2017.08.14.

   Az idei nyáron kissé szeles időben ismét sikerült röviddel öt óra után felébrednem.
 - Napkelte nézés? - tettem fel magamnak a költői (és alvó feleség okán megfelelően halk) kérdést.
 Kikémleltem az ablakon, és láttam, hogy a hajnal épp csak meghasadt. Az ég alja már rózsa- és narancsszínben izzik, az előtér azonban még sötét, az épületeken pedig még világítanak az éjszaka fényei. A kilátásokat rontotta, hogy az égen felhők haladnak, erre picit (nagyon picit) megkönnyebbülve engedtem az ágy vonzásának, és visszafeküdtem. 
 - Nyaralunk, nem kell ilyenkor ötkor kelni - nyugtattam magamat-  csak még egy kicsit hadd szuszuljak...
A kicsi szundítás bő két és fél óra lett, és ki tudja, meddig alszom, ha nem hallom a lopakodó neszeket és a halk burrogást.
 - Hát már megint itt vagytok? - szóltam, mire tegnapi vendégeink megtorpantak, mint a sütit csenni induló rajta kapott gyerekek.
   Én felültem, mire Tityi és Totyi borosztyánszínű szemeikkel végigmértek, és mire telefonomat felemeltem, hogy lekapjam őket - addigra megfordultak, és kitipegtek szobánkból. 
 - Elmentek? - kérdezte kedvesem.
 - El ám a fenébe.
   Ezután hallottuk, hogy kint burrognak-duzzognak az erkélyen.
 - Hess innen! - mire ők bevonultak az erkély székei alá, és onnan néztek szemrehányóan. 

De már volt egy agyafúrt tervem.

   Előbb azonban a reggeli protokoll következett, a mosdóval, az arc és (igen, visszatérő olvasóink már tudják) - a speciális fogmosással. 
   Ezután szemügyre vettem az eget. A szél kissé fújt, de az ég már szebb időt ígért, mint a hajnali észleléskor. 

Én ugyan nem szeretem, de a már korán reggel vízre szálló szörfösök láthatóan sokat vártak a mai naptól. 
   A tenger felszíne szürkéskéknek látszott, a szél pedig ragyásra borzolta az egyébként sima felszínt, mely ettől úgy nézett ki, mint a katedrál üveg. 
Közben a szálloda tetejének pereme alatt lakó fecskék is megéledtek, előbb hangos ficsergésük, majd gyors röptük is betöltötte a hatalmas épület körüli légteret. A fecskék szálltak ide-oda, szemben a szállodával, amely egyáltalán nem kezdett fecsegni sem ide, sem oda...
   Azt hiszem, amikor ide jutottam a gondolatmenetben, már javában ideje volt reggelizni menni, mert a vércukorszintem jelzett... 
    A reggelinél sem minden volt rendben, a palacsintát és a tojásokat sütögető fiút kissé mogorván vontam kérdőre, hogy mire gondol, én tán' a púposodó parkettát leszorítani állok-e itt vele szemben, merthogy ha nem, akkó' mé' a tükörtojatra váró embert (engem) megkerülő pofátlan gyereknek adja az elkészült mannát..?

Nem értette, mi bajom

   pedig nem a nyelvi nehézség volt a gond, szerintem azt nem értette, miért idegeskedik itt, aki szabadságon van.

Miután felajánlottam neki, hogy a nagy lapátjával kiporolom a köpenyét, békében és barátságban (inkább fegyverszüneti állapotban) elváltak útjaink. Mármint az én utam, az vezetett vissza a "szokásos" asztalunkhoz, kis barátom pedig maradt tojásokat sütni. 
   Az evés megnyugtat - nem tudom, van-e ilyen mondás, ha nincs, akkor kérem mostantól terjeszteni, hogy legyen.
   Szóval, megnyugodva, szusszanva, jóízűen falatozva vígan köszönget az ember az ismerős arcoknak, mármint azoknak, akiket az ember megismer.
   Például az általunk Jézusként emlegetett Kumar mestert, az indiai jógaoktatót, akivel 2012 óta mindig egy helyen szállunk meg, és immáron régi ismerősként köszöntjük egymást. Idén láthatóan édesanyja is velük van, így kislányával, bolgár feleségével négyesben ülnek az asztal körül.
   Aztán a szomszéd asztalnál a fiatal párt. Amott egy orosz család, egyik kislányuk láthatóan sérült. Vidáman, kulturáltan esznek. Szemben meg... Jóllakottan már csak nevetek azokon, akik feltornyozva hozzák az ételeket, annak elfogyasztásának a halvány reménye nélkül. Az ajtón álló felszolgáló hölgy elkapja pillantásunk, és mosolyog. Merthogy ezek tuti, hogy nem fogják kivinni az ételeket...
 - Az tuti! - árulkodik a személyzetis mosoly. 

