely alatt egy másik parkoló feküdt, néhány autóval.
   Na, az itt elmondottakat most nem részletezném, az biztos, hogy én a program kiagyalóit emlegettem, Életem Értelme meg engem, miszerint miért a GPS-t követem, amikor ki van táblázva, hogy BURGAS...
   Oké, ki van táblázva, de néhány tábla indokolatlanul be volt bújtatva egy fa lombjába, így aztán érdemes figyelni.

   Innentől az Erőre hagyatkozva - igazából nem lehet eltévedni egy tengerparti városban, ha tudom, hogy mindig épp dél felé kellé tartanunk, a kikötő feletti híd irányába.
   Végül elhaladtunk néhány elhagyatott gyártelep, lepukkant ház, a kerítésekre kiaggatott száradó birkabőrök és szurtos képű gyerekek között, majd dél és kelet felé tartva ráfordultunk a Szófia felől érkező 2. sz. gyorsforgalmi útra. Nem kis megkönnyebbüléssel...
   Ezután elértük a - nem fogjuk elhinni! - a 9. sz. főutat, ami a tengerparton vezet dél felé, Burgaszig.
   Várnából kihajtva örömmel láttam, hogy autópályán suhanhatunk. Az öröm egészen hat percig tartott, ennyi ideig tart ugyanis 12 kilométer megtétele 120-as tempóval. Ekkor azonban feltűnt az autópálya vége tábla, és az a gyorsforgalmi út átalakult kétszer egy sávos, kanyargós főúttá, miközben az első esőcseppeket maszatoltuk el a szélvédő üvegen.
   Dél felé áthaladtunk számos nyaralóhelyen. Obzor, majd Napospart - utóbbi láttán meggyőződtünk, hogy Albena igazán remek választás... Emitt a parttól két-három kilométernyire úszógumis-matracos családok lépcsőztek a főút feletti felüljárón a "közeli" beach-re a főúton túli szállodák felől.

A hegyek felől a szerpentinen lefelé ereszkedve ezzel együtt nagyon szép látvány tárul az ember szeme elé: a parton hosszan elnyúló Napospart, szemben pedig a tengerbe benyúló félszigeten Neszebar óvárosa.

A mellékelt képet képzeltük el előre - hogy milyen időnk lett, lentebb megláthatjuk, minden esetre a Google autója kellemes napos időben kocsikázott arra, velünk ellentétben.
 Áthaladtunk Naposparton, és beértünk Neszebarba.

Az időjárás nem a barátunk

- láttuk be akkor.
A hőmérséklet délnek és délhez közeledve semmit sem emelkedett, cserébe
 az eső egyre sűrűbbé, a szél pedig egyre határozottabbá vált. 
 - Kirándulunk, végül is majd' mindegy. Nem cukorból vagyunk.
Leparkoltunk hát a kitáblázott fizető parkolók egyikébe. Érdemes, hiszen így néhány leváért normális, elvileg őrzött  helyen parkolhattunk. Mint később megtudtuk, az Óvárosba ugyan be szabad hajtani gépkocsival, parkolóhelyet találni úgyszólván lehetetlen. Egyben indokolatlan is, hiszen egy 1000x500 méteres területen nagy távolságok híján pár perc alatt minden elérhető gyalogosan is. 

Megkezdtük hát felderítő utunkat, én különösen a régmúlt emlékeit vetettem össze a mai látvánnyal...
A bal és jobb oldali képek harmincöt év különbséget mutatnak. A jobb szélen az 1976-os képen édesapám áll a templom mellett...
   Neszebar utcáin bazárok, árusok, régiség- és újdonság-kereskedők mindenütt. Érdemes bemenni és csodálni a bolgár-török kézműves termékeket - edényeket, terítőket, csillárokat, szőnyegeket, amik egy része kifejezetten olcsón, más részük horror áron kaphatóak. 
Az éttermek mindegyikénél becsalogató emberek nyomulnak, hol visszafogottabban, hol erőszakosabban - nekünk az előbbi típus a kedvesebb. Úgy fest, sok a vadász és kevés a fóka - bizony, az éttermek nem voltak zsúfoltak. Talán a rossz idő tette, talán a korai időpont...

