2017.08.05.

Hajnal.

A levegő forró és levegőtlen.
Szinte harapjuk az éjszakai eső után felszálló párát. 
   Mégsem érzem magam kellemetlenül, hiszen a mai nap más, mint a többi: ma különösen sok dolog vár.

   Kávémat kényelmesen elfogyasztva nézek ki a szőnyi reggelbe, és készülök a szokásosan induló szombatra. Süt a nap, és az éjszakáról itt maradt sötét felhők szemmel látható gyorsasággal oszlanak.
   Utam a közeli pékséghez vezet elsőként. Gyors reggeli, némi pizzaszelet formájában. Aztán feltankoljuk MEDvét, sőt, a kocsimosást is beiktatom a programba - hiszen lényeges, hogy tiszta, csilli-villi autót koszítsunk össze, ugyebár... 

Fűnyírás

   Normál szombat délelőtti program, szinte csak egy mellékes elfoglaltság, de el kell végezni, hogy rendben hagyjuk magunk mögött az itthoniakra. Hisz' a következő két hétben nem lesz rá mód. Ehelyett mások által nyírt gyepet fogunk nézegetni, hiszen

a mai nap AZ a nap.

   Az a nap, melynek még nem tudom, hol köszön ránk a vége.
   De hogy elindulunk, az biztos. A Fekete-tenger vonzását érzem az idegszálaimban, számomra az utazás a Nagy Kékséghez különlegesebb és vágyottabb dolog, mint bármi más, a karácsonynál is intenzívebb érzés. Biztosan tudom, hogy van, aki ugyanígy érez, mint én, aki tudja miről beszélek.
  Úgyhogy ideje felállni a gép elől, és belevágni a teendők sorába.

   A könnyű ebéd után végül eljött az idő: berámoltunk autónkba és elbúcsúztunk az itthon maradóktól.
A Skoda orrát az autópálya felé fordítva - elindultunk Bulgária felé.

Délután egy óra van.

   Ez volt az a pillanat, amikor felálltam a számítógép elől, elcsomagoltam, és betettem a laptoptáskát is az Octavia csomagterébe.
 - Indulhatunk - szóltam. 
A nap fontosságához - különösen annak fényében, hogy a napi visszaszámlálás előző év decembere óta ketyegett - minimális pátosszal, mondhatni, hétköznapi rutinnal ültünk be az autóba. 
Motor indul, klíma, szellőzés bekapcsol.
- Tárca, iratok? - rutinos mozdulatokkal nyitjuk ki a táskát, tárolórekeszt, egy pillantás az okmányokra.
- Kártyák, pénz? - minden a helyén.
- Akkor indulunk!

És... Elindultunk!

   Az eseménytelen suhanás ezután végeláthatatlan órákig tartott, és csak úgy faltuk a kilométereket - hazudhatnám, de nem szívesen tenném. 
    Az első akadály bő... három kilométer után keletkezett: Az első bukkanó előtt meghallottam az általam elképzelhető legzavaróbb hangot. Nem, nem a főtengely-csapágy csikorgását, hanem az utasülés felől sziszegést és a kapaszkodót kereső női kezek motozását. 
   Ekkor kibontakozott egy belsőséges eszmecsere a gépkocsivezetés fortélyairól, a lényeg az volt, hogy én kezdő lépésként felajánlottam, hogy kiszállok és közösségi közlekedéssel megyek, de végül sikerült az én Kedvesemmel megtalálni egy megfelelő kompromisszumot: onnantól a bukkanókat kisebb sebességgel közelítettem meg, ő pedig a felesleges aggódás helyett a navigátori szerepet veszi fel, ami azzal jár, hogy folyamatosan jegyzeteli az itineren az útvonal jellemzőit. Emellett a navigátori feladatokhoz tartozott az útvonal nyomonkövetése. A helyzet ugyanis az, hogy egyre gyakrabban, elsőként az M0 autóúton vezetett az út a GPS által "ismeretlen" utakra. 
   "A francba, megint elfelejtettem frissíteni a GPS adatbázisát" - gondoltam elsőre. Az, hogy "megint", kicsit tompított kifejezés. A helyzet ugyanis nem az volt, hogy "a közelmúlt után most sem" - hanem hogy... 2012 óta folyamatosan...

