2017.08.17.

  A tegnapi neszebar-i túra után ismét a ráérős-fogmosós reggellel indítottuk a napot.
Hisz' hová is sietnénk - legalábbis ma. Ma még nem... 
 Kávéillat és az erkély. 
  Amihez ragaszkodunk, s ami nélkül nem lenne teljes az albenai nyaralás. Mármint az erkélyhez, a kávé menet közben jön...
Reggel álmosan, csipásan (állítólag sokan így ébrednek!) kimenni a kávé illatára, beszívni a tengeri szélbe, és hallgatni a sirályok vijjogását... Tizenkét emelet, amely lenyűgöző kilátást biztosít az én gyerekkori szerelmemre - a Fekete-tengerre. 
   Mindenki számára mást és mást jelent az elégedettség. Számomra ezt. 
  Pontosan tudtuk - de ki nem mondtuk - hogy a mai napunk az utolsó semmittevős nap Albenán 2017-ben. 
  A szálloda éttermében ma még mosolyogva néztük a hazafelé készülődő népeket, akik csomagjaikkal üldögéltek az előtér kanapéin, és unott arccal a tabletjeik-telefonjaik kijelzőit böködve láthatóan a reptéri transzfert várták, hogy a Várnai repülőtéren keresztül hazarepüljenek északkelet felé. 
   Mondhatnám, hogy a tekintetükön megtörő napfény polarizációjából láttam ezt, valójában az orosz és belarusz mondatokból tudtam, merre tartanak. 

Pihenőnap

Ezt határoztuk el, és igen, ennek megfelelően ballagtunk le a strandra, és ültünk le Szergo barátunknál a részünkre lefoglalt napágyakra.
Strandolás. Napfény. Tenger. Hűsítők...
Van, amikor a tengervíz hűsít. Van, amikor a hűtő tartalma.

 Könnyű ebéd

    Napokkal ezelőtt fedeztük fel, hogy a La Bomba étlapja számos fantáziadús fogással, tengeri- és szárazföldi lények húsával ékesített finomságok csábítottak minket a hatalmas napernyők árnyékába, ahol örömmel fedeztünk fel egy réges-régi ismerőst. 
  A német - szerintem egykori NDK-s -  férfi, akit mi a háta mögött Strunz úrnak hívtunk a Go, Trabi, Go c. film után, ott ült az egyik napernyő alatt.
  Minden évben, kivétel nélkül találkoztunk velük. 
 - Huszonhat éve járnak ide minden évben - mondta Szergo vagy két éve, mikor már régi ismerősként köszöntöttük egymást. Eszerint van, aki nálunk is nagyobb Albena-látogató... 

 - Á, ideülhetünk?-  kérdeztem kevéssé ismert, ám évek óta széles mosollyal régi ismerősként üdvözölt barátunkat a huszonnyolc éves albenai múltnak kijáró tisztelettel. 
 - Természetesen! - mondta németül. A beszélgetés ennek megfelelően folyt, mi angolul szóltunk hozzá, ő németül válaszolt, aztán végül megértettük egymást. 
   Mint megtudtuk, Berlin közelében laknak (1 találat), és Stutzkinak hívják (2 találat!) barátunkat. 
   Balcikon szállnak meg, onnan járnak le minden nap taxival. 
 - A taxis sok éve jó ismerős - mondta - mindig ő hoz-visz minket - hát igen, errefelé még sokat érnek a valódi emberi kapcsolatok...
   Kicsit beszélgettünk még munkáról is - egy logisztikai cégnél garázsmester, azaz a teherautók javításáért felelős műhelyfőnök, azaz drága nagypapám kollégája.
    Miután mindezeket megbeszéltük, megállapodtunk abban, hogy vagy holnap délután, vagy jövő nyáron leülünk egy italra együtt...

   Vissza a partra...