Reggelink után

   A szokásos pihenő az erkélyen, én pedig felkészülendő a mai turnéra, a fényképezőgéppel leülök a nappali kanapéjára. 
   A fentebb említett "agyafúrt terv" immáron élesítve volt. 
Kitaláltam ugyanis, hogy ha az erkélyajtó elé odahúzok még egy (egy ugyanis már ott volt, azzal volt kitámasztva) puffot, akkor a galambok nem fognak tudni betotyogni, mi viszont, hála a darwini és a geometriai felsőbbségünknek, könnyedén átlépjük. 
   Ekkor még nem tudtam, hogy a következő napokban számos tervet kell kieszelnem a bosszantó madarak megregulázására. 
   Merthogy. 
   Hallom a burrogást. Ezek azt hitték, hogy elmentünk itthonról! Egyszer csak felugrottak a puff tetejére, letottyantak - és néztük egymást, mint Ádám és Éva az anyák napi ünnepségen.
   Ekkor már nagyon vágytam egy galamblevesre... De csak kihajtottam őket, ők meg visszavonultak - a székek alá.

Szálloda vizit - második rész

   Amíg az én kedvesem készülődött a ma délelőttre tervezett utunkra, volt időm folytatni a Hotel Dobrudja körbejárását. A múltkori külső túra után ezúttal az emeleti szinteket jártam végig - szó szerint. Felmentem a legfelső szintre, a lifttől a lépcsőházig, a különböző szinteken az érdekességeket lefotografálva. 
   Érdekességek pedig adódnak, hiszen az 1983-ban átadott szálloda a mai napig híven őrzi a '80-as évek akkor elegáns, mára retróvá érett hangulatát. 
   És most ezt mindenki értse úgy, ahogy szeretné. 

   Mi pozitívan éljük meg, és szeretjük, hogy itt, a bolgár tengerparton (még) fellelhetőek ezek a régi időket, és a balatoni társaikkal ellentétben az árakat is felidéző szállodák a minden igényt és luxust kielégítő társaik mellett.
   Amit nem tudok megérteni, az a vandálok szándékos rongálása, amiből itt is látni eleget. Ami kicsit zavaró - szerintem ezek a vandálok tíz-húsz év alatt követték el dicső tetteiket, a kijavítás nem sürgős. Ez egyben baljós jel is, mert félő, hogy egyszer csak ez a szálloda is megújul, ezzel az utolsó low-cost szálloda is eltűnik a kínálatból. De most még mindenki megtalálja Albenán azt, amit keres. 

Nekünk a tengerpart a fontos

...ezért nem is vesztegettük tovább az időt, elindultunk. 

Ám elsőre nem a tengerpart felé, hanem ellenkező irányba, a "hegy" irányába indultunk. 
   Tudtuk ugyanis, hogy az egykori Dorostor szálloda menedzsere, Petranka "Pepa" az egyik szállodát vezeti, és elhatároztuk, hogy megkeressük. A szállodák cégtábláin ugyanis mindenütt fel van tüntetve a menedzser neve. 
   Az egykori Leipzig, Shabla, Kom, a ma is Dnepr néven futó "akkori" Dnyeper és Panoráma...
   Végül nem jártunk sikerrel, de hát mindegyikhez nem mentünk oda - csak amelyik utunkba esett. 
A "fenti" bazár a korábbihoz képest nagyobb területen várt minket, mi pedig egy frissítőt vettünk magunkhoz. 
   A Maastricht hotel parkolójában egy meglepő járgányt csodálhattam meg, egy "honvédségi" ZiL tehergépkocsi, melynek masszív felépítménye árulkodott arról, hogy itt, bizony, telente szükség van a havat elsöprő erőre...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

Le is értünk a partra

   Le bizony, miután az egykori Lovech (ma Orchidea) szálloda után a faházakat és a helyi dolgozók szállásául

szolgáló volt szállodát megkerültük, elértük az néhai Plécsárda maradványait. 
   Itt ismét megéreztem azt, amit Darth Vader érzett Obi-Wan jelenlétében.

