2012.08.08.-09.

   Két laza nap.

Amiről igazán nincs is mit írni... Olyanok, amikről az ember álmodik egész évben: amikor semmit sem KELL csinálnunk. Amikor ráérünk, hisz' szabadságon vagyunk. De nem véletlen: a terveink szerint, mint emlékezhetünk rá, a nyaralás fele a tengerparton, míg a másik fele fenn, a parttól távolabb, a Diana hotel vendégszeretetében, Balcik Fish-fish zónájában volt tervezve eltölteni.
   Albena - a hullámzó tenger, az örökzöld cserjék illata, a forró homok... Az élet nagy kérdései a "mikor menjünk reggelizni" (kilenckor, mint minden reggel), "kérünk-e még egy sört" (a kérdés is értelmezhetetlen) és a "mit együnk" (van miből választani) aranyháromszögében mozogtak.
   Ebédre valamelyik parti helyen választottunk egy könnyű ebédet a tarator - saláta - gyümölcskehely - tza-tza aranyháromszögből. Hogy ez négy? No problem, nyaralunk... 

Egy könnyed saláta a Bistro Kartel teraszán... 

Majd vissza a partra.
És a tengerparti semmittevés. Ez a nyaralás középső harmadában következik be, amikor már kipihentük az utazás fáradalmait és már nem stresszel a céges e-mail fiók nehéz akadozó elérhetősége. Különösen akkor akadozó, ha a telefont az éjjeliszekrény fiókjában tartod. Az meg pláne, amikor az utazás előtt leadod a (volt) céged IT részlegén.... És még nem tűnnek fel a hazautazás fellegei a horizonton, és nem érzed azt, hogy ez vagy az a program sürgős lenne - hiszen még tengernyi időnk van.
   Na, ilyenkor szűkül be az ember tudata kellően, és kezdődik meg a tulajdonképpeni feltöltődés. Ezért javaslom mindenkinek - ha megteheti, ne egy, hanem két hétre menjenek nyaralni. 

   Este pedig programunk volt. Gondoltuk, Denis és Svetoslav barátainkat meglepjük egy kis ajándékkal. Nem érkeztünk üres kézzel, hanem ezúttal hoztunk néhány kisebb ajándékot, egy üveg szlovák Medovinát, és néhány üveg tokaji bort, mégpedig a Tokaj Royal Wine kiváló aszúborából. Ami egyfelől nem mondható olcsónak, másfelől elegáns megjelenése, és az üvegben olajosan sűrűn mozduló borostyánszínű nedű igen komoly minőséget és beltartalmat sejtet. Saját tapasztalatból mondom, ritka kiváló minőségű bor, melyre méltán lehetünk mi, magyarok büszkék. 
   Amikor indulás előtt a szegedi Prima CBA pénztáránál fizettük az útra valók árát, kedvesem rám nézett: "Majd ne akadj ki, OK?" - majd felrakott a szalagra néhány palackot ebből a remekből. Miután autóval indultunk neki, mindjárt levágtam, hogy nem ice tea helyett gondolta szívogatni... Az ok pedig a kiakadásra a pénztárgép kijelzőjén megjelenő összeg lett volna. "Most akciós, azért csak ennyi"... A "csak"-ot azőta is nehezen tudom értelmezni... :)
   Most tehát eljött az ideje, hogy bevessük a palackokat, és adjunk barátainknak belőle.

