...de szó szerint. Ha volt valaha last minute nyaralás, hát ez az volt.

   A legtöbben a "last minute" alatt az utolsó pillanatban lefoglalt utazást értik, de neeeeem! Az igazi last minute az, amikor a nyaralóhely - szó szerint - utolsó perceit töltöd ott a szezonban.
   Az orrunk előtt szedték szét Margo éttermét, és tegnap szintén elbontották körülöttünk a strandot. A végén már sörért sem mertem elmenni, mert féltem, ha felállok, a lelkes kollégák azonnal elviszik a napágyamat (remélem, a helyesírás-ellenőr nem fogja kijavítani "nagyapám"-ra...).
   Ma pedig indulunk haza. Mintha csak egy kicsi idő telt volna
el azóta, hogy gépünk betont fogott Várna repterén, most pedig már a hazautat szerveztük. de az érzés érthető annak fényében, hogy ezúttal egy rövid hetünk volt itt, Albenán arra, hogy kipihenjük magunkat. 

Amit nem hiszek el...

   Reggel a megszokott időben, a megszokott verőfénnyel indult. El sem hiszem, hogy a mai délután már otthon, a szürke hétköznapokba alámerülve köszönt...
   Reggeli. Nézem a szomszédos asztaloknál beszélgető embereket. Hisz' ők ma még mennek le a partra, és élvezik a kora őszi napfényt és a langyos hullámokat, és itt lesznek holnap is, amikor mi már úton leszünk a munkahelyünkre...
   Bőséges reggelink után utunk a szálloda sarkához, a nagy flamingó-figurák tövében álló kerthelyiséghez vezetett. Az arra illetékes rágyújtott egy cigarettára, miközben én újdonsült kis barátommal beszélgettem, akinek ezúttal hoztunk egy-két finom falatkát.

  
Ezután kezdtük meg a csomagolást. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy míg kedvesem a csomagokat rendezte, én lehetőséget kaptam arra, hogy járjak egyet nyakamban a fényképezőgéppel. "Ne legyél láb alatt" - hangzott a felhatalmazás.

   Korábban számtalan fényképet tettem ki Albenáról, ezúttal olyan képek sikerültek, amik eddig sosem. Ma reggelre ugyanis - gyakorlatilag eltűntek az emberek. 
   Üres volt a tengerpart, üres a parkoló. Az út közepére kiállva könnyedén készítettem panorámaképet - ez még egy hete sem lett volna könnyű mutatvány.
   Egyes szállodák szeptember 15.-én zárták a szezont, tegnap reggel tehát az utolsó vendég is távozott. Volt, ahol az épületet készítették fel a télre, a hűtőket pakolták fel teherautó-platóra, a bútorokat pedig hordták be a kerthelyiségből téli raktárukba. Volt olyan hely is, ahol azonnak nekikezdtek a bontásnak-építésnek, hogy a következő szezon kezdetére minden készen álljon.

Téli álom

vette kezdetét, ezúttal a szemünk láttára, miközben még szinte visszhangzott az utcákon a gyerekek zsivaja, a zene, még terjengett az előző esti grill illata, s közben az edényeket már pakolták be a gépkocsikba.
A fák harsány zöldje azt mutatta, hogy a természet sem hajlandó elfogadni a tényt, hogy a nyárnak vége. Vége, egy szombati napon Albenára, mint

"Párisba","... tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem." (Ady)

A búcsú

   ideje eljött hát. Ellenőriztünk mindent, nem hagyunk-e itt valamit, majd bezárult mögöttünk a szoba ajtaja, és elindultunk a liften lefelé, idén utoljára. Mármint itt utoljára, lifttel utaztunk még másutt is szerencsére...
   A kicsekkolás a bejelentkezéshez hasonlóan gyorsan és olajozottan ment, miközben Meral már percekkel a megbeszélt időpont előtt várt minket.
 - Még lefóliáztatom a csomagjainkat - szóltam neki, és átadtam csomagjainkat a szálloda londinerének előrelátóan. Ő akkurátusan, gyakorlott mozdulatokkal vonta be bőröndjeinket védőfóliával, mely percekkel később egy több centiméter vastag, rugalmas bevonattal védve került vissza a kezünkbe. Hálámat köszönettel és egy öt levás bankjeggyel fejeztem ki, teszem hozzá, ő tíz levát szeretett volna nem kért pénzt a szolgáltatásért.

