2018.07.27.

   A már megszokott verőfényes napsütéssel köszönt ránk a reggel. 
A tegnapi kirándulás után a mai napot nyugis strandolós, mondhatni unalmas napként képzeltük el. Aztán hogy másként alakult, az nem csak rajtunk múlt... A kezdés a nyaraláskor megszokott, vagy inkább óhajtott laza semmittevés volt. 
   A nap indításaként kikúszván csendben az ágyból - jut eszembe, a szupermarketben vásárolt elektromos szúnyogirtó bevetése óta a kis gonoszok nem tértek vissza, illetve ha vissza is tértek, másnap reggel a hátukon fekve süttették a hasukat - én nem utánoztam a vérszívókat, különösen ami az életjelenségek mellőzését illeti. Ehelyett - míg kedves nejem aludt - felöltöztem és Tamás barátommal a lépcsőházban találkoztam. 
 - Akkor menjünk - indultunk el a Bevetésre, ami a parton történő kora reggeli helyfoglalást célozta. 

   A parton szikrázó napfény, kellemes meleg fogadott, a még néptelen strand a szemközti - illetve a mögötte lévő, a szemközti Grúziában van - apartmanházak jólesően fürdőztek a felkelő nap mézszínű sugaraiban. A pomoriei strand vendéglősei vagy nyitva voltak már, vagy nem, de az arra tévedő ember egy kávéra le tudott huppanni, miközben a személyzet tagjai szorgosan tettek-vettek. A konyhákból szálló fűszeres és édes illatok jelezték, hogy a következő nap kezdődik. 
   Reggelire egy-két bureket és banicát vettünk a pékségben, és elindultunk vissza az apartmanunkba. 

Fogmosás!

- a jelszót tett követte, mégis az egészség a legfontosabb.

   Ezután levonultunk a partra, hogy semmit tegyünk, ami azonban ennél mindig kicsit mozgalmasabb. 
A parti semmittevés tulajdonképpen mindig a "menjünk fürdeni - igyunk valamit - menjünk fürdeni - együnk valamit" aranyháromszögben telik. Mondhatná a figyelmes olvasó, hogy ez négy, de neeem, ha még figyelmesebben megnézzük, látjuk, hogy a "menjünk fürdeni" kétszer szerepel. Nem véletlen, hiszen végül is csak ezért utaztunk ennyit...

A parton eképp telt a nyaralás, a lányok ugráltak a kezünkből, a vállunkról, végül Teritől jött egy ötlet: 
 - Üljünk fel a banánra.
Többen azonnal helyeseltek, egyedül a csapat legkisebbje és legfélénkebbje, Abi húzódozott. 
Végül Teri őt is meggyőzte...
   Elballagtam hát megnézni a részleteket és az időpontokat. Rövidesen indulás, összeszedtük hát a népeket, és elindultunk a parti pavilon felé, ahol a vízi látványosságokat és hánytatógépeket biztosították a jelentkezők részére némi leva ellenében.
Felcsatoltuk a mentőmellényeket, és kezdődhet a 

Flúgos futam

   Ezután a fejkamera felcsatol, hogy rögzítsük a történéseket, s dokumentáljuk az izgalmakat. 
   Nos, lett dokumentálás rendesen.
A meglepetés ott indult, hogy láttam, nem csónak, hanem jetski fogja húzni a felfújt bazi nagy banánt. Egy fiatal srác és egy középkorú porondmester irányították a felszállást. Namost ekkot azt hittük, hogy a felszállás az ülési sorrendet jelenti, nem pedig a víz felett levegőben megtett utat, de mint lentebb kiderül...
   Az ember azt akarta, hogy nagyság (súly) szerint üljünk fel, vagyis Abi elöl, Hanna, majd a csajok, végül mi, a két tőkesúly. Ebből Teri és Zsuzsi nem engedtek, Abi amúgy is félőske, nem ülhet elöl felnőtt támogatása nélkül, így nagy nehezen kialakult az ülésrend: Hanna, Teri, Abigél, Zsuzsi, Tamás - és én hátul, fejemen az akkor már üzemelő kamerával. 

Nincs mitől félni, szakember vagyok!

