2017.08.19.

  Felkelt tehát az utolsó, idén Bulgáriában töltött nap, legalábbis akkor így tudtuk egészen novemberig..
Hogy 2017 még tartogat egy váratlan utazást, arról később mesélek. Most inkább kinyitottam a szememet, aztán az erkélyajtót, és... Neeem, kedves korábbi írásaimat olvasó olvasó, a konyakos üveget előre látóan és utólag láthatóan előző nap kiürítettük.
   Bevallom, sokat gondolkodtam, mi legyen a Slanchev Bryag palack alján lötyögő szőlőillatú nedűnek... Mivel hogy kiönteni sok volt, erőművet hajtani meg kevés, a legszakszerűbb módon közömbösítettük.
   Megittuk. 

Reggel az erkélyen

kávézgatva az ember el sem hiszi, noha tudja, hogy ma este sok száz kilométerrel odébb fogja lenyugodni látni az épp csak felkelt, melegen sütő napot. 
   A napunk a megszokott mederben indult, kávé, friss levegő, némi cigarette, kinek-kinek érdeklődése és érdemei szerint, elvégre (még) szabadságon vagyunk. Aztán átestünk a Dobrudja hotel megfelelő, sőt, kifejezetten ízletes, ám meglepetéseket az angol futballválogatotthoz hasonlóan nemigen tartogató reggelijén.
   Tükörtojás, szalonna, sajt, Harry Kane labdája - jó, bár előre jelezhető. Utóbbival szemben az étkek esetében nem okozott bosszúságot számunkra.

Aktív tevékenység

következett, mikor is reggeli után igyekeztem a készülődésből a lehető leghasznosabban kivenni a részemet. És ezzel sikerült az Én Kedvesem kívánságát eltalálni: Vegyem ki a részemet, és "ne legyek láb alatt".  
   Nos, én azt hiszem, ennek mindig képes vagyok eleget tenni. Amíg ő a csomagokat pakolta össze, jobban mondva a holmijainkat pakolta össze csomagokká, én nyakamba vettem a kis fényképezőgépemet, és tettem egy kört az ébredező Albenán.

   Amint már Írtam, a reggel mindig más, mindig őszintébb, mint a napközbeni nyüzsgés. Olyankor minden és mindenki az üzleti arcát akarja mutatni, de ilyenkor, reggel, más. Ilyenkor csak mi vagyunk. Én, a fények, és a dolgukra siető helybéliek. Akik ilyenkor még nem szolgáltatók, pincérek vagy épp rendőrök, hanem egyszerű egymással csevegő srácok-lányok. 

    A búcsúzkodásban az a rossz, hogy a többiek maradnak - csak mi megyünk. És mire visszaérek a szobánkba, és (tán' utoljára) felliftezek a 12. emeletre, a bőröndjeink készen állnak a lehurcolkodáshoz. 

Fülön fogom hát őket,

és elindulunk lefelé, az autónk felé. 
A második kanyarra csak pár kézi csomag maradt, így miután visszanéztünk a szobába (ugye, nem hagytunk itt semmit..?), egyenesen a recepcióhoz léptünk.
   A kicsekkolás után nem maradt más: 

Beültünk az autóba, elindítottam,

és pontosan 11 órakor elindultunk hazafelé. 
Az út innentől csendesen és békésen folyt, kicsit talán a nyaralás végi hangulatnak, másrészt a viszonylag csendes forgalomnak köszönhetően. 
Az előre tervezettnek megfelelően éppen 14.00-kor érkeztünk meg az első és legkomolyabb pihenőnkre. Mert hát... Éhesen nem lehet rendesen haladni. Az apróbb tárgyakat már kezdtem nem látni, így jól esett egy pihenő étkezéssel  Veliko Tarnovo-ban. Ez a város nagyjából a félúton van Albena és a szállásunk, a szerbiai Dimitrovgrád között. Ettünk, nyújtóztunk, és egy órás szünet után 15 órakor indultunk tovább. 

Még egy gyors megálló

Szófia és Kalotina között egy benzinkúton, ahol szintén rendszeres betérők vagyunk, most azonban nem sok választott el attól, hogy elküldjem a személyzetet a francba.
Hosszú út során, ugye, az ember szívesen vesz egy forró kávét. Ezzel kísérleteztem ezúttal is a CAPA (SARA) kúton.
 - Nincsen - mondta az unott képű benzinkutas lány.
 - Nincsen? És az ott... - mutattam az Eldorádó fényeiként csillog-villogó LED-ekkel kidekorált kávégépre.
 - Nincsen. Most lesz műszakváltás. Fel kell fűteni. Ott van szemben a büfékocsi - mutatott egy Üvegtigris-szerű képződményre odakint a parkolóban. 
   Ott nem lehet kártyával fizetni kersze, készpénzünk meg már nincs...
    Visszaballagok a kút shopjába.
 - A kávégép... Működik már? 
 - Nem. Ott szemben.
 - Na idefigyeljen, HATSZÁZ KILOMÉTERT vezetek, egy kib*****t kávét akarok inni, maguk meg azt mondják NINCS??? 
   Elismerem, túlzásba estem. A táv nem volt több, mint ötszáztíz kilométer...
   A nagybetűs szavak nyomatéka, meg az angolul is itt kipontozandó fu***ng szavak után aztán rövidesen lett kávé, ha jól emlékszem. Ha nem, akkor idén is b****ák meg a kávégépüket. :)

Fél óra szünet, majd két óra állás...

