2017.08.18

   A tegnapi pihenős és kissé melankolikus nap után ma sokkal eseménydúsabb következett. Ezt ekkor még nem sejtettük, így a nap kissé lágyan indult - aztán felpörgött!
   Amikor egy utazás végére érünk, és ráébredünk, hogy mennyi mindent nem tapasztaltunk meg még, nos, ez az érzés keltett (mit keltett: konkrétan rúgott páros lábbal) ki az ágyból az első hajnali derengés megjelenésekor. 
   Augusztus vége közeledvén érezhetően később pirkadt, így tompítva a fenti éles kijelentést, nem az éjszaka közepén történt mindez. Háromnegyed hatot mutatott a kijelző, amikor kipillantottam a kelet felé néző kisebbik ablakon, és úgy döntöttem, nem hagyom elszalasztani az utolsó idei albenai naplemente látványát.  De kora reggel általában napkeltét rendeznek, így nyugtával majd inkább este dicsérem...
   Holnap ugyanis jobb lesz pihenni kicsit tovább - utána hosszú autóút vár ránk. Ez a gondolat zökkentett vissza a valóságba, és kiosontam a hálószobából. 
   A mai nap kalandban bőven el lesz látva, de az ébredés és a kora reggel természetes, hogy melankolikusan indítják a napot. 
   Kiültem hát a kisebbik szoba tengerre néző ablakába,

elhúztam a függönyt, kezdődhetett hát a reggeli előadás. 

   Néhány nappal ezelőtt már megcsodáltam a reggeli fényjátékot, ma azonban még kegyesebb volt hozzám Neptun isten. Szinte teljesen felhőtlen, derűs ég ígért előadást a tengerparti égbolton, ahol - mint azt korábban megállapítottam - soha nincs két egyforma napkelte. Akkor sem, ha a végeredmény mindig ugyanaz.

Kristálytiszta, acélkék égbolt,

magasan a Hold keskeny sarlója ragyogott az utolsó napokat jelezve az újhold előtt. Az utolsó csillagok fénye sziporkázott, és lassan feloldódva a világosságban átadták helyüket a következő napnak. Az utolsó teljes napunknak, melyet Albenán töltünk. 
   Amint világosodott, úgy vált egyre határozottabban ketté a látóhatáron a víz és az ég, a távolban a horizont fölött megmutatkozott a Kaliakra-fok, s végül a déli Dobrudzsa partvidéke hátterében egyre türelmetlenebbül nyújtóztatták bronzszín ujjaikat a hajnal fénysugarai. 
   A bronzszínű ujjak ezután aranyba mártva ragyogó fénnyel terítették meg a Fekete-tenger partját és a parton ekkor már megjelenő korán kelő - vagy épp későn fekvő néhány embert.
    Végül húsz perc készülődés után a felkelő nap első sugarai áttörték a horizontot, és másodpercről másodpercre nagyobb felületen felragyogott a Nap korongja. 

A levegő gyorsan kezdett melegedni

ami az ablakban üldögélve arcomra eső fény mellett a szemközti, kb tizenöt kilométerre lévő dombok felett lévő levegő vad rezgésében nyilvánult meg. 
  A levegő pillanatok alatt megtelt a repdeső fecskék és sirályok vijjogásával, és elkezdődött az újabb nap. Újabb tíz perc elteltével a napkorong immár teljes ragyogásában haladt rég megszabott égi pályáján, és nyoma sem volt az elmúlt éj sötétjének. Csak az utcák néptelensége árulkodott a korai időpontról. 
    Miután Kedvesem még az igazak álmát aludta, én pedig a fentebb említett okokból sürgetést éreztem, nekivágtam egy kora reggeli sétának a (még) néptelen Albenán.

   Ilyenkor más a világ.

   Az illatok. A hajnalban elindított locsolók vizét mohón beszívó füvek és cserjék kilélegzett illata terjeng,  amott egy pékautóból rakodnak ki, és a pékáru íncsiklandó illatát hozza a szél. Apró madarak csipegetik a járdára szóródott morzsákat, nincsenek turisták, akiktől tartaniuk kellene. Csak egy-két munkába siető formaruhás pincérlány és fiú, egy-két elszánt sportember futva, a parton pedig egy fiatalember kutyáját hívja ki a vízből, miközben az eb farkcsóválva szaladgál, és harapja a partra rohanó hűs tajtékokat. 
   És itt vagyok én, nyakamban a fényképezőgépemmel, és látom, nem, ezzel sem vagyok egyedül. Egy-egy sorstársammal szembejőve cinkosan összenevetünk, és folyatjuk a nekünk tetsző fényképek megkomponálását.