Ez az okos kis jószág pedig nagy segítséget jelent nem csak a helyes út megtalálásában - hiszen utunkon elvileg a Tatai M1 csomóponttól a szerbiai Proszekig nemigen kell gondolkodni... Elvileg. 

   Az utunk azonban nyomasztóan sűrű forgalomban vezetett. Az M1-es autópályán még élt az illúzió, de akkor is tudtuk, hogy az osztrák, német, svájci és belga rendszámokkal nem Güntherék utaznak a Halászbástyát megnézni... 
 - Talán sok elkanyarodik Biharkeresztes felé - reménykedtem, de a fejkendős asszonykák látványa mást sugallt.
 - Röszke elesik... - vészmadárkodtam a realitás talaján állva. 
A rossz sejtések az M0-M5 csomópont előtt sűrűsödtek: öt kilométeres araszolás kezdődött, melynek a kimenete meglepett: semmi oka nem volt. De tényleg. Egyszerűen a ki-besoroló autók lassították le egymást, majd a lehajtón egyszerűen csigatempóval hajtott el a forgalom a dél felé vezető autópályára. Itt a képlet egyszerű: egy sáv lévén - ha az első hülye lelassít 5 km/órára, akkor mindenki más le fog, hiszen az autók között nincs szünet, ami tompíthatná ezt a lassítást. 
 - Na, drágám, azt mondtuk, Dimitrovgrád..? Ha így haladunk, Belgrádot elérni is elég kihívás lesz - morogtam, azonban ideges nem voltam.
 - De hát, végül is szabin vagyunk, a szállásunk pedig holnaptól vár minket - szóltam a helyzethez képest meglepően derűsen. 
 - de azért figyeljük a határátkelő híreket - tettem hozzá.

Kánikula

Az M0-ás araszoláskor természetes volt, hogy a hőméró 40 fok feletti hőfokot mutatott ám... A jól járható M5 felett 47 fokot jelzett a műszer. Az autó szélvédő üvegei forrók voltak kézzel megérintve.
   Pihenőt a szatymazi autópálya-pihenőn tartottunk.
   Kimondhatatlanul jó érzés a benzinkútra bebillegni kirándulós ruhában, derűsen - két hét szabi, gyökszimanók! - végignézni a munkába siető emberek során.
   Én épp a határátkelők rendőrségi hírein néztem végig.
- Uhh, Röszke "több, mint két óra" - hát, van az négy is...

- Röszke falusi átjáró, ha nem, akkor - Tiszasziget! - döntöttem el Kedvesem támogatásával. Hiszen a navigátornak is támogatni kell egy komoly navigációs kérdést...

Röszke - aha...!

A legtöbb embernek mindig keletkezik egy jól ismert nyomás a gyomor felől, amikor egy (őrzött) határ felé közelít. 
Régen attól tartottunk, "szigorúak lesznek-e", esetleg "megtalálják-e" - nos, miután a tilalmi listák ésszerűsödtek, továbbá az ember nem szállít illegális dolgokat, ez a félelem átalakult ugyan - de nálam ma is megvan. 
 - Vajon milyen hosszú a sor-  merül fel az aggodalom, és szuggerálva nézem a GPS-en a szürke vonalat és a hozzá közeledő, az autónkat szimbolizáló jelet. 
 - Gyerünk, gyerünk - drukkolok, bízva benne, hogy különösebb sor nélkül eléri autónk a "csíkot". Történt már ilyen, nem is egyszer. 

De nem ma...

   A röszkei autópálya átkelő előtt van egy benzinkút, ha hosszú a sor, na, majd majd ott lehajtunk a falu felé - gondoltam én.
Na, itt volt az, ahogy azt Móricka elképzelte - gondolta Murphy.
    Az autópályán, pár (száz?) méterre a lehajtó előtt - állt a forgalom.
 - Basszus!!! Ez nem két óra lesz - néztünk, ismerve a távolságot az átkelőtől és a határőrizeti szerveink készségességét, ha az autósok kezeléséről van szó.
   Itt nem csak az öreg jármű indul szivatóval - hanem MIND.
Nem szeretem az ilyet, de most az egyszer - kitettem az indexet jobbra, és az utolsó 50-100 métert a lehajtóig óvatosan a leállósávon tettük meg. 
     Itt szeretném felhívni a nyájas olvasó figyelmét, hogy történeteim - noha megtörtént eseményeken alapulnak - tartalmaznak kitalált elemeket is a drámai hatás fokozása érdekében. 
    Az, hogy a drámai hatás fokozódik-e majd a munkahelyemre érkező fényképpel illusztrált levéllel - arról később beszámolok.

