2016.09.17.

   A reggeli forróság szokás szerint az erkélyen ért minket. Egy kávéval a kézben, élvezve a napfényben fürdő szállodák fehérségét háttérben a Fekete-tenger türkizkék színével, valamint a nap meleg sugarait, melyek a végtelen vízfelületen szóródva erősítették a sugárzás erejét - az embert elfogja egy "de-jó-itt lenni" érzés, és szeretné megragadni a pillanatot. Szeretné megállítani az idő folyását, hogy sose kelljen előbenni a bőröndöt, és elkezdeni belepakolni... De a mai az utolsó teljes, Albenán tötött nap ezen a nyáron. 
   Reggeli után szokás szerint lementünk a szálloda előtti kerthelyiségbe elszívni egy cigarettát - na jó, én nem dohányzóként vállaltam a közösséget Kedvesemmel, aki maga művelte ezt a régi ám annál kevésbé öregbített hagyományt.

   Ekkor láttuk meg Őt.
   A megszokott asztalunk szomszédjában ült egy széken egymagában. Nem lett volna meglepő, ha ezt a szálloda egyik vendége vagy alkalmazottja teszi. Ő azonban aligha volt a szálloda vendége, mégkevésbé alkalmazottja. Az ott dolgozók ugyanis fehér inget/blúzt, és sötét színű nadrágot/szoknyát hordtak. Az urak inkább az elsőket, a hölgyek inkább az utóbbiakat. Mármint egyszerre csak egyet mindkettőből. Ő viszont nyár derekán (na jó, szeptemberben) szürke bundában ült a széken. A bejelentkezésnél mindenesetre nem találkoztunk szürke bundával sem a hátán, sem pedig egy fogasra felakasztva. 
   Hatalmas termete miatt alig volt bátorságom megszólítani. Végül azonban megtörten a csendet. Ő lassan kinyitotta a szemét, és odajött hozzánk.
 - Mrrrrr - kezdett dorombolásba, majd felugrott az ölembe, feet a tenyerembe fúrva simogattatva magát. Ilyen bizalmas gyengédséget ritkán tapasztalni egy idegen macskától, különösen egy erős, domináns kandúrtól.
 - Biztosan te vagy itt az utcaparancsnok - mondtuk neki - szerintem a kutyák is csak kettesével mernek kijárni a területén - tettem hozzá. Ápolt szőre, jól táplált, ám mégis izmos húsa arról tanúskodott, hogy gondozzák, remélhetően a téli holt szezonban is gondoskodik róla valaki.

A strandon - mert hol máshol értünk volna partot végül - a dobozos reggeli (nem, nem löncshús!) elfogyasztása után ismét átváltottam japán turista üzemmódba. Előbb a felettünk elhúzó repülőket - az Ukrajna felett lezuhant Malaysia Airlines gép katasztófája óta az ázsiai légitársaságok a Fekete-Tenger felett repülnek át kikerülve a veszélyes háborús zónát. Az
Emirates Airbus 380-asai jellegzetes alakú konzenzcsíkjukról - és jó zoom-mal - az aljukra festett Emirates feliratról könnyen megismerszenek.

Élvezve a szeptemberben is melegen sütő nap fényét és hallgatva a hullámok ütemes zúgását, lassan vánszorogtak az órák. Ezt nem is bántam, s miközben a könyvemet kiolvasván letettem, időnként bementünk a vízbe hűsölni vagy épp Szergo büféjéhez egy belsődleges hűsítőért - idővel nyomni kezdte hátsó fertályamat a napágy. És ilyenkor szoktam felállni, és útnak indulni körülnézni minden különös cél nélkül. Tulajdonképpen az ember csupán igyekszik minél többet látni-szagolni az Albena-érzésből, mely bizonyosan több, mint amit a fényképek vagy a videófelvételek visszaadnak.
Ekkor jut el az ember olyan helyekre, amik miatt ez a bejegyzés megszületett, s amint eldöntöttem, minimális szöveggel, csak a képeket fogom a nyájas olvasónak prezentálni. A szöveg minimalizálása látható fentebb és lentebb.

