2018.07.28.

   Vannak azok a napok, amelyeket eseménytelennek tervez az ember. 
   Ez is az volt, mégis, jól esik felidézni a sima, sokaknak unalmas reggelt is. Mert unalmas-e vajon reggel madárcsicsergésre ébredni? Unalmas-e ébredés után jó társaságban fogat mosni? Na jó, a fogmosás ezúttal bolgár medicinával történt, és ezúttal nem a Pomorin fogrémre akarok utalni.  
   Tamás barátommal együtt elégedetten csettintettünk a Slanchev Bryag konyak (na jó, brandy) kellemes ízét érezvén, majd kiléptünk az ajtón, hiszen erre felé korán kezdődik a vadászat. 
   Vadászat a strandon a szabad helyekre. 
   Az eget kémleltük, és ezúttal nem tudtuk eldönteni, milyen idő lesz. Az ég kékje előtt vékony fátyolfelhő terjeszkedett, a vastagsága szerint hol kék égen át szikrázó napfény, hol pedig szürke háttér mögül épp csak átsütő nap erőlködött bágyadtan sütni. 
   Azt már tudtuk, hogy a letett törölközőket itt tiszteletben tartják, és nem dobják félre, és főképp nem lopják el. Részint mert errefelé rendes népek járnak (hisz' mi is erre felé járunk, ugyebár), részint meg mert sosem tudni, hány kilós orosz lehetőleg ex-tengerész jöhet érdeklődve a foglalási törölközői hogyléte felől.
   Minden esetre mi is a bevett protokoll szerint üzentük meg a nagyvilágnak, hogy itt tervezzük eltölteni a mai napunkat. 

Reggeli bozával

   A reggelinket ezúttal a parti pékség burek- és banica kínálatából szereztük be, és a különböző, kelt vagy épp leveles tésztába töltött húsos, sajtos, vagy épp édes, kezünkben forrón illatozó pékárukkal siettünk haza. Én ezúttal eldöntöttem, kemény leszek. A hűtőből kiemeltem egy Boza feliratú flakont. Azt tudtam eddig is, hogy a boza népszerű ital Délkelet-Európában és Ázsia nyugati szegletében, de eddig sosem volt módom megkóstolni.         Megbontottam a flakont, és benne egy fura színű és állagú lé, mely engem leginkább a sörgyártásban főzés után még le nem szűrt erjesztetlen sörlére emlékeztetett.
    Valóban, ez egy eredetileg kölesből készült frissítő ital. Errefelé népszerű, a kis csapatunk tagjai ellenben sorra döbbentek le a látványtól és az illattól. 
 - Nehogy megidd, ez borzasztó - óvtak engem féltve.
   Megittam, nem a rossz, inkább a szokatlan kifejezést használnám rá. Idén tervezem, hogy minden nap fogyasszak belőle, de ezt nem tudják, talán majd ha elolvassák itt és most. 
   Kellemes reggeli az erkélyen, majd igyekeztünk vissza a standra, ezúttal teljes menetfelszerelésben: a gyermekeknél főképp strandjátékok, a felnőtteknél főképp a napozáshoz és a sörözéshez szükséges javak voltak. Nálam főképp a szám, melyet nem is féltem használni.

- Te, hányadika is van ma..? - kérdezte Kedvesem. 
- Huszonnyolcadika, ott van a blog bal felső sarkában a naptárban....
- Basszus, akkor nem csak Tamásék mennek holnap Albenára... Hanem mi is! - mutatta a foglalási lapokat, melyek szerint... Pomorie 29-ig, Albena, Hotel Dobrudja 29-től vár minket.

A strand - hisz' ezért jöttünk, nemde?

  Leérve a partra az időjárás épp a kedvesebb arcát fordította felénk.
   Letelepedtünk hát, és Tamással mindjárt indultunk is a büfébe, ezúttal nem pékáruért. Bár ez is gabonából készül, mégpedig árpából, ezúttal a palackozott változatot választottuk - volna, ha a kedvenc kis patronjaink ott álltak volna a hűtőben. 
   Az általunk olasz focistaként emlegetett pultos fiú ránk nézett, és bolgárul jelezte, hogy nincsen 0,33-as Shumensko. 
 - Moment - tette hozzá, és elindult egy szomszédos üzlet felé. 
 - Szkolko? - kérdezte, mire mi mutattuk, hogy négyet.
Egy pillanat sem telt el, és kocogott vissza, ujjai között nyolc palackot cipelve. 
Négyet felbontott hát, a többit betette a hűtőbe, hátra csúsztatva őket. 
 - No problem, jöttök, lesz - magyarázta bolgárul. 

Víz-nap-sör

aranyháromszög az, ami bearanyozza a nyaralás napjait. Ahogy pedig süti az ember fejét a nap, a sört pedig konvertálja át hangulattá, egyben a tudomány is növekszik.
 - Úgy kell apránként a lányokat visszaszoktatni a banánozásra, hogy először egy madzagon húzgálunk egy banánt itt a strandon - véltem én. 
 - Bele ne feküdj a pizzába, Abi! - szólt rá kislányára Zsuzsi.
 - Akkor lesz a pizzahát - tettem hozzá.
Sorolhatnám...
Végül Tamás barátommal manósipkával a fejünkön a kis hölgyek szórakoztatásával foglalatoskodtunk. 
 - Sumenszko-manók! 
Így volt ez, és így volt jól. 
   Mindeközben az időjárás sem tudta eldönteni, hogy mit szeretne. Kellemes hőmérséklet volt, de a felhők hol gyűltek, hol eloszlottak, aztán az eső is eleredt. Ez sem zavart meg minket, inkább benn maradtunk a vízben, ott vizesebbek nem leszünk alapon. 
- Khm, valamit mondani szeretnénk... 
Holnap nem csak ti mentek Albenára, hogy minket várjatok egy napig, de mi is. 
Együtt helyezzük át a bázist!

