2018.07.25.

   Ébredés. 
   Az első pillanat, amikor az ember kinyitja a szemét nyaraláskor, a fényt keresi. Nem, ezúttal nem "csak úgy" a fényt, hanem a nap fényét. Korán volt, alig nyolc óra. 

   És ma süt a nap! 

Régi vágású nyaralókként vagyunk annyira ortodoxok, hogy számunkra a nyaralás egyik lényeges pontja a nyár.   Itt, Pomorién is napfénnyel, egyebekkel. S bár tudjuk a tévéből, hogy Darabosék számára a vasaló a fontos, mi földhözragadt módon vízforralóval készítjük a reggeli kávénkat. A vasalótalpat utoljára az MN4350 Zách utcai laktanyájában, épp harminc évvel ezen sorok írása előtt, akkor is kenyeret pirítottunk rajta. Kis zsírral, a szolgálati gyakorló vasalása előtt. Akkor ugyan jó ötletnek tűnt, de most inkább élvezettel hallgattam a vízforraló surrogó hangját, mely aztán egy "katt"-tal jelezte, hogy a tartalma készen áll (instant) kávévá átlényegülni. 
   Azért be kell, hogy valljam, hogy a fentebb nagyvonalúan többes szám első személyben körülírt kávékészítést többnyire az én kedvese szokta végezni, részint mert "ő ért hozzá", részint meg én ilyenkor a takaróval a fejemen alvást színlelek hogy ne nekem kelljen. Azért, ha jól emlékszem, néha - na jó, nagy néha - én készítettem el a reggeli kávékát. 

Szokásos nyári napindítás - kávé az erkélyen. 

Aztán egy villanás, és... A kávé átalakult (!) Slanchev Brjag konyakká! 
  Tessék, felvétel van róla! 
  Akkor pedig fogmosás is lesz. És lett fogmosás!
A csodálatos és rejtélyes metamorfózist követően jólesően ejtőztünk kicsit odakint, élvezve az illatokat, a besütő napsugarak meleg érintését, és azt, hogy ezúttal a szúnyogajtó és a rovarirtó jóvoltából az éjszaka is nyugton telt. A kis nyavalyások tettek még egy gyenge kísérletet a támadásra, a megmaradt néhány tucat jómadár ("jórovar" kifejezést nem hallottam, tehát nincs) a fürdőszobában bújtak meg, ahol azonban néhány pillanat alatt egyenként bántam el velük, mint Darth Vader a lázadó X- és Y-szárnyú kötelékekkel a Halálcsillag(i..?)  csatában. 

Az erkélyen ezúttal a tegnapival ellentétben normális reggeli került az asztalra, és jóízűen elfogyasztottuk, miközben barátaink már a parton igyekeztek tartani állásainkat. 
Reggeli után pedig eljött az a pillanat, amire nem is nagy titokban ötödik napja, amióta becsukódott mögöttünk a kapu, illetve dehogy, hetedik hónapja, amióta lefoglaltuk a szállásokat vártam. 

- Menjünk a strandra!

Összekészülődtünk hát, és mentünk a strandra. 
A strandra menés, és ezt érdemes a Studio Lyudievvel kapcsolatban tudni, nem jelent egy hosszú túrát. Leballagtunk a lépcsőház ajtaja elé, balra fordultunk, és egy saroknyit követően ott is álltunk a pomorie-i partra vezető lépcső, illetve az a mellett álló büfé előtt. Tamás már első este megmutatta a Helyet, ahol napközben frissítőket lehet vételezni, mi pedig most úgy véltük, hogy minket egy-egy kis sör frissítene fel. 
 - Ha Tamásék benn vannak a vízben, majd kihívjuk őket. Ez lesz a kihívás-  döntöttük el, és megvettük az első - de megnyugtatnék mindenkit, nem az utolsó - kört a 0,33-as Shumensko sörből. A kitűnő minőségű, és szokás szerint "üzemi hőfokon" didergő kis sörök 1 leva (kb 172 forint) áron igazán barátinak számítottak.
   Barátainkat nem kellett "kihívás" elé állítani, ki voltak jőve önszántukból a vízből. 
   Miután minden felnőtt kezébe került egy-egy "patron", koccintottunk, és mi az idei 

Közös nyaralást ünnepélyesen megnyitottuk. 