A régi, antik bizánci épületek, templomok, az ódon lakóházak, a szűk macskaköves sikátorok nagyon szépek voltak a számomra szokatlan megvilágításban is. 

A tenger pedig... A megszokott azúrkék helyett haragos szürke volt, hosszú hullámok gördültek lustán a part felé, hogy ott tajtékozva bukjanak át. 
Sok mindenre vágyott ilyenkor az ember, csak épp fürdésre nem.

Találkozó az első hibbanttal

- Igyunk valahol egy kávét, forró csokit - jött az ötlet, hogy aztán egy abszurd kaland bontakozzon ki.
Megálltunk tehát egy sarkon egy magas palánkkal lekerített vendéglő előtt. Beléptünk.
Népi motívumok, fa szerkezet, szinte mindenütt kötelező gyakorlat. A kerthelyiség üres a rossz idő miatt. Mivel mi sietünk, itt foglaltunk helyet. Pillanatokkal később elénk penderült egy idős pincér (tulaj..?), aki akkor még nem  is tűnt bolondnak.
   Kértünk két cappuccinót és két forró csokit. Jól is esett ebben a hideg, szeles időben...
   Röviddel ezután fizettünk és mentünk volna.
Vártunk. A bácsi most nem jelent meg olyan hirtelen. Egyszer csak felbukkant, mondom neki, fizetni szeretnék.
 - Nem probléma, de ne aggódjatok, szabadságon vagytok - mondta, és eltűnt.
 - Vicces. De mindjárt jön a számlával - gondoltam.
Ám nem így történt. Egy rövidebb futballmeccset lejátszanak ennyi idő alatt - semmi.
 - Na, bemegyek, szólok neki, mielőtt elmennénk fizetés nélkül...
 - Legyen kedves, fizetni szeretnénk...
 - Ó, szabadságon vagytok, ráértek... - mondta.
 - Oké, fizetünk vagy nem, nekünk menni kell...
Erre aztán megjelent barátunk, egy kistányéron a kézzel kitöltött nyugta.
Aki ismeri a KFT együttes Balatoni nyár c. dalát, annak megvan az a sor, hogy "Hozták a számlát, és azt hittem, rosszul látok..."
   A négy meleg italért 24 levát, 3600 forintot kért érte. Igyekszem nem olcsójános lenni, de azért...  Észrevette elképedésemet.
 - Ennyibe kerül, ott van az árlapon...
 Ha ott van, hát ott van... Vajon ezért ódzkodott mindjárt jönni..? Mibe fájt volna, ha ott is akarunk ebédelni?
Sosem fogjuk megtudni... De ezért is érdemes megnézni az árlapon a jobb szélső oszlopot is.

Végül ez a szép nap is eltelt,

illetve fagyoskodtunk eleget.
Beültünk hát Octaviánkba, és visszaindultunk Albenába.

A hőmérő 13 fokot mutatott délután négykor. Akkor, amikor elvileg épp harminc felett kellett volna tanyáznia a mutatónak.
   Albenára visszaérve azonnal indultunk vacsorázni. 
A szél és az eső okán ponyvát engedtek le a Garden Place kerthelyiségének oldalán - széltől védett hellyel kínálva minket. Nem véve azonban a széllelbélelt személyzettől.
A bejáratnál Denisszel beszéltünk pár szót, majd ő dolgozott tovább becsalogatóként, mi pedig leültünk.

A második súlyos eset...

