2012.08.05

Napkelte

- egy csodás nap kezdete. Az első néhány perc persze nem indul úgy, ahogy egy csodás naphoz illenék, hiszen a nyári szabadság
idején az ember sok mindenre vágyik, kivéve sötét hajnalon ébresztőórára kelni. És még kávé sincs!
De most fontos bevetés vár: a szálloda tetejéről nyíló kilátást tavaly már élveztük - de milyen lehet a napkelte látványa onnan? Nos, itt az alkalom, ami előző este még jó ötletnek tűnt, mostanra azonban...
   Ekkor viszont felgyorsulnak az események: öltözés, közben Kedvesem ébresztgetése:
 - Jössz, ugye?
 - Aha... (nem mozdul).
 - Jössz? Mindjárt kel...
 - Mindjáááárt - és átfordul a másik oldalára.
Testbeszéde valahogy mintha azt sugallná: Nem... 

   Álmosan, nyakamban a fényképezőgéppel, kezemben egy Ariana sörrel vettem az irányt a retró lift felé. 
A lift hangos zörgéssel emelkedett, majd némi zökkenést követően megállt a 7. emeletként jelzett szinten. 
Ez csalóka megnevezés: a bolgárok számára a földszint az 1. emelet, így ez valójában a 6. emelet.
   A liftből kiszállva az immáron két szobányi hosszúságú (rövidségű..?) folyosó végén az üvegajtón kilépve a tetőre vezető lépcsőn találtam magam.  


   Innen néhány lépcső - és fenn állok a napkelte színházának páholyán, ahonnan korábban prominens elvtársak szemlélték a kilátást, szerintem a kedvükért soron kívül napkeltét rendeztek délután ötkor.

   Ezúttal egymagam álltam

a hatalmas épület tetején.

   Azaz mégsem egyedül, hiszen jöttömet kíváncsi szempárok figyelték. A szempárok fehér-szürke tollak között ültek, alattuk sárga csőrrel, amiből méltatlankodó vartyogás tört elő. Sirályok ültek a tető peremén és a korábban büszkén világító Dorostor felirat betűin. 
   Nem törődtem velük, készenlétbe helyeztem gépemet és a sört - és vártam. 
   Nem hiába.
    Gyönyörű, derűs reggel volt. Kellemes, langyos szél fújt észak felől (tudjuk, ilyenkor délután hullámzás lesz...), miközben a hajnal fényei a Balciki öböl felett vöröslöttek. Az utcákon egy-két korán kelő (későn fekvő?) kartársat leszámítva senki sem járt. 
   Közben lassan a dobrudzsai partszakasz felett az ég egy pontján a hajnalpír lassan narancsszínbe ment át, majd az első fénypászma aranyszínű ujjként nyúlt az ég felé. Lassan - nagyon lassan - világosodott, a narancsszín aranyba, majd világossárgába ment át, végül a hajnalt áttörte a felkelő nap első sugara. A nap gyorsan emelkedett, végül elfoglalta méltó helyét az égen. 
   A reggeli napfényben minden szebb, ezt régóta tudjuk.
   A panorámában gyönyörködve megállapítottam: A Dorostor retró szálló - de a legmenőbb medencéje neki van! Vize tiszta, bársonyos - és 1135 kilométer hosszú!

Hogy mindenki megnyugodhasson: a sör elfogyott, egészségünkre. 

A reggel folytatódik

   Akkor először - de szerencsére nem utoljára - kerültem olyan helyzetbe, hogy a n
apkelte élvezete után visszafeküdni már késő, reggelizni korán volt. Tettem hát egy sétát az ébredező Albenán.
   Ezt követően visszatértünk a normál napirendhez: a szobánkba visszaérve párom immáron készülődött a reggelihez, visszatértemmel indulhattunk is.

   A Dorostor hotel recepció szárnyának emeletére egy széles lépcső vezetett fel. Megcsodáltuk az előző évből már jól ismert ultramodern lambériát a '70-es évekből, a fali mozaik-zenekart, az előző évben megismert személyzetet szintén a '70-es évekből - ketten akkor születtek, a többiek már akkor is itt dolgoztak... Ivan Balabanov úr, a konyhafőnök a lépcső tetején strázsál, és szigorú tekintettel figyeli a be- és kijövőket. Előbbiektől elkéri a szobaszámot - de csak egyszer. Ezt kéretik szó szerint érteni: tavaly már megmondtuk neki, tehát mi idevaló vendégek vagyunk. Ránk néz, felismer és bolgárul köszön mosolyogva.
   Másik nyilvánvaló feladata a renitens vendégek megrendszabályozása: az étteremből ételt kivinni ugyanis nem szabad. Van az a kultúrkör, ahol természetes egy halom croissant és szendvicset tányéron kivinni a standra, hogy ott aztán megcsoffadva a kukában, rosszabb esetben a homokban szétdobálva végezzék a sirályok eledeleként. 
   Reggeli után rövid felkészülés, majd megyünk le a strandra. Szergo barátunk a megszokott természetességgel nyitotta a napernyőinket... 

Strand és a nyár

Strandolás, közben egy-egy sör vagy üdítő, időnként valami harapnivaló. 

A semmittevés során néha elfog a kényszer, hogy elinduljak fényképezni. Rossz nyelvek szerint úgy viselkedek, mint egy japán turista - ez nem igaz...
De egy kis kirándulás fényképezéssel egybekötve - remek program számomra. 

A nap lezárásához felvetődött a kérdés: hol vacsorázzunk. 
Miután valami könnyűt ettünk volna, a választás a Ti Amo pizzériára esett. Először jártunk itt. Jó döntésnek bizonyult: az a  rizottó, ami ott terem... Az valami fantasztikus, hosszú ideig emlegettük.

Ez a nap is véget ért hát... 

Kedves olvasóim, egy kérdésem lenne, Önök szerint hová ültünk ki a szállodába visszaérkezésünkkor, és mit ittunk ott az erkélyen? A helyes megfejtők között Bonaparte Napóleon gyermekkori koponyáját fogjuk kisorsolni :)