2012. 08.04.

   Eljött tehát a hajnal,

Mégsem ekkor élveztük a Holdfénytáncot a víz tetején - arra kereken 20 órát kell még várnunk...
Ekkor ismét - mit ismét, először :) - ilyen rövid alvás után belehasított az ébresztő a röszkei hajnalba. Illetve a késő éjjelbe. Ezt nem tudtam eldönteni, lévén koffeinéhségem miatt mint egy zombifilm főszereplőjét toltak szeretteim a röszkei OMV kút kávézójáig.
   Lassan hatni kezdett a feketeleves, és immáron a

pulzusom is tapinthatóvá vált.

Az előző évihez képest komoly áttörés történt: ezúttal nem állt hosszú sor a kilépésre várva.  
Örömmel láttuk, hogy az előző évihez képest újabb szakaszt adtak át az autópályépítók. Nem, nem az enyészetnek, hanem a forgalomnak. Immáron Belgrádig suhantunk az Ezüst Nyíllal jó tempóban - ennek köszönhetően reggel még reggelizni sem álltunk meg az addig már megszokott, Vrcin-i benzinkúton, ahol is a Daki reklámfelirat hívogat.
   Bevallom, soha nem tankoltunk még itt, ellenben tiszta mosdó és bőséges péksütemény- és szendvicsválaszték vár minket. 
  Haladtunk tovább. 
 - Mi még bírjuk, lányok..?

 Még ők is bírták, így folytattuk utunkat Nis felé.
Volt ugyanis egy tervünk. Egy Terv, amelyet régóta melengettünk. 
 - Jó volna végre normális időben megérkezni Albenára. Akkor bizony - fürdünk a megérkezés napján. Vagy estéjén. De ha jő idővel és jó időben érkezünk, akkor nem várunk másnapig! 
Végül a nagyváros előtt félreálltunk egy pihenőre. Némi felfrissülés és reggeli után már ültünk is be járgányunkba, hogy folytassuk utunkat.
   Az autópálya utolsó megállójában ismét kiszálltunk egy gyors szünetre. Kinek cigi, kinek (nekem) kávé... 
   Pár percre rá pedig már a Proszektől Szófiáig tartó, összesen 140 kilométeres úton haladtunk. 
Egy kis ízelítő (részlet Zsófi videójából):

   Ez az út nagyon csalóka.

Autópályának indul, aztán néhány kilométer után kétsávos főúttá szelídül. Aztán az út elkezd emelkedni, és megjelennek az első kanyarok is.
   Ennek megfelelően az autópályán addig egymást elhagyva száguldó autók szépen lassan, engedelmesen besorolnak egymás mögé, az előzések egyre inkább elmaradnak, és a gépkocsioszlop egy komótosan haladó karavánná alakul. 
   Persze, mindig van, aki ki-kidugja kocsija orrát, keresve, mikor lehet kilőve előzni egyet, aztán szép lassan rájön, hogy nem éri meg a fáradságot egy autónyit kockáztatva előzni, amikor előtte van még tízezer másik a tengerig. Vagy épp az isztambuli szerájig - ki merre tart.
  Mire az első minialagúton áthaladunk, amúgy is mindenki a tájban gyönyörködik lélegzetvisszafojtva.
   Kivéve a helyi csókákat, mert ők ezt már látták eleget.
   Ők három fő tevékenységgel vannak elfoglalva:
  Vannak, akik lélekvesztőkkel, otthon barkácsolt traktorokkal, bontóból mentett (valószínűleg a présgépen át...) Zastavákon át az egykori szocialista ipar más remekeivel csettegnek a főúton, párhuzamosan a szervizúttal. 
  Vannak aztán azok (na jó, ők értünk dolgoznak), akik a legnagyobb csúcsidőszakban állnak neki útjavítás címén olvasztott aszfalttörmeléket döngölni az úttest hibáiba - nos, a javítás rövidebb ideig fog kitartani, mint amennyi ideig a forgalom le volt zárva érte,
  És végül vannak, akik az út szépén állnak, és az előző két csapat miatt álló autósoknak ásványvizet és dobozos sört árulnak kosárból,1 euróért, amit alighanem a szemközti kisboltban vettek az imént 25 centért.
   de úgy fest, ez a fajta szimbiózis teljesen rendben működik Európa ezen szegletében.  