A röszkei közúti átkelő

30 perc alatt léptetnek át - mondta a police.hu. 
30 perc alatt a sor végéről a hang nem ér át Szerbiába - mondtam én. Gyakorlatilag az 5. sz. főút egy kilométeren át állt a falu felé... És láthatóan nem mozdult. Lengyel, cseh, szlovák és magyar rendszámú autók álltak reménytelen sorban, utasaik csoportokba verődve struccként nyújtogatták nyakukat a vágyott délvidéki rónák irányába.
 - Na, ennyi elég volt, irány Tiszasziget - mondtam.
"Emberek! Tudok egy gyorsabb átkelőt - induljatok" - kellett volna rikkantanom - de aljas módon inkább lehajtottam a jobbra nyíló leágazásba, ott megfordultam - és nagy gázzal megindultam az 5-ösön Szeged felé. 
   Itt kialakult egy kisebb vitánk, miután nem akartam a GPS-t átprogramozni, helyette a telefonomon indítottam el a Waze-t.

Ez kisebb hiba volt...

A GPS: 
 - Fordulj meg 100 méter múlva!
A telefon:
- Menj előre 3 kilométert!
Kedves Párom: 
- Miért nem írtad át a GPS-t...

   Végül hármuk közül a Waze-ra hallgattam (mégiscsak online program), de gyanús volt, hogy ahol én egyenesen mentem volna, ő bevitt a málnásba, és végül a szegedi Dóm körül kis szűk utcácskákban keveregve (basszus, melyik üzlet vagy étterem szponzorálhatja a Waze-t..?) már-már azt hittem, hogy a Tiszán át kell úsztatnunk, de végül felértünk a Belvárosi Hídra. Örültem, bár mi a Másikon szerettünk volna átmenni, de innen megvoltunk. Irány Szőreg, majd néhány kisebb település, és ahogy haladtunk, egyre kisebbek voltak, és ezt értsük szó szerint: a lakosságszámot nem tudom, de az utak olyan szűkek voltak, hogy két személyautó alig fért el egymás mellett. 
   Amikor ugyanazt a robogóst harmadszor előztük meg, kicsit motoszkálni kezdett bennem a kisördög.
 - Jó fele jövünk..? 
A képen az első elkerülést látjuk, de higgyük el, volt még legalább kettő...
  Aztán a határ előtt kb. három kilométerrel megláttuk az első előjelző táblát. 
 - Azért így már érthető, hogy ennyire titkolják a létezését is - morfondíroztam - ezek a kis falvak biztosan nem bírnák el a tranzitforgalmat.

A Titkos Átkelő

annyira titkos, hogy a GPS csak akkor fejezte abba a "fordulj meg", "ó, hányszor mondjam, fordulj meg", végül a "A Kurta Farkú Malac után fordulj meg" sipákolást - ezt én sem értem, de a beállítások menüben kilőttem a hangot (elég, ha mutogatsz...), ennek ellenére néha hangosan szól Moha bá'. Így hívják, komolyan... - amikor már látszott a határátkelő. 17 óra 05 perc volt. Na jó, elsőre nem mondtam volna meg, hogy átkelőhely. 
    Kicsi volt. Leginkább egy benzinkútra hasonlít. Ez volt az első benyomás. 
    A második még kellemesebb: EGY szem autó áll kilépésre várva!
    A harmadikba érthető okokból nem mennék mélyebben bele, de le kell, hogy írjam: A harárrendész fülkéjéhez érve a megszokott unott képű tokás (ifjú vagy idősebb, mindegy...) köszönni képtelen fickó helyett egy igen csinos hölgy teljesített szolgálatot. Mosoly, gyors, szakszerű ellenőrzés - 12 másodperc (!) alatt léptünk ki Szerbiába. 
   A szerb belépő oldalon már komolyabb, négy autóból álló sor volt. Itt másfél perc alatt beléptünk, és ami a meglepő, a magyar rendőr hölgy szerb kolléganője fogadott minket - hasonló pozitív benyomással. 
   Itt vámellenőrzésnek i alávetettek minket, de az egész olyan bájosan falusias volt. A kettővel előttünk "vizsgált" autó vezetőjéhez odalépett a mosolygós szerb vámos, és kedélyesen váltottak pár szót, "Apukád jól van, Évike? - Igen, Géza bácsi! - Add át neki üdvözletemet" - mondhatta neki, mert noha szerbül váltottak szót, kb ennyi volt.
   Amikor mondtam neki, mi nem beszélünk szerbül, mosolyogva átváltott magyarra, és miután megtudta, hová tartunk, mosolyogva kívánt jó utat. 
  Namost, az átkelés kb. annyi időt vett igénybe, ami alatt elolvassuk a leírását. Pazar!