   Visszatértünk hát kicsit süttetni magunkat. 
   Amikor rövidül a nyaralás, és közeleg a hazaindulás, az ember igyekszik a lehető legtöbbet belepréselni a hátralévő órákba, ennek megfelelően sűrűn kapkodtam lábamat a homokon, mely idén, valljuk be, nem volt olyan égető, mint a korábbi években. A szél folyamatosan fújdogált, ezúttal ugyan nem csukta senki fejére sem a napernyőt, de elegendő volt ahhoz, hogy a vízimentők állásain a piros zászló lengedezzen. A motorcsónakok leponyvázva a parton várták a jobb időt, a vendégek helyett most csak a szél pakolgatta ide-oda a homokbuckákat.
 - Mikor lesz felszállás? - kérdeztem a parasailing sátorban, kissé bosszúsan, hogy az idei nyáron kimaradhat a vontatott ejtőernyőzés. Ez csak nevében vontatott, valójában egy dinamikus, pörgős elfoglaltságról van szó... 
- Holnap, talán holnap - nyugtatott a pavilon alatt a tengert kémlelő bácsi. 
Nyilván az évtizedek alatt a Fekete-tenger minden rezdüléséről tudja, mi fog a következő napokban történni, széliránnyal, páratartalommal ékesítve, de az is lehet, hogy a kis asztalon álló okostelefon és az Accuweather súgott neki..

A nap végén

A szokásunk szerint a vacsora ígérkezett a nap méltó lezárásának. 
Kint ülve az erkélyen, a nap fentebb taglalt fáradalmain pihegve hallgattuk az erkélyünkre felszűrődő hangokat, ami két szólamból állt: a Tex-Mex mexikói étterem zenekarának trombitaszólama, és a kicsit jobbra álló "6D mozi" bejáratánál felállított kisebb ruhásszekrény méretű hangfalakból áradó dübörgés.
   Szerencsére mire végiggondoltam, hány fogyatékosnak kellett lenni a felmenők közt, hogy annyira halmozódjon a defektus, hogy kitalálja a mozi falon kívüli hangsugárzóit a jóember, véget ért az előadás, és immáron a vidám latin dallamok töltötték be az illatos-selymes estét. 
 - Menjünk a mexikóiba - javasolta az én Kedvenc Párom, és én ennek nem tudtam ellenállni.
   Ezen a nyáron kezdtünk közelebbről megismerkedni a Tex-Mex ízeivel, és be kell valljam, hozzám közel áll ez az ízvilág is, mely Milko barátunk derűs felszolgálásával igazán kellemes estét ígér. 

Az étlap remekei 180 fokban

   Az étlapot mindketten gondosan tanulmányoztuk, és ízlelgettük lélekben a fogásokat. 
    Végül mindketten megtettük tétjeinket..
  Kellemes levegő a hatalmas platánfáknak köszönhetően.
  Kellemes zene a (valóban!) mexikói zenekartól, akik 2010 óta csak az énekesnőket cserélgetik, a zenészek ugyanazok, és derűsen, hozzáértően játsszák dalaikat. 
  Ugyanakkor óvatosnak kell lenni, mert ha megbámulod őket, rutinos vendéglátósként odapenderülnek, és addig gitároznak-trombitálnak-énekelnek a füledbe, amíg a diszkrét célzásként "Tips" feliratú dobozba nem tolsz néhány bankjegyet. 
   Erre nem kerülhetett sor, miután megérkeztek fogásaink. 
    Nachos, valamilyen illatos-szaftos ragu babpástétommal (!), illatok és színek orgiája, mexikói zenével és bolgár italokkal körítve, mindezt Milko barátunk derűs-komoly kiszolgálásával körítve. 
    Szerintem ez azok közé a pillanatok közé tartozik, amikor az embernek egy dalszöveg jut eszébe...

Az összes dolog az életemben, minden jó és szép, Az összes dolog az életemben, tartson örökké. (Hooligans - Kánaán)

Hát, az idilli pillanat tartott pár másodpercig, aztán...
Aztán koccintottunk, és megkóstoltuk étkeinket. Egymásra néztünk.
 - Ez kicsit csípős.. - mondta Ő.
 - Ez nem elég csípős - mondtam én. 
Így aztán egy komoly logisztikai feladatként egyszerűen megcseréltük fogásainkat - és azt hiszem, mindketten ízlésünknek megfelelő vacsorában részesültünk...