A remény - rabok nélkül

Ahogy haladtunk előre, egyre bizakodóbban néztük az órát és a GPS-t:
 - Talán idén sikerül úgy érkeznünk, hogy AZNAP tudjunk a tengerben fürödni...
Régi elképzelés volt az, hogy még az elindulás napján bele tudjunk menni a tengerbe, ezzel elmondhassuk, hogy a nyaralás ünnepélyesen megkezdődött. Idén felcsillant a remény, hogy szerencsénk lesz - sem a határon, sem a fizetőkapuknál nem akadályozott minket hosszabb várakozás, sem pedig baleset vagy útépítés miatti dugó nem tett nekünk keresztbe, nem úgy, mint később 2015-ben. Akkor azonban remek tervezéssel tudtunk győzni a nehézségek felett, lévén az éjszakai szállásunkat a szerb szakasz legvégére terveztük. 
   Most azonban a teljes szerb-bolgár szakasz két határátlépéssel és három fizetőkapuval a csúcstámadás napjára maradt. 
   A léc egy kicsit Szófia határában rezgett: a "Körgyűrű" és a Slivnitsa sugárút kereszteződésében a korábbi években látott kölyökhorda még erőszakosabbá vált: a piros lámpánál megálló autók között grasszálva próbálták a kocsik ajtaját kinyitni (!), majd a meginduló forgalomban a sávokat elválasztó vonalakon állva kockáztatták az életüket, nekünk pedig egy karosszéria-javítást.
   Ezzel együtt úgy tűnt, a szerencse ezúttal mellénk állt. 
Az Ezüst Nyíl suhant határokon, hegy-völgyön át. 
   Ferdén bár, de még sütött a nap, amikor az A2-es autópályán Várnához közeledtünk. Ilyenkor az ember mintha valami doppingszer hatása alá kerülne: hirtelen csökken a fáradtság, a gázpedál lejjebb nyomódik, mi pedig kíváncsian kémleljük a horizontot a Várna melletti dombok között, mikor pillantjuk meg először a Fekete-tengert.
   Az autópálya egyik ívében, kb 6 kilométerre a repülőtértől és a mi kijáratunktól jön el ez a pillanat, amikor is egy dombtetőről meglátunk valami nagy sötét (emlékszünk, Fekete-tenger!) sík területet, amelyen csak egy.egy fénypont világít.

A célegyenesben

   A repülőtérnél hagytuk el az autópályát - itt már Albena név szerint ki van táblázva, majd az első körforgalomnál ismét. N
a, itt a kitáblázás (800 kilométer fáradtsága után) kicsit kusza, de ha sikerül nem rossz felé fordulni (majd jövőre, 2013-ban!), akkor befelé, a szárazföld felé egy valóban gyors út vezet Albenáig. 
Ez már valóban a célegyenes: a szomszédos Kranevo határában érünk vissza a tengerparti útra, majd jobbra fordulva a következő megálló az albenai körforgalom. 
   Többször megtettük már az utat Várnából a parti útvonalon is, az látványosabb, de lassabb a parton elterülő Szt. Konstantin És Elena (szocialista nevén Druzsba)
és Aranyhomok üdülőhelyek keresztezése miatt. 
Ez, a 902 sz. főút, melyen jövünk mással, a tengernyi napraforgó és más növényzet szépségével tud elkápráztatni minket. 
   De most a lényeg: alig múlt hét óra, és a kapun keresztül gördültünk be Albenára.
   A strandolók még kitartottak, ezért látszott, nem nagyon fogunk parkolóhelyet találni a szállodához közel. 
Gond egy szál se, végigmentünk a szállodasor utcáján, és a legvégén, a Nomad Beach Club (ex-Ribarska Hizha) előtti nagy területen álltunk le, épp a távozó strandolók közé. 
A motor leállt, mi összenéztünk:

 - Megjöttünk... de messze még a vége! :)

Kiszedtük a csomagjainkat, és elindultunk a parti sétányon a Dorostor hotel felé.
A recepción ugyanaz a lány fogadott minket, mint első éven:
 - Jó estét - köszönt füli-g szaladt mosollyal.
 - Van egy foglalásunk két...
 - Igen, a kulcsok itt vannak, ugye, a 125-ös szoba az egyik, amit kértek... - mondta, ezzel szerezve egy újabb nagy piros pontot a bolgár vendéglátás számára. Az, hogy egy év után megismerik a vendéget és arra is emlékeznek, ki mit szeret, ki kivel van, az errefelé teljesen természetes.
   Szobáinkat villámgyorsan foglaltuk el, az előző évben kitalált protokoll szerint átrendezve.
   A hűtőt immáron magunk toltuk be a szobába, amit aztán a recepción jelentettem.
 - Egy hűtőszekrény is lesz a szobához - montam
 - Reggel a gondnok beviszi.
 - Nem szükséges, már bevittük :)
 - Rendben, akkor használják egészséggel.
Namost, a hűtő használata egészséggel egy módon kivitelezhető: szemben a Bazár boltjában a hőpultból vettem néhány üveggel. Néhány másfél literes palackkal, egész pontosan.
Miután a sört betéve a hűtőbe hivatalosan is megérkezünk, nyafogni kezdtem:
 - Arról volt szó, mindjárt megyünk fürödni...
Kedvesem inkább a valóság talaján állt:
 - Előbb lezuhanyozunk, mert ragadunk az út porától, aztán vacsorázunk.
    Hogy hol vacsorázzunk? Az előző évben bevált Nomad Beach kínálkozott, immáron hagyományként.
Az előző évi tapasztalatokon okulva ezúttal óvatosabban rendeltünk ételeket, az italokkal is természetesen felelősséggel bántunk. 