Folytattuk utunkat - az idefelé vezető úthoz hasonlóan, itt kicsi, majd nagyobb településeken át, illetve közöttük az úttól egy méternyire kezdődő szeméttelep égő hulladékhegye mellett...
   Szerbia a hihetetlen kontrasztok országa.
   Takarosabb falvak, Törökkanizsa, Magyarkanizsa, majd az út visszavezetett Horgosra, mint megtudtuk, pár száz méterre a horrorisztikus közúti átkelőtől tértünk vissza - az autópályára. Egy óránk ment rá - azt hiszem, nagyon jó üzletet kötöttünk... 

Most már csak az óra az ellenfél

- számolgattam, és bíztam. Ha nincs nagyobb útlezárás, torlódás, akkor nem kell Belgrádban megszállnunk - reménykedtem. 
   Aztán kicsit meglepődtünk. 
 - Útjavítás! - ijesztgetett minket a tábla, és hogy mennyire komoly - az autópálya fizetőkapui zárva voltak.
 - Útjavítás, de legalább ilyenkor nem kérnek érte pénzt - jegyezte meg Teri.
Az útjavításokkal végül is szerencsénk volt. 
Voltak ugyan sávelhúzásos leterelések, sebességkorlátozással, de nem okoztak torlódást, így tempósan faltuk az aszfaltcsíkot, közben vígan hallgatva a szerb zenéket sugárzó helyi rádiót.
   Belgrádhoz elérve eszünkbe sem jutott hát, hogy szállást kellene keresni, egyenesen Nis volt a cél.
Az autópálya változó minőségű aszfaltcsíkjain holt több útitárssal, hol pedig szinte egymagunk surrantunk, néha döcögve, rutinosan próbálva eltalálni az "ideális ívet" - kevésbé a verseny, inkább a futómű kímélése szempontjából ideális - vonalvezetést. 
   Amikor az út alattunk új, kiváló minőségűre vált - akkor kell figyelni, mert jó eséllyel új szakaszra értünk. Erről pedig a szélvédőre tappancsozott idegenvezetőnk nem tud. Ilyenkor érdemes a kihelyezett táblákat követni, ami azért rejt némi kockázatot - az ember könnyen a kamionos tranzitúton találja magát. De gond egy szál se: végül elérjük Ništ, ahol kettéválik az út Szófia és Isztambul, illetve Szkopje és Thesszaloniki felé.
   Innen már csak egy rövid szakasz - és a bolgár határig a Nišava folyó völgyében kanyargó festői út vezet. Na, ma ebből mi semmit sem láttunk, miután időközben besötétedett, így fényszóróink fényében, késő este értük el a szerb-bolgár határon megálmodott célunkat, Dimitrovgrádot. Az egykori bolgár szocialista vezér nevét a baráti internacionalizmus nevében az akkor még jugoszlávok komolyan gondolták, így ma is büszkén viselik. 

Végül közelítettünk napi penzumunk végéhez. 850 kilométernyi utazás, néhány pihenő - és a Gugli által kalkulált majd' 9 óra helyett 12 óra kellemes és frusztráló eltöltése után végre-valahára...