   Vacsora a Laguna Garden Place szuper helyén,

a Laguna Garden (Lánykori nevén Karvuna) hotel földszintjén.      Finom, hangulatos, az árak és a személyzet
pedig barátiak, ahogy az lenni szokott. Ezúttal azonban kis szatyorral érkeztünk. Denis barátunk, aki épp a vendégek becsalogatásával volt megbízva, tudtunk, 10 órakor jár le a munkaideje. 
Utána odahívtuk az asztalunkhoz, és átadtuk neki kis ajándékunkat. Ezután Svetoslavot hívtuk oda. Bájos esetlenségével, illetve megjátszott értetlenségével érdekes színvoltja volt a vendéglátós mezőnynek.
 - Ezt én miért kapom..? - kérdezte.
 - Mert szeretnénk neked adni. 
Úgy tűnt, nem volt hozzászokva, hogy ajándékokat kapjon. Sorra mutatta meg a kollégáinak, hogy "nézzétek, kaptam ajándékot" - szinte gyermeki örömmel a mackós srác. 
   Addigra a minket kiszolgáló pincér kislány is megenyhült, korábban mindig sietve, maga elé nézve szolgált ki minket, mostanában már ránk mosolygott, beszélgetett is velünk pár szót. A mosoly pedig egzotikus szépségű arcának igen jól állt. Gyorsan elújságolta, hogy tavaly járt Budapesten, és nagyon tetszett neki. Az igazság az, hogy ő a klasszikus amerikai kérdéssel kezdte: "Elnézést... Mi is Magyarország fővárosa? Budapest, vagy..." "Nem, nem Bukarest" - feleltem nevetve.
   Innentől kezdve ő is barátsággal viseltetett felénk.
 - Biztosan borra hajt - sommázta Anett a jelenséget. 

Végül szokás szerint záróra után hazafelé vettük az irányt. 

Másnap ugyanitt folytattuk.

 Reggeli a laza kötetlenségben.
Utána Albena homokos strandja. Nem gondolkodás, nem stresszelés, legfőképp nem munkán gondolkodás.
Reggeli sör, és fürdés.
Napközben megszólal az Óra. Együnk valamit... 
 
 Zsófi és Anett ez alkalommal a La Bomba éttermet látogatták meg, azaz lehuppantak a parti sétány mentén felállított napernyő alatti padok egyikére. Könnyű ebédként az étlapon pár leváért

szereplő melegszendvicset választotta. Anett a melba mellett döntött. 
   Pár perc elteltével meghozták a kért fogásokat, ám a tányéron némi körettel felérő díszítés mellett három
melegszendvics sorjázott.
 - Én csak egyet kértem... 
- Igen, ez egy adag - nyugtatta meg a pincér hölgy.
Mi körülbelül ekkor érkeztünk a tetthelyre. Miután láttam, hogy nekem itt jócskán marad martalék kislányom uzsonnájából, csupán egy levest rendeltem. Meleg volt, hát a hideg fajtából.

   Késő délutánig standoltunk,

amikor az Albenát övező "hegy" árnyéka rávetül a strandra, akkor kezdtünk szedelődzködni. Felbuzdulván a sikeres ebéden, a mai vacsora helyszínéül ismét a La Bombát jelöltük ki. 
    Innen egy pár perces séta csupán, hiszen a La Bomba és a Bazár előtt elsétálva befordulunk a kis térre, amiből a játákgépek mellett elhaladva elérjük a sövénnyel szegélyezett járdát, ami a Dorostor Hotel hátsó ajtaján vezet be. Az alumínium keretes ajtó, rajta a '80-as években talán Marlboro reklám részét képező piros keret fólia
és a Golden Coast felirat mindig kellemesen bájos retro érzést gerjesztett bennem. És igen, a múlt idő használata indokolt - 2017-ben már egy modern szálloda fogja várni a Nagyérdeműt, ahol nyilván semmi retrónak, sem csak reggelis ellátásnak nem lesz helye... 

De most áthaladtunk a mindig nyitott, és egy (negyven éves) kis asztallal (lehet, negyven éve) kitámasztott ajtón, a Margo's étterem személyzete barátságosan ránk köszön (csak a reggeli kávénkat szoktuk itt fogyasztani, mint megtudtuk, bőven nyitási idő előtt - ez azonban a személyzetet nem zavarta...

Esti fürdés és átöltözés. 