   A várttal ellentétben nem a középkorú ember, hanem a fiatal nyikhaj pattant fel a jetski kormányához, és indította el azt. 
   Akkor élőben és utólag a felvételeken is látható-hallható, amint felbőg a combos Yamaha motor, a zsinór rándul egyet, majd nekilendül a felfújt banán. A motorhangon és a hátrafröcskölt víz robaját a szél zaja és eleinte Abi sikolya kísérte. Vezetőnk eleinte hosszú egyenes szakaszokban vontatott minket Pomorie partja mentén, majd bő fordulósugárral a vontatónk által keltett  hullámokon belül fordultunk. Eddig a banán a tajtékos vízen ugrált ugyan fel-le, de viszonylag stabilan szedte az íveket. 

A parádé. Légi és vízi. 

   A sokadik kanyar után a motorhang kissé megváltozott, és a fickó kezdett jobbra-balra cikázni. Tulajdonképpen klassz élmény lett volna, ha ezt előre megbeszéli velünk, és tekintettel van arra, hogy van-e a társaságban félősebb. Nos, volt, Abi újfent jaj-jaj kiáltásokkal jelezte, hogy nem OK neki a dolog, a vezető meg hátra-hátra fordult. Mi ekkorra fehér ujjakkal szorítottuk a műanyag majrévasat. 
 - A srác néz vissza, minden rendben van-e - mondtam Tamásnak. 
Namost, amikor az ember repülni vágyik, akkor más tájak, városok felé veszi az irányt. Repül víz felett és szárazföld felett. Abi és Hanna bizonyosan örömmel vennének egy ilyen repülést. De amint az egyik kanyarnál a vontatott banánunk a kelleténél szűkebb balos íven felfutott a hullám oldalára, egy picit fordult csak balra, megdőlt, és... Pár másodperc - szó szerint :)

 
   Fizika órán tanultuk, és most megtapasztalhattuk, mit jelent a testek tehetetlensége. A kilókba szinte vasmarokkal kapaszkodnak bele a newtonok, amelyek igyekeznek az eredeti irányban és sebességgel vonszolni minket. Különösen azokat, akiknek ebből bőséggel adatott. Kilogramból és newtonból... Vagy mondhatnám úgy is, hogy így szólt a banán:
 - Itt mos dobjunk egy balost...
 - Mi inkább még mennénk egyenesen - és Tamás barátommal elindultunk szelek szárnyán a szemközti Grúzia felé, azonban a fránya gravitáció ezt nem engedte, szó, mi szó szerint beledőltünk a Fekete-tengerbe, mint két tehetetlen zsák. A videón jól kivehető, ahogy Tamás és nyilván én is vasmarokkal kapaszkodtunk, így aztán esélyt sem adtunk a többieknek, hogy legalább ők ne vegyenek részt a kötelékrepülésben. 

Basszus...

Prüszköltem, egy reflexmozdulattal elkapva a mellettem lebegő kameraszettet. 
Felnéztem, és láttam, hogy mindenki megvan, Hanna ijedten még ekkor is a banánba kapaszkodva, Abi pedig rémülten a vízben, őt Teri nyugtatta. Amikor láttuk, hogy nincs baj, már tudtunk nevetni is. 
 - Hát, hajótörésre nem számítottam - nevettem már ekkor.
   Vezetőnk - felborítónk! - Igyekezett nyugtatni minket. Intett, hogy majd odavontatja a banánt, melyen addigra Hanna fenn ült, és azt sem tudta, nevessen-e, vagy sírjon. 
 - No problem - mondta - sokan eleve kérik, hogy borítsuk fel - mondta a bullshitet emberünk.
 - Basszus, kérdezted volna meg, két kislánnyal - mondtam neki.

A botcsinálta mentés

A drájver integetett, hogy az ülési sorrendben kellene visszamászni a banánra, vagyis nekem kellene elsőnek mennem.
 - OK - azzal felhúztam magam a jetski-re, amelyen ő állt, ámde mivel hátul a banán volt, kissé oldalról léphettem fel.  Az azonban nem az én hombár súlyomra lett kitalálva, így amint kiemelkedtem a vízből, a lélekvesztő erősen dőlni és merülni kezdett. Ő rémült arccal dőlt az ellenkező oldalra. Ekkor kihagytam a nap lehetőségét, és nem mondtam neki:
 - No problem, sokan TŐLEM is kérik, hogy borítsam bele a vízbe...
     Végül nevetve kellett megállapítanom, hogy én túl nehéz vagyok, így jobb lesz, ha kiúszom a vagy egy kilométerre lévő partra. 
   Elsőként így - ahogy kellett is volna kezdeni - Abigél mászott fel a csónakra, akit Hanna ügyesen segített fel, majd ölelte húgát magához. Ezután emberünk rájött, mi a probléma, és a banánt a vontató jobb oldalára húzta, a felkapaszkodásra javallt hátsó oldalt szabadon hagyva.
   Végül felmásztunk szép sorban, igen, én is.
Veszteséglistánkon Terézke Lord-os fejkendője és a márkás napszemüvege szerepelt, melyek eddigre a tenger fenekén szórakoztatták a halakat és rákokat. 
- Légy szíves, óvatosan a kikötésig - kértem emberünket. 