   Reggeli fények.

   Hálás téma. Ragyogó, sárgás napfény, felhőtlen, immáron azúrkék égbolt, a medencékben feszített víztükör -ezúttal utamat a modernség felé, a Dorostor helyére épült Paradise Blue irányába veszem.
   Vendégek sehol - koncentrálhatok a fényekre és a színekre. 
   A szomszédban... A szomszédban a Múlt.

   A biztosan közelgő múlt. A Bazár, melynek elbontását a 2018-2019-es fordulóra tervezik. Na igen, eljárt felette az idő, az üzletek kihasználtsága alacsony, tulajdonképp az Aldo szupermarket két üzlete teszi ki a forgalom nagy részét, a többi inkább a boltok elé kipakolt áruk halmaza. A Bazár már nem az a központi üzletház, mint ami az építéskor, a szocialista idők kempinges-faházas-nullkomfortos szállodák idejében volt. Mára már - lássuk be - beállt a sorba, hogy valami történjen vele. De ez a jövő.
   Most a jelen a múlt itt. Most, hogy egy lelket sem látni itt kora reggel - látom magamat. Látom a nyolcéves önmagamat szaladni ezeken az ajtókon be, venni ezt-azt, vagy játszani a Neptun klub játékgépeinek egyikén, kezemben egy-két húsz sztotinkással. Ahol az üveget újságpapír fedi, egykor én néztem be a csillogó szovjet (!) gyártmányú játékgépekre, kezemben életem első pizzaszeletével, és szememben a játék izgalmával.

   De vissza a mába...

   Vissza kell térni szó szerint is, mert ma sietni kell a Plázsra.
   Gyors reggeli után máris a part felé indulunk, az utolsó esélyben bízva. 
Ma ugyanis csillapodott a szél, és a már megszokott piros zászlók helyén sárga színűek lengedeztek a szpaszítyel-állásokon.
   Örömünkre a vízisport és hánytatógép-szolgáltatók ezúttal  - több napnyi zárva tartás után - készültek nyitni.
 - Jó reggelt! - köszöntem illendően, az "öreganyám" - at nem téve hozzá, részint mert a hölgy körülbelül velem egyidős, részint meg evezőlapátok vannak a közelben letámasztva, és nem szerettem volna, ha hajamon csinál egyikükkel választékot. 
 - Ma lesz parasailing? - kérdeztem. 
 - Lesz. Elindulunk, amíg a szél nem erősödik meg.
OK, mindjárt lefoglaltam a déli fordulóra két helyet, és siettünk bemelegíteni Szergo partszakaszára.

Hideg bemelegítés

A hideg bemelegítés tulajdonképpen egy nagyon sportos kifejezés arra, hogy a strandon holmijainkat lepakolva belevetettük magunkat a hűs, enyhén hullámzó, kissé fodrozódó vízbe. A kettő között - nem a hullámzás és fodrozódás, inkább a lepakolás és a vízbe menés között némi napégés elleni folyadékot kentünk magunkra, belsőleg. Sumenszko márkájút...
   Máris bemelegedve, lehűlve, ahogy kell, elindultunk legszükségesebb tartozékainkkal - nekem ez főképp kamerát jelentett - elindultunk vissza, a Ganvie Bár túloldalára, ahol a partraszállást terveztük. 
   A szél épp csak hogy lengedezett, és én örültem, hogy idén is lesz mód megnézni Albenát madártávlatból.
Ha tudom, hogy a szélcsend odafent még nem annyira van, hát, biztosan

előkeresem a barna nadrágomat,

hogy ne lássák rajtam... A megilletődöttséget. De most szépen gyülekeztünk a parton, ahol a maroknyi csapatból két emberről kiderült, hogy jetski-re várnak, a négy tagú családról pedig az, hogy csak a két kislány száll fel, Apu és Anyu a parton várják őket, így csak néhányan indultunk a vízbe, hogy beszálljunk az évek alatt jól megismert motoros hajóba.
 - Én segítek a kislányoknak - mondta Teri, és így is tett: megfogta kezüket, és segített nekik a mély vízben - nekik mélyben - elérni a létráig.

