2011.08.12
És ismét felvirradt...
A KFT dala cseng az ember fülébe: "Hisz újra csak elmúlt - egy balatoni nyár".
Nem balatoni, hanem bulgáriai - de a lényeg ugyanaz. 
Már este nehezen ment a lefekvés. Az erkélyen ülve kibontva egy (csak egy!) üveg sör, igaz, a másfél literes kiszerelésből.
Halk beszélgetés az elmúlt napok élményeiről, Neszebarról, és az ott fellelt kerámia kincsekről. Miután Albenán több helyen volt szerencsénk enni a bolgár népművészeti mintás kerámiatálakból, igencsak megtetszett nekünk a '70-es, '80-as években szinte minden magyar háztartásban ismert minta. Ezen felbuzdulva vásároltunk is belőle szuvenírnek egy neszebari kis boltban. Végre igazolást kaptam az autós utazás előnyeiről, amire le is csaptam.
- Na, ezt hogy vittük volna haza repülővel? - kötözködtem.
- Azért megoldottuk volna - válaszolta Kedves Párom - és eszembe jutott, hogy utazótáskákat is árultak szép számmal, ezért jobbnak láttam abbahagyni a téma forszírozását.
Mindamellett szóba került a két szállás is.
- Melyik tetszett, a Diana vagy a Dorostor? - kérdeztem.
- Mind a kettő jó volt. A Diana csendes, barátságos, a Dorostor meg épp a parton, verhetetlen. Legjobb lenne a Dianát levontatni a partra...
És tényleg felvirradt...
Reggel a szokásos menetrend szerint indult a nap, legalábbis a reggeli befejezéséig látszólag minden a
megszokott volt.
A szobába visszaérkezvén aztán megkezdődött a pörgés.
- Hadd csomagoljak nyugodtan, ne legyél láb alatt...
Ezért amíg kedves nejem a bőröndökbe csomagolta a holmikat, lementem a partra elbúcsúzni régi barátomtól, a Fekete-tengertől.
Hullámzott, morajlása lenyűgözött.
Kicsit odébb lányaink sétáltak a parton. Egy ötlettől vezérelve tengeri homokot gyűjtöttek egy műanyag flakonba, emlékbe, vagy
a gyűjtött csigaház-kagylóhéj kollekció kiegészítéseként.
Egy fiatal srác közelről figyelte őket, mit csinálhatnak a lányok vadul lapátolva a homokot.
Felpillantva zavarba jőve mondták: - Souvenir, souvenir...
Miután visszaballagtam a szállodába, a csomagok is készen álltak.
- Kezdhetjük kihurcolni.
Na, a bajok itt kezdődtek...
Az első kanyarban felpenderítettem vállamra a puha falú hűtőtáskát, aminek a szíja akkor döntött úgy, hogy
szolgált ő már eleget, nyugdíjazza magát. Szólhatott volna előre, akkor nem pakolunk bele törékeny árut. És most nem üveges ásványvízről beszélünk, annál magasabb szénhidrogén- és jövedéki tartalmú elemózsiáról. A táska tehát egy elegáns ívben landolt a padlón.
Egy üveghangú koppanás...
Jaaaj, ugye nem...
De.
Még ki sem kellett nyitni, már jött az ánizs és a pálinka keverékének jellegzetes illata.
- Ezer árboc és vitorla
- Hogy a macska rúgja meg...
Talán nem éppen ezekkel a szavakkal nyugtáztuk a tényt, hogy a három üveg jobb sorsra érdemes Peshtera Masztika közül a két szélső épen maradt, de a középső megadta magát az enyészetnek. A táskát elárasztotta üvegszilánkok és masztika, ezen formájában már nem túl kívánatos elegye. Kedvesem elkezdte hát kiemelni a nagyobb szilánkokat a masszából.
De eddig a helyzet méh kezelhető lett volna. Csakhogy az Égi Rendező úgy döntött, hogy ezt a pillanatot választja, hogy a nyitott szobaajtón keresztül
Ránktámadjon a házisárkány
a takarítónéni képében.
A takinéni nem volt a barátunk. Rettenetes hetvenes - talán így tudnám jellemezni.
Amennyiben a szobák takarítása szintenként került kiosztásra a személyzet tagjai között, a néni joggal haragudott a világra, mert az épület lépcsőzetes elrendezése miatt neki jutott a legtöbb szoba.