   Tulajdonképp a tengeri sót és homokot kellett kimosni magunkból, a hajunkból és a fürdőruhánkból. 
Ezután indulhattunk vissza a másfél perces utunkra a La Bomba felé.
Itt a vacsora során az ember eléri azt az ideális állapotot, amiért érdemes tervezni, számolni, beülni az autóba és levezetni 1300 kilométert... 
    Amikor leülsz egy helyen, ahol örömmel üdvözölnek. Választasz egy ízléses, fotókkal illusztrált étlapról. A személyzet sürög-forog, a megrendelt italok pillanatok alatt
 kiérnek. Amíg az étel készül van időd relaxálni, nézni a sétányon hömpölygő sokaságot, akik a különböző nyelvek bábeli sokaságán beszélnek. Kicsit odébb a tenger zúgása hallatszik, és te késztetést érzel, hogy a lemenő nap fényében megörökítsd a tengerpartot.
   És tudod: készíthetsz videót, fényképet, festményt - akkor és ott vagy a Paradicsomban, amit érdemes látni-hallani-érezni illataival, hangulatával és hullámaival, nemkülönben a tenger felől lengedező széllel együtt. 

Ennyit a romantikázásról, hiszen megjött a vacsora. 

   A bolgár konyha remekei, amiket te magad választasz pillanatnyi szeszélyed alapján. Nem egy séf sorozatban
 gyártott fogását rakják eléd. És igen, amikor a cserépedény fedelét leveszed - és alóla felcsap a kavarma vagy a grillhúsok
gőze és hagymás-fűszeres illata, te elégedett vagy. A járdán sétáló emberek pedig az all-inclusive-os karszalaggal a kezükön leplezett vagy leplezetlen kíváncsisággal fürkészik, mi az. Aztán néhányan beülnek, és rendelnek. Hiába, egy étkező helynek nincs jobb reklám, mint a fogások látványa és illata.
   Azt gondolom, egy ételről nem kellene ennyit beszélni, a legjobb kritika szemmel látható... :)

A végén elkél a koccintás...

És egy levezető séta. 

Ami szinte minden albenai este szerves része. 
Hanem, amikor a Kaliakra Hotel mellett sétálunk el, egy sárga pólós idősebb embert látunk, mellette egy hátizsákkal. Néz minket.
- Don't worry, be happy" -énekelgeti a számomra legócskábbnak titulált dalt. 
- Te, ezt a fickót már az előző napokban is láttuk - mondta Anett. Nem vettünk tudomást róla, de visszafelé jövet egy park padján üldögélt, És látszott, a szeme sarkából minket figyel. 
- Ez tényleg követ minket - nevetett Zsófi.
A sétáló utcában nézegettük a portékákat, a lányok lelkesebben, én inkább a "fékek és ellensúlyok" szerepét vállalva. Ahogy megyünk, a tömegben ismét feltűnt a sárga póló.
 - Ez tényleg követ minket... - állapítottuk meg.
Ekkor nagy meglepetésünkre az ember odalépett hozzánk:
 - Elnézést, hogy megszólítalak titeket - szólt magyarul - de hallottam, magyarul beszéltek...
 - Igen.

 - Én bolgár vagyok, és megtanultam magyarul.

És itt Albenán elég kevesen beszélnek magyarul. - folytatta - sokan nem is akarnak beszélni velem. Pedig én csak egyet szeretnék. Egy-két szót beszélni ezen a gyönyörű nyelven. Engem Ferinek hívnak. Nem ez az igazi nevem, de a magyar nevek közül ezt választottam. Nem kérek semmit, nem is fogadok el semmit - csak egy-két magyar szót. Petőfi
Sándor és Arany János verseit olvastam, nagyon szeretem - folytatta.
   Így hát egy újabb csodabogarat ismertünk meg, akivel aztán a következő napokban mindig váltottunk egy-két szót. Feri valószínűleg egy csöves, azt nem tudtuk meg, mi vezette az életét a szállodasor parkjába egy hátizsákkal. Minden esetre elmondta:
 - Talán egyszer eljutok Magyarországra. Akár magyar feleségem is lehetne - nevetett. 
Ehhez sok sikert kívántunk Ferinek. 

Mi pedig visszaindultunk a Dorostor Hotelbe, hogy az erkélyünkről még hallgassuk kicsit a hullámok robjaját, mielőtt ledőlünk. Hiszen holnapra egy igen spéci programot terveztünk: Kipróbálni első (és mint kiderült, nem utolsó!) alkalommal a parasailinget, azaz az ejtőernyős vontatást. Vagyis a vontatott ejtőernyőzést...

(Folytatjuk)