2018.08.01

   Fura érzés, hogy novemberben térek vissza kis naplóm írásához, de most, hogy november van, eső és köd, vissza kell, hogy térjek a nyárba, legalább így, virtuálisan. 

  Jó pár hónap szünet

   után. Ebben kevésbé volt szándékosság, és többé az idő hiánya, nem mellesleg pedig az élmények gyűjtése.  
     Aki követi bulgáriai jegyzeteimet, pontosan tudja, hogy a címben zárójelbe tett "t" nagyon is odakívánkozik, ahová került - semmit tevést szorgosan szoktunk tenni - azaz nem tenni. Olyan ellenben még nem fordult elő velünk, hogy éhen maradtunk volna nem hódolván a kiváló étkeknek itt, a Balkán gyöngyszemén.
   Az új nappal új hónap köszöntött ránk. És (hó)napunkat nem holmi mohó falatozással kezdtük, hanem

   egy illatos kávéval

   az erkélyen. Nem akarom önmagamat ismételni, de a tenger látványával számomra nehéz betelni. Aligha indul kellemesebben a nap, mint amikor gyönyörködünk a minden nap más arcát felénk mutató Fekete-tengerben. 
   Ma éppen egy ón tálra hasonlított fémszürke színével, melyre a nehéz felhők résein át-átsütő nap rajzolt csillámló ezüst foltokat. 
   A látvány szép volt, és tudtuk azt is, hogy a langyos időben a nyugodtan gomolygó felhők nem fogják elrontani az időt, sem a kedvünket, hiszen barátaink megígérték, hogy magukkal viszik a rossz időt - legfeljebb kicsit esik, mint ezen a nyáron már annyiszor. 
   Reggelinket elköltvén, mely egy standard svédasztalos reggeli volt, nem sorolnám a lucullusi lakomák közé - ismertettem a tervet kedves nejemmel:
 - Akkor most lemegyünk a partra, és kifizetjük Shumensko-s Bácsinak a punny-adót - célozva Szergóra és a napágyakra, melyek a lázas semmittevés nélkülözhetetlen kellékei. 

Így is tettünk.

  A partra leérvén elfoglaltuk megszokott napernyőnk alatt a napágyakat, és mindjárt átestünk a Napindító Szertartáson, ahol is barna üvegen át nézve csillapítottuk a zenit felé kúszó délelőtti nap éles fényét.  
   Ettől kezdve a "menjünk a vízbe?" illetve a "ha kimentünk, hozzak egy sört?" kérdések között lebegtünk - őrlődésnek azért nem nevezném ezt a helyzetet...
   Ahogy a bágyadt nap sütötte, a víz úgy vált egyre melegebbé, mi pedig egyre éhesebbé - egy órakor utunkat a szomszédos La Bomba bisztró felé vettük. 
   Egyszerű és könnyű ebédet választottunk, mely illatával és megjelenésével pillanatok alatt betöltötte asztalunk felett a levegőt. Teri füstölt kacsás salátát választott, én egy füstölt sonkás salátát - a dresszinggel megöntözött salátalevelek közül kikandikáló sonkaszeletek, illetve a tetejükön elrendezett kacsahús-szeletek látványa is elbűvölő, az illata pedig csak az ízével vetekedhetett, és ezt a fénykép nem képes visszaadni. 
 - Nemhogy dupla adag kacsát kértem volna - morfondírozott kedvesem.
 - Ugyebár nem akarunk munkáról beszélni, de akkor az lenne a "double duckker"  - nevettem remek szóviccemen.
   






Mire ebédünkkel végeztünk, és visszatértünk a strandra - mormogás.

nem a gyomrom kordult meg - megdördült az ég. 

Ez más volt, mint a két nappal korábbi vihar. A vízimentők tornyain továbbra is a sárga színű zászlók lengtek, a vízi mókák is zavartalanul működtek - és Szergo sem parancsolta,  hogy a napernyőket csukja le a Nagyérdemű.
 - Az itteniek tudják, mikor lesz vihar, és mikor nem - állapítottuk meg. És ezúttal az időjárás megelégedett pár csepp esővel, igaz, azok nagyobb cseresznye méretű cseppek voltak, miközben néhány villám cikázott az égen minden különösebb meggyőződés nélkül. Így hát mi is visszamentünk a vízbe... 
   Noha a levegő nem hűlt le egyáltalán, mi mégis úgy éreztük, hogy fel kell húznunk egy harisnyát, mielőtt felmennénk a a Dobrudja fellegvárába, hogy felkészüljünk a vacsorára. 