   Vacsora után

felálltunk asztalunktól, és  - természetesen - rendeztük a számlát. Egy séta Albenán kötelező gyakorlat akkor is, ha éttermünk ezúttal közvetlenül a Dobrudja Hotel tőszomszédságában volt. 
   Körbesétáltunk hát, a parton jőve visszafelé. kéz a kézben andalogva a holdtalan éjszaka fekete (ezúttal tényleg fekete!) tengerpartján. 
   Visszatértünk hát a fő utcára, és felmentünk a szállodánk 12. emeletére. 
   - A napot ünnepélyesen lezárom - mondtam én, mire...

Repeta

 - Kár, hogy nincs itthon masztika - célzott az én Kedvesem arra, hogy szívesen venne egy kis adagot a bolgárok kék címkés gyógyszeréből. Mert hát a gyomor egészsége mindenek előtt, ugye...  
  Nos - néztem bambán - a Slanchev Bryag-gal spórolni kell, mert a holnapi fogmosás még épp kijön belőle, holnapután meg... Holnaputánról ma még nem beszélünk, de akkor nem fogunk unortodox módon fogat mosni... 
  - Akkor nincs, és kész - mondta volna valaki egy alternatív univerzumban, én azonban mást mondtam:
  - Hozok. Lemegyek és hozok - azzal kiléptem a szobánk ajtaján. 
Papucsban és rövidnadrágban kocogtam ki a recepción keresztül, balra a gépkocsi-felhajtón, egyenesen a szemben álló Tex-Mex-ig.  
Milko és kolléganője már épp standoltak, érméket, bankjegyeket, és millilitereket számolva. 
 - Szeretnék kétszer ötven gramm (fél deci...) masztikát szeretnék felvinni a szobába - mutattam a fölénk magasodó kivilágított Dobrudja hotelre Milkonak.
 - Hát, már lezártunk - mondta, miközben szeme sem rebbent a furcsa kéréstől - masztikát már nem tudok adni. De rakiát talán igen - mondta. 
     Ezzel ki is mérte a kis poharakba a burgaszi szőlőültetvények termésének párlatát. 
 - A poharat visszahozzuk reggel - ígértem meg, miközben fizettem pár (szó szerint..) levát a nedűért. 
 - No problem - mondta Milko a rég - nagyon rég - nem hallott bolgár biztatást. 
   Felbattyogtam hát két talpas üvegpohárral a kezemben, a szálloda előterén keresztül be a liftbe. Ott egy német kinézetű ember állt, aki oda-odapillantott a poharakra.
 - Cheers - vigyorgott, amikor kiszállt.
    Én eközben azon morfondíroztam, hogy végül is kedvesem masztikát szeretett volna. Én meg nem azt hozok. Mi van, ha kivág vele..?
 - Megiszom most mindkettőt, és majd azt mondom, nem adtak! - jutott eszembe az akkor jónak tűnő ötlet. Végül hallgattam a jobbik felemre, és benyitottam lakosztályunkba a két pohárral. 

Az csak azóta ötlött fel

   bennem, hogy - milyen standolás az, ahol a sok lezárt tétel között van EGY olyan, amiből még épp tudnak adni..? Vagy lehet, hogy a személyzet privát szolgálati szúnyogriasztójából kaptunk.? 
   Aki tudja a megfejtést, kérem, küldje el... 

Mi azonban - kint ülve az erkélyen - kezünkben az elegáns kis poharakkal nem gondolkodtunk ezen. 
 - Ja, csak rakia volt - figyelmeztettem Terit, mielőtt beleinna a váratlan ízű főzetbe.
 - Hogy-hogy..? - kérdezte.
 - Nem tudom, és nem is akarom tudni - mondtam. - Szerintem élvezzük...
Egészségünkre - mondtam, mintha tudtam volna: az izgalmas nap nem ez volt - az holnap jön!

És egészségünkre vált. 
Hallgattuk az este csöndjét. Amely más, mint itthon az est csöndje... Van benne valami, a szél súgásán kívül. Valami, amit mindig is szerettem, és mindig is szeretni fogok. 

A tenger morajlása...

(Folytatjuk)