Támadt egy ötletünk

Tamással. Még nem sokszor söröztünk a tengerben, esőben...
Amikor ezt elővezettem, Kedvesem azonnal rátett egy lapáttal:
 - Szerintem meg inkább a sarkon kellene vennünk oblakot.
 - Mit?
 - Oblakot. Felhőt. Úgyis felhős az ég… A felhő oblak bolgárul

   Ezzel Terivel a Birarija felé indultunk.. 
 - Mindjárt jövünk - hagytuk hátra barátainkat. 

Oblak a világra

A pincér kisasszony tegnap óta sem tanult meg angolul, de azt értette, hogy mit szeretnénk.
 - Sajnos, nincs oblak az itallapon - mondta. Tény, hogy hogy apám és anyósom vegyészek voltak, hát csak nem válik a masztika vízzé...
 - Akkor kérünk szépen kétszer 50 gramm mentát, és kétszer 50 gramm masztikát - mondtam. - A poharakat pedig szeretnénk levinni a partra, visszahozzuk, megígérem...
 - No problem - válaszolta a hölgy erre meg sem lepődve. Amin azonban kicsit meglepődött...
Fogtuk a poharakat, és mindkét mentát beleöntöttük egy-egy masztikába. Könnyen tettük, hiszen itt jó keleti szláv szokás szerint a szto gramm (a deci) az adag, és a poharak is ehhez vannak méretezve. 
  Ezután egy mozdulattal visszafejtettük a poharak tartalmát az üresen maradtakba - négy oblak - mondtam a meglepett kis hölgynek. 

Visszatértünk hát a partra. 

- Felhős az ég - ezzel barátaink kezébe nyomtunk egy-egy újabb "felhőt". 
Így aztán ott, a Fekete-tenger partján állva koccintottunk egyet a nagy zivatarra - egészségünkre. 

   Ahogy megittuk a Felhőt, a felhők az égről is eltűntek - az eső pedig erre még jobban rákezdett esni. 
   Olyat, hogy süt a nap és esik az eső, sokszor láttam már- de olyat, hogy a felhőtlen égből essen, az bizony ritka jelenség. 
   Hát, eszerint tényleg eltüntettük a felhőket… 

   A könnyű ebédünket a szokott helyünkön, a Fast Food Persia gyorsétteremben szereztük be, ahol az óriás palacsinta valóban óriás, és lelóg a kartonpapír tokról, a hot-dog az az igazi beledugós, ám nem egy kis csoffadt virslivel, hanem olyan méretűvel, amelyik végigéri az egyébként nagy kiflit. Jóízűen ettünk-ittunk, és csak néha villant be, hogy holnap - holnap indulnunk kell.

Utolsó este Pomoriében

- ebben az évben. 
   Miután felmentünk a Studio Lyudiev-be, lefürödtünk és átöltöztünk, majd elindultunk a városba. 
   Nagy távolságok nincsenek, rövid úton elértünk a félsziget átellenes, délnyugati partjára. 
   Az időjárás estére megnyugodott, a szél és az eső is elálltak, a felhők pedig távolról, Burgasz felől rajzoltak viharos mintákat az égre a távoli zivatarfelhőkkel. 
   Sétáltunk hát, fényképeket készítettünk, emlékként. 

   Vacsoránkat az immáron törzshelyünkké avanzsált Chichovtsi étteremben költöttük el. Valahogy szívünköz nőtt ez a kellemes légkörű hely, így annak dacára, hogy sok hely hívogatja a vendégeket, kitartottunk emellett. Ezúttal is számtalan fogást rendeltünk, a helyre jellemző nem túl nagy, ám kifejezetten baráti árú étkekből, ez lehetővé teszi, hogy az ember sokféle étel ízét kipróbálja.  
   A grilltál, a pizza, akár a pirított máj - mindegyik kellemes fűszerezéssel, megfelelően elkészítve kerül felszolgálásra. Ami talán a magyar vendégnek szokatlan, errefelé még tartja magát az a szokás, hogy az ételeket elkészülés sorrendjében tálalják, azaz nem egyszerre kapják meg a megrendelt fogásokat az asztaltársaság tagjai. Egy kicsit várni kell, de megéri.
  Míg Hanna kezében súlyos fényképezőgépemmel elindult felderíteni a Chichovtsi belső helyiségeit, én az étlapot és a sörömet tanulmányoztam. 

 - Nem vetted le a szemüvegedet - csodálkozott rá olvasókészségemre Teri.
 - Így jobban látom a sörömet - válaszoltam, de igazában bíztam benne, hogy kissé rövidlátó leszek, és látni fogok valami rövidet az asztalon.

Epilógus

   Hogy sikerült-e látni valami rövidet is, azt az olvasó képzelőerejére bízom. 
   Annyit elárulhatok segítségképpen, hogy igen.

   Visszafelé a szállásra az út a megszokott módon telt. Be-benézés néhány boltba, egy-két apró vásárlás - én inkább nézelődöm, mint vásárolnék. Aztán felnéztünk a Sky Bar tetőteraszára, nem először.
 - Tamás, oda egyszer fel kell mennünk!
Fel ám, legalább lesz cél, amiért visszajöjjünk Pomoriébe.
Végül ott álltunk a Studio Lyudiev bejáratánál. 
  Elköszöntünk hát egymástól, de csak egy éjszakára: hiszen holnap a kaland folytatódik. 
   Várnak ránk nagy dolgok - szó szerint - földön, vízen, levegőben.
   Ám most, tekintettel a holnapi utazásra, inkább az alvászat várt.

(Folytatjuk)