Az est hangjai...

   A teraszon egy tenger felé néző asztalt sikerült kapnunk. A sirályok vijjogása és a tenger lassú hullámzásának morajlása halk aláfestést adtak a színpadon zenélő, Eric Claptonra emlékeztető örökifjú zenész kelemes zenéjéhez. A tenger felől kellemes, langyos szellő fújt, igazán remek időt ígérve a következő napokra.
   A vacsorát jóízűen elfogyasztottuk... A sört, üdítőt, ki-ki amit megittuk, és a megérkezésre egy Masztikával koccintottunk. 
   Mármint fejenként eggyel...
Még nem volt éjfél, amikor visszaindultunk a parton a szálloda felé. Autónkat egyéb, most nem részletezendő okok miatt jobbnak láttuk a parkolóban hagyni.
   Kellemes este volt. A szellő a késői órában is langyos volt. A hullámokon a fogyó közel telihold fénye csillogott. A víz láthatóan nyugodt volt.
 - Na, akkor jövünk fürödni..? - kérdeztem.
 - Megnézzük legalábbis, milyen a víz.
A szobánkban villámgyorsan átöltöztünk. Fürdőruha, egy póló fölé, törölköző, más nem kell. Ja, meg egy tárca, hátha...
   Végül kettesben mentünk le a partra, a recepciós lányka mosolyától kísérve. 

A parton rögtön láttuk-hallottuk, hogy más is hasonló cipőben jár, mint mi.
Több helyen voltak a parti napágyakon ledobált ruhák, emberek fürödtek nevetgélve-prüszkölve.

   Ruháinkat mi is az egyik szélső napágyon hagytuk, és lementünk a vízpartra. Beleléptem a tengerbe. Kellemes hőfokú volt, még fáradtan sem éreztem hidegnek. Beljebb léptem. A víz csak egy kicsit hullámzott, lustán emelkedve-süllyedve. A hold fénye messzire bevilágította a vizet, amelyen lámpások, valószínűleg halászhajók fényei imbolyogtak a távolban. Még beljebb mentem. A víz már majd' derékig ért. Előre vetődtem, bele a vízbe.
Körülölelt a langyos, hűs tenger. Közben kedves párom is beért. 
   Úsztunk a lassan, szinte olajként hullámzó felszínen. Felettünk az épp csak fogyó hold fénylett, fényénél látszott a part, a víz, mi magunk és más fürdőzők.
Az állapot közel paradicsomi volt. Hanyatt fordultam a vízen, a felszínen lebegve. Felettem a Hold és a csillagos égbolt. A víz halkan loccsant az oldalamhoz érve.

Megérkeztem

- gondoltam. 
A paradicsomi állapotokhoz még egy dolog hiányzott. 
 - Na, most kell még egy Shumensko, itt, a parton - mondtam.
Úgy, ahogy voltam, vizesen, egy törölközővel a vállamon bekocogtam a Bazár éjjel-nappali Aldo üzletébe.
 - Jó estét - köszöntem. A személyzet elkerekedett szemekkel bámult rám.
 - Vajon az éjszakai fürdőzők nem szoktak beugrani ide.. ? - gondoltam. Aztán eszembe jutott:
 - Na ja, az all inclusive nyaralók nyilván nem engedhetik meg maguknak a nem helyben fogyasztást, hiszen az "ki van fizetve".. 
   Kifizettem a két doboz sört, és visszamentem a partra. 
Az eladók talán azóta is ott állnak sóbálvánnyá dermedten...
Mi pedig a hullámok között, majd a parton iszogattuk meg sörünket a hullámok lassú táncát nézve a holdfényben.

Megérkeztünk.


 (A kép a következő este készült)