  Innentől kezdve a víz-napfény-hűtőpult aranyháromszögben mozogtunk, és a nyaralás tulajdonképpeni értelmét élveztük: a gyerekekkel gyerekként történő pancsolást.  A hullámzás nem igazán mozgatta meg tagjainkat, ám Hanna és Abigél annál inkább: felváltva és egyszerre dobáltuk őket a magasba, majd megtudtuk, hogy a lányok vállról is indíthatóak...

Két lányeldobás és labdázás között Tamás felém fordult: 

   És igen, kell egy kis áramszünet.  Az pedig jött, egy fürdés, aztán egy újabb patron formájában. Egy futás - na, jó, cammogás - az olasz ex-focistára emlékeztető büféshez, aztán vissza. Ebéd gyanánt a szemközti Persia Fast Food gyorskajáldában szereztünk be ezt-azt. Ma éppen hagyományos "beledugós" hot-dogot falatkáztunk.
   A hely neve egyébként nyilvánvalóan megtévesztő, legalább is ami a Perzsiát illeti: bőven kínálnak sertéshúsból készült valamint alkoholos termékeket, természetesen előbbit az étel, másodikat inkább az ital kínálatban, szemben az egykori Perzsia utódjával, Iránnal, ahol jó eséllyel országosan kevesebb fogy az említett termékkörből, mint itt.

   A délután a megkezdett mókákkal folytatódott, és mi nem minden alap nélkül felvettük a ránk ragasztott CáTomi és CápAti nevet.

Komoly dolgokon gondolkodtunk, 

   És a délután program végeztével ismét barátaink erkélyén üldögélve beszéltük meg a világ nagy kérdéseit, többek között hol és mit vacsorázzunk (ez évek óta visszatérő ám annál kellemesebb probléma), illetve mi a fene lehet az addig soha, semmikor nem látott termék, a Masztika Zlatna - azaz Arany Masztika. 
   Az évek óta egyik kedvencünk, a Masztika Peshtera megjelent egy új, enyhén aranyba hajló színű termékkel, az Arany Masztikával. A próba legegyszerűbb módja a kóstolás, és mi  ennek megfelelően meg is bontottunk egy üveggel ebből az ígéretes termékből. 
   Hm, az íze, és valószínűleg az összetétele is a masztika ás a szőlőpálinka, azaz rakia elegyére ural. Zamatos, az ánizs erőteljes ízét meglágyító gyümölcs-zamat, hozzá selymes lágyság. Finom, ám a fentiek miatt igen veszélyes ital. 
   Miután végeztünk eme szellemi megmérettetéssel, ideje volt rendbe szedni magunkat, és egy gyors zuhanyt követően máris ott álltunk a lépcsőházban, szinte egyszerre lépve ki apartmanjainkból.

   Vacsora a parton

- mi más kellene egy kellemes nap végén - gondoltuk, és utunkat vissza, a part felé vettük.  
 - Arrébb van egy jónak tűnő hely - mutattak Zsuzsiék a part felett álló, könnyűszerkezetes tető felé, melyen a FANTAZIA fantázianév világított nagy piros betűkkel. 
 - Jártatok már itt?
 - Nem, titeket megvártunk vele - nevettek. 
Nos, a Fantázia tartogatott párt fantáziadús fordulatot, de a pincér lány produkciója messze meghaladta Fantáziánk határait. 
   Az ajtóban egy fiatal fiú köszöntött minket angolul. Mikor hallotta, hogy vacsorázni szeretnénk, lelkesen invitált minket befelé. 
  Ott aztán… 
   Maga a hely kellemes, a tengerre néző panorámaablakokkal valóban vonzó volt. A szomszéd asztaloknál illatozó, ámde gyorsan fogyó étkek jó konyhát ígértek. A belső tengeri halak preparátumai díszítették, a helyiséget pedig átjárta a friss tengeri szellő. 
   A pincér lány a szemközti épület alagsorában működő konyhából hordta a fogásokat a szomszéd asztalokhoz, és egyszer csak megállt nálunk.