Érkezés a szállásra

...aztán indulás tovább. 
Az idő fél tizenkettő körül járt, amikor lekanyarodtunk a főútról, és lassan begördültünk az Amfora hotel, két évvel ezelőtti megállónk parkolójába. 
   Kiszálltunk, és örömmel láttuk, hogy a kerthelyiségben ezúttal egy kisebb társaság evett-ivott.
 - Na, eszerint nyitva vannak - örültünk meg.
Az udvaron a társaság, amint azt közelebbről láttuk, a fentebbi tevékenységek közül főleg az utóbbival foglalkoztak, konkrétan ittak. Nem iddogáltak, inkább intenzíven ittak, gyakorlatilag üvegből. Whiskey-t... Vagy Whisky-t, ha jól emlékszem, skóciai címke volt az üvegeken. Inkább a többes számra hívnám fel a figyelmet, barátaink láthatóan a mennyiség bűvöletében alakították át a folyadékot hangulattá.
 - Jó estét - köszöntött minket a társaság középpontja.
 - A recepció zárva, de a születésnapomat ünnepeljük - mondta egy kissé elmosódott angolsággal, de biztos vagyok benne, hogy a "szerbségét" is kásásnak találtuk volna. 
 - Igyanak velünk egy kortyot, vagy egyenek egy kis tortát - kínáltak minket őszinte jóindulattal.
 - Köszönjük, de tovább kell mennünk - mondtam udvariasan.
 - Ha szállást keresnek... - mondta kissé tisztábban az ünnepelt - a Hoel Happy-t ajánlom. Arra van - mutatta.

   Megköszöntük az útbaigazítást, és továbbindultunk. Amikor visszaértünk a főútra, egy neonfeliratot pillantottunk meg - Hotel Happy. 
 - Ez az egyik cím, amit kiírtam - mondta Kedves Párom. - Akkor próbáljuk is meg...

Na, most tényleg érkezünk...

A szálloda bejáratán túlmenvén egy kissé éles kanyarral fordultam vissza a szervízútra, ami a parkolóba vezetett a nemzetközi útvonallal párhuzamosan. A parkoló meglehetősen tele volt, így a sor elején álltam le. A lámpák fényében máris észrevettük a felénk közelítő alakot, aki "Security" feliratú jólláthatósági mellényben feszített. A "feszítés" kis túlzás, mert nem igazán töltötte ki keresztben a védőeszközt, minden esetre számomra megnyugtató volt, hogy valaki rajta tartja a szemét a parkolón.
 - No problem, kérem, kövessenek - mutatott a recepció felé, miután megtudta, hogy szállást keresünk és nincs foglalásunk.
  A recepción egy nagyon kedves lány fogadott minket, és mosolyogva biztosított minket, hogy tud szobát adni, mondott egy (reális) árat, majd gyorsan megnyugtatott minket, hogy bár zenés ünnepség van az étteremben, természetesen tudunk vacsorázni. Láthatóan a szívén viselte jóllétünket, mialatt mi csak szomjunkat szerettük volna csillapítani. 
    Miután a kis hölgy átadta kulcsainkat, a biztonsági szolgálat erőssége készségesen mutatta meg szobánkat. Furán nézett ki előttünk, hátán a HAPPINESS SECURITY szokatlan titulussal... 
    A szobánkat megnéztük - nagyon kicsi, ám jól felszerelt és patika tisztaságú volt, így megelégedetten vettük az utat a restauráció irányába. 
    A pincér fiú kérdését meg sem várva kértük: 
 - Csapolt sört szeretnénk, szerb csapolt sört - mondtuk szinte egymás szavába vágva. 
 - Laško sörünk van csapolva, mondta, majd miután megnyugtattuk, hogy jó lesz, lement a földszintre csapolni. 
Elvileg esküvői vacsora volt, bár lehet, hogy "csak" eljegyzés, minden esetre egy nagyobb asztaltársaság ünnepelt, a többi asztalnál párok, illetve egy-két helyen két-három lányból álló kisebb társaságok ültek, láthatóan élvezték a kellemes nyári eszét, a teraszról látható este is szép panorámát és az igényes (és vidám) szerb népzenét, melyet egy hattagú szabadcsapat szolgáltatott. 
   Hogy a felvétel végén a szemközti lány mit magyarázhat a pincérnek, abba én nem merek belegondolni... :D

   Jó volt, illetve nem volt rossz a sör, de nekem az ízéből valami hiányzott.
 - Talán a sör íz - idétlenkedtem, majd hozzátettem:
 - Két éve Norbiékkal a Zaječarsko jobb volt...
 - Semmi gond, akkor felmegyünk a szobába, és a benzinkúton vett még hideg két dobozossal zárjuk a napot - javasolta Teri.
   Így is lett. 
Altató nem kellett a lefekvéshez, hiszen már fél kettőre járt, és reggel indultunk tovább, de a Zaječarsko kellemes íze még jól esett. 

De aludni kell - hisz mindjárt csúcstámadás!

A folytatás itt... :)