   Meral fuvarozott vissza tehát a reptérre, de most valahogy kevesebb szó esett, mint idefelé.
   Autónk az új terminál színes épülete előtt állt meg. Kiszállva a gépkocsiból röstelkedve fogadta el a sztenderd viteldíjnak megfelelő összeget, öleléssel és a legjobb kívánságokkal búcsúztunk taxis barátunkkal egymástól.
    Már csak a normál beszállási processz volt hátra a nyaralásból. Pedig még javában kánikula volt, és láthatóan érkeztem még nyaraló csoportok a tengerparti nagyvárosba.
  Csomagjaink feladása és a biztonsági ellenőrzés után egy kávéra jutott idő egy meglepően drága kávézóban - az árak euróban voltak kiírva, és magasabbak voltak a Bulgáriában megszokott áraknál - levában. De hát láttunk már ilyet itthon is...

A hős

   A beszállásra várva még egy utolsó látványosságra csodálkozhattunk rá.
A látványosság egy idős bácsi személyében testesült meg. Nyolcvanas, sokat látott bácsi, kihúzva magát szürke öltönyében messzire kirítt a nyaralók tengeréből. S böszke tartásának tárgya is láthatóvá vált: mellén a Szovjetunió Hőse kitüntetés feszült. Azt nem tudom, hogy a II. világháború hőse volt-e, vagy a repülés-űrhajózás úttörője - az biztos, hogy büszkén és derűsen lépkedett, a fiatalos, lendülettel.

Felszállás

    Nem sokkal ezután véget ért bámészkodásunk, miután a lila-fehér légitársaság Budapestre tartó utasait szólították beszálláshoz. Előtte még kibújt belőlem a japán turista - s miután megkértem a légiutas-kísérőt néhány fotóra, még beszélgettem is pár szót a szimpatikus kisasszonnyal.
   Egy eseménytelen út végén a nyugati útirány miatt egy órával öregebb - és vagy tizenöt fokkal hűvösebb délutánba érkeztünk meg. 


Csomagjaink egymás után jelentek meg a szalagon, s miután a védőfóliát vágóeszköz kéznél nem lévén esélyünk sem volt eltávolítani, azokat becsomagolva húztuk magunkat a parkolóba.
 - Na, már csak a kocsit kell megtalálni. Ott hagytuk egy Renault Capture mellett... Ha-ha...
Ezután már valóban csak egy sétakocsikázás várt minket hazáig.

Érkezés

  Alig egy óra múltán már a terített asztal várt minket.

Kellemes sörrel és egyebekkel leöblítvén az út porát, immáron semmi meglepetés nem várhat minket - gondoltam én. Egész addig, amíg a bőröndök védőfóliáit nem kezdtük el levenni.
   Nos, amikor megláttuk azt a barmolást, amit a Wizzair jóvoltából elszenvedtek, elmormoltam néhány imát a csomagokat kezelő felebarátaim lelki üdvéért, melyben ezer árboccal és vitorlával, és macska általi megrugatással hoztam őket összefüggésbe - nem éppen a fenti cizellált stílusban...
   Imáimat csak akkor folytattam, amikor is a Wiccair ügyfélszolgálatától kapott választ olvastam.






De ez egy másik történet.

- De hová megyünk jövőre nyaralni? - kérdeztem sörünket kortyolva. 
- Hová? Szerintem menjünk Albenára...