Partot értünk hát kissé hősiesen és megilletődötten érezve magunkat. Ekkor Hanna megfordult:
 - Attila "bácsi", megyünk még egy kört???

Ezután a nagy ijedtségre kellett valamit innunk, nem volt vitás. 
Miközben helyünkre visszatérve amég mindig ijedt Abi ledőlt pihenni,, és a "menjünk még egyet?" kérdésre elpityeredett, mi a tettek mezejére léptünk. 
S a "menjünk még egyet" kérdést átkonvertáltuk "Igyunk még egyet"-re..? 
A válasz?

A VARjú csípje meg, eltévesztettem… 

Nem hiszek a videobíróban (Video Assistant Referee), de 50 körül - az események idején még alatta, e sorok írásakor már felette - van, hogy a videofelvételek visszanézése során jön rá az ember, hogy pontosítania kell magát. Bizony, noha az oblakról írtam, az a következő napon történt. Nézzük hát, mi történt valójában: 
   Egy sörért vonultunk fel a büfébe, ahol négy leváért, azaz kb. kettő euróért átvehettünk négy partont, mely az egyébként valóban kiváló minőségű Shumensko sört rejtette, de a hőfoka is tökéletes üzemi hőmérsékletűnek bizonyult úgy kézre, mint ránézésre. Hiába na, a melegben lepárásodott söröspalack oldalán lefelé futó habcsepp igen kellemes látványt tud jelenteni.

- Egészségünkre hát!

Arra vált, ám eközben a felhők valóban elkezdtek sokasodni. 
- Na, megint jön a vihar- azzal elkezdtünk szedelőzködni, és elindulni haza. 
A rövid séta után megbeszéltük, rövidesen találkozunk. 
Én pedig izgatottan álltam neki a banános-borulós videót megnézni, és az "izgalmasabb" részt kivágni. Természetesen, a publikáláshoz Zsuzsiéktól is kértem engedélyt, hisz' mégiscsak az ő családjuk tagjai csapatnak nagyobb létszámban a víz színe felett majd alatt...

Erkélyen

Átmentünk hát a szomszédba engedélyért. Az engedély mellé kaptunk egy-egy pohár sört, és elkezdtük nézni kis félkörben gyűlve barátom monitorja elé. Illetve nem Tamásnak van monitorja, hanem az ő laptopjának, de ez most egy és ugyanaz. Valamiért Abigél nem akarta látni a felvételt.
   Tamás ekkor nyugodtan megszólalt: 

- Abi már kiheverte, nem érte trauma nagyon, mert már evett banánt... 

S miután ezen nevettünk Zsuzsi megszólalt:
 - Jaj, Attilka, van ilyen üdítőnk, nem akarod megkóstolni?
Azzal elővett egy lilás színű szénsavas üdítővel majdnem teli flakont. 
 - Dehogynem - voltam én bevállalós.
 - Szerintünk nagyon sz*r, de hátha neked ízlik - nevettünk ekkor már mind. 
Beleittam, a kellemes gyümölcsízt a gyártó belecsomagolta egy műanyag-gumi köntösbe, az egésznek borzasztó mű-gyümölcs íze volt, valahol félúton az egykori Szobi -ízű szörpök és a győri szeszipari vállalat egykori likőrjei között. A szemem könnybe lábadt, nem tudom, hogy a széndioxid, a borzasztó mű-íz, vagy az előtoluló emlékek miatt. 
 - Nagyon finom - mondtam olyan őszinte arckifejezéssel, amint a rajtakapott kábeltolvaj az "épp csak erre jártam" vallomást mondja.