   A hajó megindult, és a déli, Laguna Beach-nél lévő felszállóhelyen újabb utasok csatlakoztak hozzánk. 
Lassan megteltünk, és a partot elhagyva hajónk orra szépen szél alá fordult. A legénységnek ekkor következett az első komoly feladat: az ernyőnek a a szelet alákapatva felfújni az ernyő kupoláját, és rögzíteni azt a hajó vonókeretéhez. 
   Ezután ránk mutatott a fedélzetmester:
 - Ó, Mr és Mrs. Pobocop! - nevetett, és invitált minket a tatra. 
Engedelmesen beültünk hát, ránkcsatolták a karabinereket, és... 

Felemelkedtünk

Fel, a kék égbe, ahol... Ahol valami nem stimmelt. A levegő kissé darabos volt, ernyőnk zökkent egyet, majd himbálózni kezdett, miközben ide-oda hintáztunk a zsinórok végén a süvítő szélben. Úgy emelkedtünk a metsző szélben, hogy a minket vontató hajó felénk közeledve engedte a kötelet... 

A videó csak kevéssé adja vissza a hangulatot, mely leginkább egy utasszállító pilótafülkéjében állhat elő utazómagasságon:
 - Te, hány litert tankoltál?
 - Én??? Azt hittem, te... 
Ott libegtünk jó magasan, mint a Forrest Gump főcímének tollpihéje, és azon gondolkodtam, hogy kerültem ide, és hogy a fenébe lehet innen lejutni. A tavalyi tizenhét perces extra menetet élveztük, most

alig vártuk, hogy végre elinduljunk lefelé.

Az aláfestő zene a szél süvítését és a b****megjeinket takarni hivatott.
Most végre elindultunk lefelé, a nekünk még mindig rézsút, orral felénk álló hajó felé. 
Aztán mire "véletlenül" belemártottak minket a kellemes hőfokú vízbe, a hajó leszállási helyzetbe fordult, és a taton fogtunk talajt ülepünkkel. Ebben a pillanatban már tetszett, de ha ez lett volna az első parasailing-ünk, valószínűleg az utolsó is lett volna egyben. 

   Innentől hátradőlve élveztem az utazást, nézve a tájat és a felemelkedő utastársakat, élvezve a számomra megunhatatlant: a tenger és a part látványát, az arcomba csapó vízpermetet. 
  Mire a csoport végére értünk, csak a két kislány maradt. A fedélzetmester Teri felé fordult: 
 - Velük ki megy fel? 
 - Nem tudjuk, ők külön vannak.
 - Robobaba, fel kellene menni velük súlynak. Ketten nincsenek elég nehezek, csak azért...
Így aztán az én kedvesem életében tán' először 

Súlyát kellett, hogy bevesse

Becsatolták hát újra és a - mint később kiderült, német - kislánnyal hármasban ismét felemelkedett. 
Erről aztán a videón látható, hogy kérdeztem is. Mellettem parázott, a lánykák előtt meg ő Teri Néni, a Gyereksuttogó, Aki Bátor Is...
Bátorságát ma még kétszer fogja bizonyítani, de ezt akkor még nem tudtuk - hős lett ős a levegő után a földön és vízen is. 

Vissza a partra

Visszatértünk hát a partra épen, egészségesen, és mint a válogatott futballisták a mecs után, immáron bátor vitéz is voltam. 
Mire könnyű ebédünket eszegettük a La Bomba teraszán - igen, a megújult menüről választott tengeri herkenyűkből, konkrétan lábasfejűekből álló könnyed ebédünket, a parasailing immáron meglelte helyét a "Kellemes Emlékek" feliratú polcon odabent. 
     Rövid fürdés - mi más? - után aztán ideje volt ígéretünk szerint felkeresni Yulianát a Bistro Kartel-ben. 
   Megörült nekünk, leültetett, és megkínált saját, kitűnő rakiájából. 
   A nedű aranyos színe megcsillanva a napon, háttérben a Fekete-tenger kékje - nem is tudom, melyik a szebb látvány - A tengerpart a kitűnő rakiával az előtérben - avagy a csodás nedű, háttérben a parttal..?