Igazából sosem vétettünk neki, de ezt valahogy nem hitte el nekünk.
Érkezésünktől kezdve Ő volt felelős a földszinti szobák tisztaságáért és rendjéért. Az utóbbit ő nyilván a régebben (Todor Zsivkov és Kádár János regnálása idején) tanult regulák szerint értelmezte. A lényeg, hogy azt a takarítónéni majd megmondja, mit szabad és mit nem. Azon, hogy a mi szobánkból rendre a WC-papír hiányzott, nem akadtam fenn, elballagtam a recepcióra és kértem. Adtak. A lányok szobáiból a törölköző fogyott el mindig. Hiába, na, mindent a vendégek változatos szórakoztatásáért.
Reggelente udvariasan köszöntem neki (hiába, az a fránya molaji neveltetés...), mire ő bolgárul kezdett hadarni valamit. Az nem nagyon zavarta össze, hogy angolul szólt hozzá az ember, meg hogy ne razbiram bŭlgarski...
Namost, a nénike ezt a pillanatot választotta a belépőjéhez, és azonnal átlátta a helyze
tet, hogy itt most fennforgás van.
Bependerült a szoba közepére, és elkezdett bolgárul kárálni:
- Hagyja csak, aranyoskám, majd én elrendezem, ezért is vagyok itt...
- Remélem, hamar elrendezed, különben a fejedbe húzom a felmosóvödröt, és jelentem is az esetet a szállodavezető elvtársnak!
- Micsinász, édesjóistenem, micsinász, noooooormális az ilyen, kiöntöd aztat a finom nedűt, adtad volna ide, vagy akkor hadd takarítsam én fel szivaccsal
Biztos vagyok benne, hogy a három fenti opció valamelyike hangzott ott el, és tippmixen nem nagyon mernék fogadni az 1-esre...
Teri felnézett, és megszólalt:
- Na MOST vigyétek ki innen, vagy kibaszom az ablakon!
Ekkor a nénit két oldalról közrefogtuk, és magyarul nyugtatva kivezettük a szobából, majd becsuktunk mögötte az ajtót.
Búcsú a szállodától
Bepakoltunk hát Octaviánkba, a kombi csomagtartója szépen nyelte el a csomagokat.
Kicsekkolás a recepción - ekkor fizettük ki a parkolásért felszámított kb. 5 levát és a hűtőszekrényért felszámított további negyvenet. Halkan teszem hozzá, hogy ilyen hűtőszekrényeket szerintem húsz leváért vehettünk volna kéz alól...
Gyorsan visszarendeztük a szobát - nehogy a takkernéni lármázzon, hogy elloptunk valamint, csak mert a belső telefon és a tévékészülék a szekrény mélyén lapult, a k
isasztalt meg bevittük a fürdőszobába a piperecuccoknak...
egy közös fénykép - a szálloda dolgozói mindenenek mellett valóban vidáman, derűsen, segítőkészen álltak hozzánk, egy rossz szavunk sem lehet rájuk!
Közel járt az idő a délhez, amikor elindultunk - haza.
A képek ne tévesszenek meg senkit, lejjebb görgetve folytatjuk, hisz még egy kérdés volt a levegőben: a szerb-magyar határt hol lépjük át: Röszkén, vagy Tompán..?
Röszkén vagy Tompán - esetleg Röszkén tompán..?
- A határon menjünk Tompa felé - kértem.
Leszavazott kedvesem.
- Nem kerülünk annyit, én vezetek, Röszke...
- Jó, majd miattad fázunk rá.
És ráfáztunk.
- Tankolni is kéne - nézegettem a mutatót - biztos ami biztos... - aggodalmaskodtam.
- Majd odaát, úgyis megállunk enni, aztán időben haza is érünk, ha nem szarakodnak a határon. Nincs nagy
forgalom, nézd meg - hibázta el Drágám, és elhajtottunk a határ előtti utolsó, OMV kút mellett. 
Itt az út enyhén bukkan, hogy aztán határ előtti másfél kilométeres szakasz táruljon a szemünk elé.
Én mindig tudtam, hogy az autóipar nagy darabszámokkal dolgozik.
Apró cikkeket, mint például a féklámpák izzóit milliós számban ontják a gyártósorok és a szorgos kis munkáskezek.