Asztalunkhoz egy drótkeretes szemüvegét az orrnyergén piszkáló, kicsit mackós pincér srác lépett oda. 
- Mit hozhatok? - kérdezte.
- Vacsorázni szeretnénk...
- Tudok ajánlani egy éttermet ott, a szemközti sarkon... Nézem, ez viccel..?
- Bort szeretnénk kérni - mondtam.
 - Biztos benne..? Ön tudja - csóválta a fejét, és elment.
 Kis idő múlva egy palack borral jelent meg, mely igazán kiválónak bizonyult.
 - Vacsorára mit hozhatok? - kérdezte kissé lassan, mely remekül passzolt mackós megjelenéséhez. 
 - Bolgár specialitásokat szeretnénk. Az étlapról olyan fogásokat, amik kifejezetten bolgár ételek. Bármi jöhet!
 - Biztos..? - kérdezte, amit már kezdünk megszokni. 
 - Biztos - mondtuk. Denis is mondta...
 - Denis? - kérdezte - nem ismerem - nézett a bejárat felé komoly képpel.
 - Jaj, ott áll kint Laguna Garden Place feliratú pólóban.
 - Garden place..? - nézett bambán - nem ismerem a helyet - majd bement a konyhába.
Kis idő múlva elkezdte kihozni az ételeket.
Volt ott töltött káposzta - káposztalevélbe csavart húsos töltelékkel, pirított máj, és sok más olyan fogás, amit egy derék magyar háziasszony képes összehozni jó kedvében. 
   Végül megtudtuk, hogy a Sven néven futó pincérfiú valójában Svetoslav, aki Denis

régi barátja, és egyébként igazán remek srác. Kicsit furcsa humora van, kell hozzá érteni, de igazán jö társaságnak bizonyult a következő években is. Némileg árnyalta a képet, hogy Svetoslav barátunk furcsa vonzódást érez a BMW márka autói iránt, amit gyakori vásárlással mutat ki (természetesen a használtautó-piacon), mivel időnként összetöri szeretett bajor vasát.
 - A múltkor nyíl egyenes úton bambult el, és lesodródva fának ütközve törte össze - nevetett Denis - őrült ember... 

Lányok retróban

   Miután a vacsora kissé fázós lett ugyan, de végül a szél is elállt, mégis úgy döntöttünk, hogy lányainkat a Retro Foto sátrak egyikénél lefényképeztetjük szép, korabeli ruhákban - mielőtt elindulunk haza, legyen ilyen emlékünk is róluk.
Megalkudtunk, elmondták az árakat és azt, hogy a kész képeket másnap 10 óráig hozzák meg Várnából. 
   Csodás, kiválasztottak két szép ruhát, melyeket hosszas öltöztetés során adtak rá a két ifjú hölgyre, amivé rövid idő alatt külsőleg is váltak.
   Eközben nem volt szabad fotózni, némileg érthető módon - minden egyes privát kép az ő üzletüket rontja. 
Azért lesből egy-két kép készült ám, bár amint észrevette a felvigyázó hölgy, mindjárt kérte a fényképezés mellőzését. 
 - Majd mi is csinálunk ilyen fotót. De nem ma - legközelebb...
A legközelebb két év múlva, de eljött.
De most a lányoké a főszerep.

Visszatértünk a Dorostorba - az utolsó estére.

A kismacska ezúttal nem várt minket a recepción.
 - Egész nap nem volt itt. Biztosan valaki elvitte - mondta a recepciós lány. 

Mint megtudtuk, délelőtt indult haza az a román család, akinek kislánya szintén haza akarta vinni a kis vöri cicát.
Azóta nem látta senki.
Eszerint megelőztek minket...

Este rendszerint az erkélyre kiülés ideje.
Bontani egy sört, és hallgatni a csendet, amikor eláll a szél... Mert estére eláll a szél. Amikor az idő megállni tűnik, a mozdulatlan levegővel, az örökzöldek fenyőillatával. A háttérben a tenger hullámverése hallatszik.  A lábamat felteszem az erkély korlátjára, kezemben a pohár... Jobbról, dél felől a csaknem teli Hold fénylik a fák között.
 - Holnap,,,
 - Nem akarok hazamenni...
Pedig de.
Ismét véget ért egy nyaralás. 
 - Jó ötlet volt a Dorostorba jönni - mondtam - Jövőre is jöjjünk ide...
 - De úgy kellene - tette hozzá kedves nejem - hogy Peternél is legyünk. Megadta az elérhetőségeit, simán lefoglaljuk nála - a második hetet.
 - OK - mondtam, és ittam egy kortyot. 
Akkor csak reméltem, ami azóta bizonyos lett - a következő nyarakon megtettük...

De erről a maga idejében. Most hosszú útra készülünk...