Vacsora - az est fénypontja

Ideje volt lassan elkészülni és elindulni a vacsora helyszínére. A jól bevált Chicovtsi felé vettük utunkat.   
   Korán volt még, a vihar ezúttal nem érkezett meg, helyette kellemes meleg szellő és a lemenő nap fénye kényeztetett minket.   
   Ballagtunk hát Pomorije főutcáján a kellemes nyári estében, körülöttünk emberek siettek, andalogtak, ki telefonált, ki pedig a kirakatok előtt alkudozott az eladókkal.   
   Egy pattogatott kukorica-árus kiáltozva kínálgatta portékáját:
 - Carevica! Carevica!
   Tamás barátom dörmögte neki: Miért nem azt kiabálod, Kamenitza, Kamenitza? Az jobban hangzik, barátom...
   Ezen nem csak nevettünk, de egyben életvezetési tanácsként is értelmeztük, amikor jött tehát a pincér, mindjárt tudtuk, mit kell mondanunk.
    Az asztal ismét megtelt finomságokkal, amiből sok adagot kértünk, és egymás tányérjáról kóstolgattuk. Máj, párolt nyelv, csupa korábban nem kóstolt finomság. 
   Miután végeztünk, és a nap eseményein vidulva anekdotáztunk, hogy-hogy nem szóba került az egészség kérdése is. 
 - Orvosságot is be kell venni. A kérdés az, hogy masztikát vagy rakiát...
   S miután mi négyen, arra illetékesek kiválasztottuk, a már cseppet sem megszeppent Abigél így szólt: 
 - Én ma nem iszok erőset, én csak rakiát iszok! - ezen aztán tényleg nem lehetett mit fokozni.

Fogyatkozás    

Nekem kell egy új napszemüveg. Vagy reggel megkeresed a régit - ajánlott kedvesem választási lehetőséget. 
   Éreztem én a realitását a hajnali, tajtékok közötti sikeres napszemüveg-mentő akciónak, ezért aztán sor került a vásárlásra - csak reméltem, hogy ez nem 30 ezer forint lesz, végül 20 leva volt, ami ennek tizede.
Azért amikor az ember odamegy reklamálni, hogy elveszett, és azt mondják, "nem kellett volna abban menni", nem kicsit mérgesítő. 
 - Akkor legyen itt egy tálca az asztalon, és rakassátok le az utassal indulás előtt...
   Amint mentünk vissza az apartman felé, az autóbuszállomáshoz közeledve a szemem sarkából megláttam valami szokatlant. 
A felkelő telihold korongjának egyik oldala vörös színben úszott, míg a másik aranyszínnel ragyogott. 
 - Holdfogyatkozás - jutott eszembe az előre jelzett esemény. 
Valóban szép jelenség, mely viszonylag gyakran, évente egy-kétszer előfordul, ám...
 - Meddig tart? - Kérdezte Teri
 - Kábé két és fél óra.

Holdfogyatkozás a tengerparton

 - Menjünk le a partra, nézzük onnan - így történt hát, hogy a nap lezárásaként, na jó, majdnem lezárásaként lesétáltunk a tenget partjára.
   Leültünk a máskor zsúfolt strandon egy napágyra, és néztük a lassan kiteljesedő égi jelenséget, Nem voltunk egyedül (egyedül ketten úgysem tudtunk volna...), mivel sok helyen csodálták a látványosságot kisebb-nagyobb csoportok, családok. 
   Most azok, akik következetesen vakuval igyekeztek egy éjszakai égi jelenséget lefotózni, nem minősíteném, talán tetszettek volna agyat növeszteni. 
   Egy idő után a hold kijutott a föld árnyékkúpjából, a bíborvörös szín, melyet a föld légkörén átszűrődő szórt fény adott neki, kilépett a félárnyékba, majd a nyugati pereme hirtelen kifényesedett, és a fényes tartomány elkezdett egyre nagyobb területet visszafoglalni a holdi napfogyatkozás által elsötétített területből. 

Jó éjt koccintás

Ekkor volt ideje felemelkedni, és visszaindulni az apartmanházba. 
Útbaejtettük még a Birarija Biljanát, másik törzshelyünket, ahol is az oblak után ezúttal a rakia kínálatukat kóstoltuk meg. 
  Volt miről beszélgetni, miközben hallgattuk a tenger zúgását, és élveztük a kellemes esti szellőt és a tenger illatát. 
   Azt gondolom, ez egy tökéletes nap lezárása, és mint tudtuk, az utolsó napokra készültünk Pomorién. 

A hold még nem volt kikerekedve, amikor visszatértünk kis szobánkba. 

(Folytatjuk)