Ritka vendégség

    Számunkra ritka, noha a Kaliopa hotel és az ő étterme egész évben ott áll évtizedek óta a tengerparton, mi viszont kifejezetten ritka vendégek vagyunk errefelé - egy-két rosszul sikerült vacsora-kísérlet okán. 
Amikor 2014-ben egy sör elfogyasztása is gondot okozott, Radlert pedig mixelni sem tudtak, feladtuk a küzdelmet ezzel az egyébként remek adottságokkal rendelkező hellyel. 
   Az utóbbi két évben viszont Vladimir barátunk okán gyakrabban feltűntünk - és az előző naphoz hasonlóan ismét itt horgonyoztunk le. Most azonban nem enni jöttünk. 
   Nem bizony, mégis gazdagabbak lettünk néhány gasztronómiai tanáccsal. 
   Kikértük lélek- és testmelegítő rakiánkat, finom sörrel egybekötve, s miközben Vladimir kiszolgált minket, és közben belarusz feleségéről és a nyári szezonon kívül Minszkben töltött hónapjairól mesélt, szóba került a bolgárok Harmadik Őseleme. 
   Tudjuk, Bulgáriában négy Őselem létezik: a Tűz, a Víz, a Kaja és a Pia. 
   Nos, mi röviden eszmét kezdtünk cserélni az étkekről, ami kissé egyoldalú csere volt: Vladimir ajánlotta, hogy amennyiben szeretnénk jó bolgár ételeket kóstolni, ki ne hagyjuk a pleskavica nevű fogást - nagy méretű fűszeres darált hús grillezve...
   Bevallom, ez a 2020-as évre marad, de erről később... 

A napzárta

Ma estére különleges programunk volt, VIP vendéget vártunk. Gyors tisztálkodás után a Ti Amo pizzéria és meccsnézős hely asztalánál ültünk, és Denis, komisz barátunk társaságát vártuk. Bizony, mióta komoly munkája van - és ezzel nem a vendéglátóipari heti hat-hét napos elfoglaltságot akarom lebecsülni - és elköltözött Szófiába, bizony, egy-egy villámlátogatása alkalmával tudunk találkozni, és megbeszélni a világ és családjaink dolgait. Ő szokás szerint autóval érkezett, ezért igen gyenge italokat fogyasztott, mi pedig egy pohár sört, és itt is szeretném megmutatni kedves olvasómnak, hogy errefelé (és tapasztalatom szerint szinte a szláv, a német, a holland... sörkultúrákban hogyan mérik a sört. Nem, nem csak a nem-infravörös tartományban látható hőmérséklet miatt, hanem a nívó okán is, és a folyadékszint nívója bizony, összefüggésben van a vendéglátás nívójával is. 

Bolgár búcsúk következtek

De végül se mézeskalács, se kakasnyalóka, de még a szédülés sem volt meg sem a "sergőtől" avagy ringlispíltől, sem mástől.
   Hanem előbb Denis barátunk intett búcsút, mi pedig maradtunk, hiszen akkor kezdődött a bolgár televízióban a Videoton - Ludogorec labdarúgó BL selejtező, melyet sikerült vagy húsz bolgár szurkoló mellett egy szem magyarként végigizgulni. Egy szurkoló nézett rám csúnyán, de balhé nem volt, talán azért sem, mert a trák vitéz tíz éves, ha lehetett.
   Majd pedig a bolgár bajnok is búcsúzott, a magyar pedig továbbment, mi pedig szintén továbbálltunk, hogy egy ki séta után elfoglaljuk helyünket ott, ahol a napot indítottuk - az erkélyen. 
   A hold fénye megvilágított tenger látványa a hullámzó fekete tengeren csillámló ezüsthíddal, előtérben Albena fényeivel - pazar látvány volt. Ezzel érdemes elköszönni egészen holnapig.