S miközben a kiürült napágyakat az új vendégek kezdték elfoglalni, lassan utamra indultam. Közben bíztam benne, hogy Szergo és fegyverhordozói nem csomagolják el a napágyamat mielőtt befejeznénk itt-tartózkodásunkat. Nyugi-nyugi, srácok jöhettek hamarosan, a madarak láthatóan tűkön ültek, hogy az utolsó pár nyaraló kétlábú menne végre a fészkes fenébe.
Azt csak halkan jegyzem meg, hogy a part déli szakaszain szemmel láthatóan zsúfolt volt a strand. Mármint emberek jóvoltából.

Azt régóta tudom, hogy a vasat a sós tengervíz megeszi. A korrózió nem egyszerűen bevonja, hanem a sós víz-talaj-édesvíz kombó csodálatos módon belülről szedi szét a nem megfelelően kezelt vasszerkezeteket.
Természetesen megfelelő ötvözetből előállított, és/vagy megfelelően felületkezelt objektumok hosszabb ideig képesek ellenállni az oxidációnak. Namost, bolgár barátaink a második, azaz újabb móló építésekor mint ördög a tömjénfüstöt, úgy kerülték gondosan az ilyen anyagok használatát, aminek meg is let azt eredménye. A 2010-ben még használható stég a következő években leromlott, később el is zárták.
Ám most, 2016-ban újjáépítették és megnyitották a romantikus sétára vágyó vendégek örömére.
Közelről azonban furcsa dolog látszott, miszerint a srácoknak nem remegett meg a keze a stressztől: a régi korrodált alapra rácsavarozunk egy új járófelületet, és voilà!
Az eredmény a képeken látható.

   Utolsó esténket ismét a La Bomba teraszán döntöttük el elfogyasztani. A rendelés júl sikerült - ma is kitűnő
fogásokat szolgált fel szőke barátnénk, akivel vacsora közben elbeszélgettünk az itteni élet rejtelmeivel.
   Az adagokról rossz szokásunk szerint fényképeket készítettünk, amikor is megállt mögöttünk egy idősebb német pár.
 - Elnézést... Hm, ez a vacsora két főre lett megrendelve..? - csodálkozott bátyánk.
 - Igen, ez két fore - mondtam neki.
Sokatmondóan vakarta a fejét kezével, mejnek csuklóján az all-inclusive karszalag virított.
 - Szegények, most pedig mehetnek a szállodába az egyenvacsorájukhoz - néztünk utánuk.

   Végül kitűnő étvággyal, szokás szerint foglyokat nem ejtve számoltuk fel a részünkre felszolgált vacsorát. 
   Kedves társalkodónővé avanzsált pincérnőnk végig szóval tartott minket, és örömmel beszélgettünk vele a bolgár és a magyar konyha jellegzetes fogásairól, italokról, végül elkanyarodtunk a helyi vendéglátás kulisszatitkai felé, s a végére megismertünk néhány tervet a következő évek fejlesztéseivel kapcsolatban.
   Az biztos, hogy a jövőkép kettős: egyrészt a lebontott Dorostor hotel alapjain épülő Paradise Blue öt csillagos áraival semmiképp sem a magyar turisták fő célpontja lesz. Emellett úgy tűnik, egyre több szálloda ismeri fel az igényt a bed and breakfast ellátás iránt. Ezzel megnyílhat a kapu más szállodákban is a magunkfajta ágyrajáró, all-inclusive-ot tagadó vendégek számára. 
   De ez hadd legyen a 2017-es nyár posztjainak tárgya - már amennyiben a Fentiek is így gondolják. 
   Hisz' ma még itt vagyunk Albenán, 2016 langyos szeptemberi estéjén. És miközben andalgunk a Flamingo Grand felé lassan, azon elmélkedünk, hogy milyen átkozottul rövid ez az egy hét - csak most érkeztünk, szinte csak most áztattuk el magunkat - és már jeleztük Meral barátunknak a kérést a déli reptéri transzferre. Ígérete szerint ott lesz a taxi - 11:50-kor, 

Holnap... De ma még élvezzük a látványt, halljuk a halványt - nem, a tenger zúgását a hold fényében.
Igen, holnap este már otthon leszünk.

Az erkélyen pedig beterít minket a holdfény, csak a zúgás, és a poharak csendülése. Ha vannak napok, amit az ember szeretne, hogy sohase érjen véget, hát ez az...