   Ezen az útvonalon lépcsőztünk számtalanszor apámmal, anyámmal, Attiláékkal. A nevezetes lépcsősor évről

évre változik, a korábban megcsúszott lösz hegyoldal minden évben mozdul kicsit, egyre inkább leamortizálva az egykori északi lépcsősort, olyannyira, hogy az Arabellánál induló feljáró ágnak már a nyomait sem sikerült felfedeznem. Viszont az eddig minden évben általam megcsodált, mások által megrongált '80-as évek retró gömb lámpatesteit idénre szorgos kezek korszerű LED lámpákra cseréltek - hm, itthon is láttunk hasonlót... A korlát kijavítása majd jövőre... A meredek hegyoldalról gyermekkorom óta csodáltam Albena, és a Fekete-tenger látképét, a Balchiki kikötőbe tartó teherhajók látványa pedig megindító - akkor is és most is.
 
 Most kettesben tettük meg a háromszáznyolcvan-egynéhány lépcsőfokot, és fordultunk el balra, a Bachik irányába eső Fish-fish zóna irányába. 

A parti út

...mely egykor egészen Balchikig járható volt autóval, s mely 1982-ben nem is létezett...

Amint korábban leírtam, az utat a '80-as évek második felében vágták Albena és Balchik parti összeköttetését biztosítandó, azonban az egykoron a tengerbe szakadó homokkő fal megbolygatása után a hegy - s a természet - szép lassan megkezdte a terület visszafoglalását. Míg 2010-ben még omlásra figyelmeztető táblák mentén jöttünk végig az autók által is járható úton, addig mostanra az út több méteres törmelékréteggel. és az abból kinőtt bozót és ecetfák csemetéi alkotta akadállyal nehezítette a haladást. 
   A beton útlezáró elemek így céljukat vesztve, félretolva állnak. Az út szabad - még néhány száz méterig, ahol is a fentebb említett akadályok elállják a két-négy keréken érkező látogató útját. 

Egy kis földi Paradicsom

   Albena partvonala tulajdonképpen itt kezdődik, a balchiki Fish-fish zóna határában. 
A tenger itt egy sekély vizű öblöt alkot, mely északi-nyugati irányból a széltől védő hegyoldal, míg déli-keleti irányból a napfényes kék égbolt határolja. A korábbi években egy újabb, "nulladik" vízimentő-állomás építésével immáron a biztonság is garantált a bolgár Vörös Kereszt jóvoltából.
   Az igazat megvallva, ez a partszakasz, mely néhány száz méterre fekszik az Albena kezdetét jelző táblától és az Arabella és a Nomad Beach éttermektől, valóban színpompás látványt nyújt. 

• 
• 
• 
• 

 

A kék. A kék a főszereplő.

Aztán a zöld. A part fáinak zöldje. Az okkerszínű sziklákon növő algák zöldje. 
És megint a kék.

Nem tudom, hány féle kék színt láttunk, a fénykép bizonyosan nem adja vissza mindet. A víz alól csillanó kobaltkék. A horizonton kéklő azúr. Aztán a homokos-sziklás tengerfeneék felett csillámló zöldeskék. Akvamarin? Legyen. Pontosan itt történt.. Pontosan itt voltunk. Ez AZ a hely. 

   Tetszik itt, a kellemes, sekély, meleg vizű parton. 

Mégis, idővel visszafordultunk, vissza a jelenbe, a XXI. századi nyaralásunkba, és Szergo büféjében ittunk egy hideg Shumensko sört, mielőtt belevetettük volna magunkat a délutáni strandolásba.
   Rövid nap- víz- és büféfürdőzés után szokás szerint az este közeledtével helyükre forgattuk napágyainkat, és lecsuktunk napernyőnket. 

Visszaindultunk a Dobrudja Hotel tizenkettedik emeleti szobánkba. 

 - Vajon a galambok..?  - de úgy tűnik, számukra csak a reggeli látogatás izgalmas, ilyenkor nem érdekli őket szerény hajlékunk. 
 - Vagy (végre) elkapta őket egy macska - szólt ki a kisördög lelkiismeretem jóságos leple alól. 
   Mindeközben a délutáni nap fényében a Fekete-tenger és a balchiki kikötőbe bebocsájtásra váró teherhajót néztem, kezemben hol a fényképezőgép, hol pedig a poharam talpának lencséjén keresztül. 

   Rövid pihenőt követően, melynek során szokás szerint a remek tengeri látképben gyönyörködtem, összekészültünk és ,

elindultunk vacsorázni. 