   Bizony, a fél órás szünetet pár kilométer autózás követett, amikor is a lenyugvó nap ellenfényében megérkeztünk a kalotinai határátkelőhöz, ahol egy kis stresszkezelésen kisebb - két óránál majdnem kisebb - várakozás után hagyhattuk el Bulgária és az EU területét, és bocsáttattunk be szerb területre. 
   Ez az, amit nehéz agyilag felfognom. Biztos én vagyok az alsó küszöb, de ha vaslapáttal csapnak agyon, akkor sem értem. Bármelyik ország határátkelőjéhez érkezik az ember, a szivatás garantált. Beleértve kis hazánk határrendőreit, mert ők sem különbek, amint arról korábban sikerült is beszámolnom...
   Szóval. Áll a sor. Az autók okádják a füstöt. Mindenki stresszes, a hülyébbje már a dudát is nyomja. Az egyenruhás díszpinty meg... Néz. Nem tudni mit, elrévedő tekintettel a szemében néz. Valahová. A felé nyújtott útlevelet kimért lassúsággal veszi el, és tolja a szkenner alá. Eközben nem néz se rám, sem a monitorra, hogy én vagyok-e, vagy csak valaki aki én akar lenni, mittomén', akkor érteném. De így... Aztán leteszi az útleveleket az asztalra, feláll és kimegy (!) a kabinból. Kinyújtózni, venni egy kávét az automatából, vagy pisilni, az nem derül ki, de van, hogy csak ezután engedi útjára azt a gyarló civilt, aki vesztére erre vetődött.
   Persze, csak ilyenkor nagy a pofám. 
 - Te gyökér, mozogj már, mert nem akarok itt aludni! A mentő jöjjön érted ilyen tempóban!!! - gyakoroltam már el párszor, de élesben... Hát mindannyian tudjuk, mi lenne a vége egy ilyen okoskodásnak. Szerintem másnap reggel is a kárpit patentjeit próbálnám visszapattintgatni az autó romjain... 

Végül két óra kellett

hogy megtegyük a testvérek közt sem több, mint 15 kilométert, és egy nem túl szabályos megfordulást elkerülendő még egy kis kerülőt is bevállalva megálljunk a Happy Hotel parkolójában. 
Sosem tudni, nem ülnek-e a rend szerb őrei egy kamerával a kezükben, hogy még egyet húzzanak a szívatón...
   Itt végre ismét emberek között érezhettük magunkat. 
   Ezúttal a kis szálloda étterme is teljes üzemben működött, és mi elsőként egy jéghideg sörrel öblítettük le az út porát. A Niksicko hűs habja után még egyszer a balkán grillezett fogásai mellett voksoltunk, és grilltálat rendeltünk grillezett húsokkal, csevappal és sopszka salátával. 
   Utolsó fogásként pedig egy négy évvel korábbi próbálkozásomat megismételve egy (nekem akkor is ízlett) Pelinkovac nevű italt kértem. 
    Kedvesem csatlakozott hozzám, és ezúttal ő is belátta: nem is volt ez rossz! 

Kellemesen telt hát az utolsó este a Balkánon, nyugodt és pihentető alvást kínálva.

Másnap reggel 

immáron nem volt más feladatunk, mint hazatérni. 
Reggeli után, mely a furcsa, a bolgárnál zsírosabb, és a magyar konyhától idegenebb fogások között téblábolva étkeztünk. De reggeli után a kávézás a teraszon, csodálva a völgy látszólagos nyugalmát...

 - Mi lesz ezzel a jó kis hellyel, ha itt is megépül az autópálya..? - kérdeztem, és a kérdés mai napig ott lóg a levegőben. 
   Ha rajtunk múlik, fogunk itt még megszállni...
Ezután elindultunk, és pár kilométer után az új autópályaszakasz fekete aszfaltja suhant alattunk egészen Pirot városán túl a Nisava folyó völgyéig. Ott aztán véget ért a modern sztráda, és visszatértünk a számomra kedves, a Nisava völgyében, alagutak során át kanyargó útra, amely a hegyi szakasz után találkozott ismét a sztrádával. 
   Az autópálya - erről valóban keveset tudok írni. Egy-egy rövid megálló egy kávéra vagy szendvicsre, meg pár liter gázolajra... De azt kell, hogy mondjam, hogy Nis-től Komáromig - aki egy autópályán utazott már életében, az mindegyik szakaszt látta.
   Aztán Belgrád után az ég kezdett felhősödni, és délután egykor az eső is rákezdte. Az autópályát Tiszasziget felé hagytuk el. és ezen a kisebb átkelőn is vagy fél óra várakozás után jutottunk be Magyarországra. 
   A határt átlépve a külföldi út után immár itthoni autósokként, ráadásul az esős égre felnézve a vakáció hangulat is szinte azonnal szertefoszlott.

Az utolsó 250 kilométer 

már tényleg a napi rutin szerint telt. Különösen akkor, amikor elhaladtunk a munkahelyem épülete mellett... 
 - Na, innentől kezdve a mindennapi hazaút... - morcogtam. 

Az érkezés szerencsére nem a mindennapi rutin szerint telt. Terített asztal, igen, hideg sörrel és áldomással vártak itthon Zsófi és Erik. 
Jó volt hát hazaérni, és a teraszon a padra leülve máris elkezdődött a sztorizás. Amely máig sem ért véget. Illetve talán most, hiszen mostantól az idei nyárra kell koncentrálni.
   Hiszen kezdődik a nyár, a nagybetűs NYÁR, és reméljük, 2018 sem marad Albena-történetek nélkül.