Yuliana ezután kis ajándékkal lepett meg minket, pedig hát nem ezért hoztuk a gyűjteményébe kis ajándékainkat, de nagyon kedves volt. Ezek egyben a búcsú percei is voltak, legalábbis a 2017-es évre. 
   Ideje volt hát elköszönni, és visszatérni a Dobrudja tizenkettedik emeletére - hogy némi felfrissülés után idén utoljára térjünk be vacsorára - ezúttal is a La Bomba teraszára.

Bőséges vacsora

mely főképp sachból állt, némi fokhagymás pitával.
Az illatát nem adja vissza a kép, de a rotyogó tál, a tejszínes csirkehúsos-zöldséges finomsággal, az egész egy kis füstölt sajttal megbolondítva... 
   Mennyei fogás, élvezve a tenger felől (most is) lengedező széllel, Peter vicceivel, a kitűnő zenével - amibe csak egy dolog, pontosabban egy ember rondít bele: egy nagydarab német (norvég?) idióta, akinek jó ötletnek tűnt, hogy elektromos szellemi rokkantkocsijával öt percenként megjelenjen, és megállva a kocsiban üvöltő tucc-tucc "zenével" zavarja az élő zenét és az azt hallgatni akarókat. 
Ekkor 

Anyuka harckészültségbe helyezkedett,

odapenderült emberünkhöz, és mutatta neki, hogy merre húzzon el a susnyásba. Amaz kérdezte, hogy "mivanmivanmivan", erre az én Gyengéd Kedvesem kézzel lenyomta az 'előre" pedált, mire a kocsi megindult az általa kívánt irányba.  

   És a büdösbogár még láthatóan meg volt sértődve, hogy valakinek nem tetszik a mókázása. Lássuk be, egyszer elmegy a kéretlen zajkeltés, de ő már sportot űzött belőle. Ezúttal vesztére.
   A kis intermezzo után aztán kellemesen folytatódott az este, immáron a tulajdonos által felfogadott élőzene aláfestésével, amely nem szorult külső segítségre. S miközben Peter csibészes vicceivel szórakoztatott minket, volt időnk kicsit komolyabban is beszélgetni vele. Remek ember, reméljük, 2018-ban is találkozunk vele.
   Kellemes, enyhén szeles - idén ez számított szélcsendesnek - időben kis sétára indultunk, nem a legrövidebb úton. 
Amikor aztán a Bazár sarkánál felállított gyerekjátékokhoz értünk, hát én nem tudtam nemet mondani,

és vízre szálltunk. 

Nem, nem a Fekete-tenger vizét vettük célba, hanem... Hanem a napközben gyerekek által meglovagolt vízidodzsemet. Itt köröztünk hát egy meglepett kislány társaságában, aki egy kis meglepetés után beszállt az én járművem üldözésébe. 
   Nos, pár másodperc után kitapasztaltam, hogyan kell a súlyt helyesen elosztani ahhoz, hogy a kis elektromos eszköz a lehető leggyorsabban suhanjon. Ezután már nem volt ellenfél a vízen! S míg az én kedvesem német kislányokat vont be a légiparádéjába, nekem is volt erősítésem, hogy fejjel legyünk erősek... 

S lassan ideje volt visszatérni fel, a magasba, a szobánkba, útközben a bejáratnál megcsodálni körülbelül ötödik alkalommal a bejárat előtti kövezet makacs hibájának javítását. Vagy ilyen makacs az a hiba,  és kétnaponta előjön, vagy... Vagy nem tudom. 

Az esti erkélyezés kissé rövid volt ezúttal.

Egy sör.

Egy Shumensko. Az utolsó 2017-ben Albenán. Mert holnap reggel indulás haza, illletve szállásfoglalásunk révén Dimitrovgrád, Szerbia felé.
Holnap már Zajecarsko lesz a pohárban...
Igen, az.

De ez egy rövid útibeszámoló tárgya kell, hogy legyen...