Az Öreg Ház, azaz a Stariya Kashta volt a mai kiszemelt célpontunk. 
Egy kellemes séta, mely Albena forgalmas sétálóutcáján vezet végig a Paradise Blue szállodáig, amit aztán a Bazár felől megkerülve fordulunk délnek - hogy a parti sétányon kéz a kézben végigmenjünk, élvezve a tenger felől fújó szél hűs illatát és a parton zsákmányt keresve az uralmat átvevő sirályok vijjogását. 

   - Mit kérünk..? - lapozgattuk a bőséges választékot, és baráti árakat ajánló étlapot. 
   - Levest! - Az Olt House az egyetlen hely Albenán, ahol a magyar (és persze bármely más) ember kitűnő csirkehús levest rendelhet. Pontosabban: rendelni máshol is lehet, de itt el is készítik ezt az erőt adó finomságot.     Mindketten rendeltünk hát levest, Teri az egyedül talán itt kapható csirkehús-levest, míg én a (nem) titkos favoritomat, paradicsomlevest kértem. Másodiknak hagyományos bolgár kavarma-tálakat kértünk. 
   A kavarma tálról érdemes tudni, hogy egy cserépedényben párolt-főtt húsétel, mely a hozzá illő zöldségekkel, körettel kerül feltálalásra. Mellé egy "fokhagymás kenyér", mely leginkább egy feltét nélküli, fokhagymás-sajtos pizzalapra emlékeztet (szerintem azért, mert az) kitűnő, ízletes és bőséges vacsorát kínál. 
   Kínált ma is, s míg én papírforma győzelmet arattam a paprikás-paradicsomos, és ennek megfelelő lecsós illattal elkápráztató, a tetején egy tükörtojással megkoronázott étkem felett, az én kedvenc feleségem az idő előrehaladtával egyre lassabban falatkázott. 
    Végül rám nézett: 
 - Én nem tudok többet enni...  - azt hittem viccel, mert adagjának több, mint fele ott volt a tányéron. 

   Élveztük hát a zenekar élő produkcióját,

és nézegettük kedvesem adagjának busás maradékát.
 - Csomagoltassuk el - döntöttünk - hiszen van egy régi barátunk, aki biztosan örülne neki!

   Így is tettünk, kérésünkre a pincér egy elviteles dobozt adott, melybe egy macska-regimentnek is elegendő husi került. 
   S miközben a magyar konyhának is megfelelő lecsós illetve hagymás húsokat eltüntettük - ki gyomrában, ki pedig - neeem, nem úgy, mint Mr. Bean az étteremben... - az elviteles dobozban, a szomszéd asztalnál evő, tejfölszőke gyerekeket adjusztáló család (nem tudtuk, oroszok vagy norvégok-e, de nevetősek, vidámak, és a szülők jó étvágyúak voltak - szintén végeztek. A beszédük alapján megfejtettük (No, ja nye dakladival ih...).
   Ideje volt hát a távozás hímes mezejére lépnünk. 
   Idős (nálam legalábbis idősebb) pincér, George, tuti megismert, széles mosollyal köszönt el tőlünk:
 - Viszontlatasra! :)

   Tarka barátunk

elsőre nem jelentkezett, ám miután pár percig hívtuk a legutóbbi helyén, ott volt, bizony, és barátságos burrogással kocogott elénk. Bújt, felvetette magát, láthatóan örült nekünk, s míg az ételt kisebb lelkesedéssel fogadta, mint számítottunk rá, minket annál nagyobb lelkesedéssel fogadott. 
 

 Végül azonban kegyesen elfogadta adományunkat, mi pedig folytattuk utunkat a Dobrudja felé. 
   Visszaérve a sétálóutcába, utunk a Ti Amo pizzéria előtt vezetett el.

   Itt úgy döntöttünk, teszünk egy megállót, és egy koccintással búcsúztattuk a napot. Tizenegy óra felé járt, ilyenkor már nincs más hátra, mint hogy búcsúzzunk mára, pacsizzunk a régi ismerősökkel - és felmenjünk szobánkba, kikerülve a Dobrudja bejáratánál éppen a padló csiszolt köveit javító karbantartókat. 

Valahogy de-ja-vu érzésem volt... Basszus, tegnap javították... Biztosan olyan jól sikerült, hogy ma megismételték.
Vagy a Mester megmutatta a padavanoknak, hogy is kell ezt. 

Dé-ja-vu...
De idén nem először és nem is utoljára...

(Folytatjuk)