De azt, hogy ennyi féklámpa legyen a világon, sosem gondoltam volna. A másfél kilométeres szakasz gyakorlatilag egy piros lámpa-mező volt, ami bizony a rostokló autókból áradt.
Nem volt mit tenni, be kellett állni a sorba.
Visszafordulni (autópályán??) nem lehetett, az utolsó két kijárat a Horgosi lehajtó illetve az OMV kút már mögöttünk volt, a folyamatosan érkező autókkal egyetemben. Pontosan éjfél volt...
- A szerb határőrök miatt lassú az átkelés Röszkénél - hallottuk a rádióban, ami immáron rálelt a hazai csatornákra - ajánljuk, hogy Tompa felé kerüljenek...
- Na, tessék, én megmondtam - lettem bölcs hirtelen.
- Ne aggódj, csak átjutunk, aztán megyünk újra.
Ehhez képest - álltunk.
Sokáig. Egy helyben.
Szívtuk az autók benzin- és dízelfüstjét. A motorok zúgtak, a meleg miatt a bekapcsolt klímák külön növelték a zajt és a kipufogógázt.
Az úttesten ideges és ittas, néha 2 in 1 emberek mászkáltak az autók között, struccként nyújtogatva a nyakukat.
Innentől jött az idegtépő mantrázás:
- Ki fog fogyni a benzin... Mondtam, hogy tankoljunk. Pisilni is kell... Mondtam, hogy állljunk meg.
Egy idő után az ember elcsendesedik, rohadtul nem számít már, kinek ki mit mondott. A lényeg, hogy a benzinszint mutató kúszott a nulla felé
- Óránként 6-7 decit fogyaszt álló helyzetben. Ha az araszolás miatt mindig leállítjuk-elindítjuk, az akksinak többet árt...
Maradt a lassú araszolás, lesve a szerb határállomást és a mellette álló WC-t.
Amikor a közelébe értünk, én kiszálltam és bementem.
A toi-toi gyakorlatilag peremig volt. Ekkor bebizonyítottam, hogy nincs az a szénás szekér, amire ne férne még egy vasvillával...
Ezer áldás szálljon rája
Végül átértünk a szerb határon. A várt elindulás helyett azonban - továbbra is maradt a sor.
Amikor közel értünk a magyar beléptetéshez - akkor láttuk, hogy mi történik.
A magyar rendőrök - ha nem látom, nem hiszem el! - álltak egy tucatnyian a határátlelő épülete mellett - és a holdban gyönyörködtek!
Egy ember ült be a kb. nyolc nyitva tartó kapu egyikébe. Elvégezte a beléptetést egy autón, majd kiszállt, és átült a következő kapuba. Egy autót átengedett, és ment a harmadikba...
Eközben a rádió folyamatosan szajkózta, hogy a "szerb határőrök miatt".
Na itt a cifrábbik mondatok hagyták el a számat, és nem kifejezetten ezer áldást kívántam a naplopó
gazemberekre...
Idővel változott a helyzet: a biztos urak immáron nem a holdban, hanem a napkeltében gyönyörködtek.
Reggel hat óra volt, amikor a röszkei Csillagász Szakkör és Megfigyelőtábor kapuját elértük.
Fáradtan, elcsigázottan...
erőtlen kérdésemre, miszerint normális dolog-e ez, ami itt folyik, a rendőr mosolyogva válaszolt:
- Tompa, uram, Tompa felé kell menni. Ott nincs várakozás - és vigyorogva visszaadta az igazolványainkat. Akkor a határátkelő nem úgy nézett ki, mint a képen, idefelé jövet...
A röszkei benzinkúton - volt sértődés, mert én valamiért a Szatymazi MOL kútig akartam menni, elfelejtvén, hogy a lányok nem jártak az odaáti fullos (amia szintet illeti) toi-toi-ban - tankolás egy picit, mosdó, innentől átvettem a volánt.
Végül ettünk, ittunk, frissültünk, elindultunk hazafelé. Hét óra elmúlt...
Ragyogó napsütésben haladtunk az M5-ötösön.
Miután nem értünk haza hajnalban, Teri be is jelentkezett fodrászhoz 11-re.
Így értünk hát haza napközben, és álltunk neki egy "sima" szombati napnak.
Talán este könnyebben ment az elalvás...
De előtte kipakoltuk a beszerzett kincseket...