Itt kezdett szürreális fordulatot venni 

az este. A lány felettébb csinos volt, és ezzel talán ki is emeltem előnyös tulajdonságait, mert egyéb javakkal, például a gondolkodás képességével kissé mostohán osztotta neki a javakat a Sors. 
Az, hogy étlapot hozott nekünk, jó kezdet volt, aztán a folyamat hanyatlásnak indult. 
 - Ne razbiram - mondta szégyenlősen nevetgélve, amikor sört próbáltam rendelni, először mint 'Four bier, plíííz'-t.
Aztán a четири бири, моля varázsigére is csak nézett, mint borjú az új kapura.
 - Pivo..? - esett le a tantusz, és indult volna tüstént. 
 - Véteminitplííííz - tartóztattuk őt, és kértünk a gyermekeknek is innivalót. 
Huhh, ez nehéz volt - gondoltuk, sőt, tán' még mondtuk is, pedig ha tudtuk volna, hogy ez még csak a bemelegítés volt...
   Megérkezett a sör, és készen éreztük magunkat a rendelésre. A pincér lányka kétségbeesetten nézett menekülési útvonal vagy felmentő sereg után, ám férfi kollégája szintén megijedt a külföldiül beszélő színtársulattól. Pedig nem léptünk fel fenyegetően, nem is kezdtük mint Botond Bizánc kapuját vandalizálni a berendezést, hátrafelé sem nyilaztunk, sőt előrefelé sem, de még csak szúrósan sem néztünk - akkor még.
   Az ételrendelés étlappal a kézben sem ment egyszerűen, így végül be kellett hívnom az ajtón álló behívóembert, hogy angolon keresztül fordítsa már legyen kedves bolgárra...
   - Ezt nem hiszem el - vakartam a fejemet már akkor...

A Monty Python show folytatódott, 

midőn vártunk étkeinkre, gondoltuk rendelünk némi torokfertőtlenítőt.
 - Csetiri raz petdeszat gramm rakia molja - próbáltam érthetővé tenni, mit szeretnénk, nevezetesen négyszer ötven gramm (fél deci) rakiát. 
 - Ahham - mondta, és a szemén látszott, hogy már fogalma sincs, mit kérünk. 
 - Basszus, itt nem nyelvi probléma van - mondtam a többieknek. 
És lőn… Megjelent Szimona (kitűzőjéről láttuk a nevét…) kezében KÉT pohárban lötyögve körülbelül másfél-másfél deci, egyébként mint kiderült, kitűnő minőségű bolgár szőlőpálinkával.
   A fenti félmondat már engedi sejtetni, hogy inkább nevettünk egy jót, mintsem sértetten visszaküldtük volna.
   Ekkor már az én Kedves Nejem kevésbé volt kedves, és összehúzta szemöldökét, csak amúgy Dzsingisz Kán módjára.…  
   Na, talán amint tegnap Zsuzsi mondta, "megállt keresztbe" az a bizonyos, amikor Anyuka "rászólt".
  Időközben a felhők beborították az eget is, s míg elkezdték egyenként asztalunkhoz hordani a megrendelt fogásokat, záporeső zúdult le a partra. Ekkor a friss zápor-illat árasztotta el a kerthelyiséget, elvegyülve a tányéraink felől párolgó illatokkal. Mindeközben Hanna kezében a nem kis súlyú fényképezőgépemmel körbefotózta a helyiséget, különös tekintettel a mennyezetről kissé természetellenes módon lógó pikkelyes jószágokra.  
   Vártuk, hogy mindenki megkapja a megrendelt étket, s végül csak Abi elé nem került a megrendelt husi. 
 - Elnézést, a kislány vacsorája..? - próbáltunk érdeklődni. 
 Egy idő után ismét hívnunk kellett a becsali-embert, hogy kérdezze meg, hogy ugye csapatunk legifjabb tagja is kap vacsorát. Látszott a zavar az erőben… 

Végül mindenki megkapta

   és el is fogyasztotta jól megérdemelt vacsoráját, és miután meg kellett várnunk, míg a vihar elvonul, visszaváltottunk derűs üzemmódra - hisz' végül is csak nyaralni jöttünk, ugyebár.
   Az ég kitisztult, a kedvünk is kiderült - és visszafelé sétálva már jókat nevettünk szegény kislányon. Aki lehet, hogy csak szégyenlős volt, és nem akart külföldiekkel beszélni.
  De végül jól szórakoztunk, és ha minden jól megy - 2019-ben is tiszteletünket tesszük - ám ekkor már egy magyar-bolgár társalgási szótás, de legalább egy fordítóprogramos okostelefon társaságában. 
   Ezeket már valószínűleg az esti "erkélyezés" során beszéltük meg.
   Csak röviden, mert a tengervíz - erős dolog az, a hajókat is elbírja! - sok energiát kivett belőlünk. 
Holnap pedig nem fog, mert amint megbeszéltük - minket vár Neszebar!

(folytatjuk)