2019.07.24.

   Reggel, ébredés... Ezúttal is így kezdtük a napot, eddig bevált, minden esetre jobban, mint valahol reggel az éjszakás műszak leadása... A folytatás viszont kicsit - kicsit! - nem a szokásos lett.
   Enyhe tengeri szél fújt, az égen pedig hullámokban felhők érkeztek a horizonton túlról.
   Sorra érkeztünk álmatagon az erkélyre részint a sirályok vijjogásától, részint pedig a reggeli "fogmosásra" hívó hangoktól ébresztve. Zsuzsi, Teri, Tamás... A Lányok... Hogy ezen a napon ki volt a hívó, azaz a kihívó, már nem maradt meg az emlékezetben, de tán' nem is fontos. Testvériesen - azaz nem, négy egyenlő pohárral került a folyékony napfény, azaz a máig élő legenda Slanchev Brjag kimérésre, melyet a korai időponthoz képest indokolatlan jókedvvel léptettük be a Szervezetbe. 
   A kissé felhős idő sem szegte kedvünket: vártunk már egy olyan napra, amikor a nap nem tűz ezerrel, és felfedezhetjük a tengerparttól távolabb eső érdekességeket is. 

Mert nem csak a part jelenti a bolgár látnivalókat...

   Ma jött el hát az a nap - döntöttük el, és gyors reggelinket követően már indultunk is ezúttal a parttal ellentétes irányba fordulva. 

   Gyalogosan indultunk, részint mert a kérdés, hogy messze vannak-e a pomorie-i tavak, az sok mindentől függ. Itthonról kifejezetten messze, a szállásunktól nem annyira, így egy kellemes sétának ígérkezett az út. Másrészt meg sok választásunk nem volt: autónk a parkolóban állt. Nem, nem a Studio udvarán, hanem bizony a Liszt Ferencében... 

Múlt, jelen, jövő - kabócák és flexek

   Előbb a nemrégiben épült apartmanházak között haladtunk, ezek jelentős része még üresen állt, csak egy-egy, a balkáni utcaképre jellemző tizenéves német autó törte meg az ürességet. Ami furcsa volt, hogy minden jel szerint errefelé az emberek még hisznek az autó mellé tett vizesbalon nyest-távoltartó erejében...
   Pár száz méter után elhagytuk az Újváros központját, utunkon a kabócák és a sarokcsiszolók ciripelő hangját hallgatva andalogtunk. Itt már a másutt is tapasztalt egyvelegét láthattuk a modern épületeknek, a szocializmusból itt maradt "kádárbarokk" blokkoknak és az embermagas gazzal benőtt dzsumbujnak, ahonnan egyenként nőnek ki a jövő üdülőkoplexumai. 

De most a jelen dominál,

vagy nem is tudom, melyik kor... Odaértünk a nevezetes sólepárló tavakhoz, melyben már évszázadokkal ezelőtt elkezdték kinyerni a tenger értékes kincsét - a sót. Ezt ma kissé távolabb ugyan, de ma is végzik ipari módszerekkel, itt pedig a múltbéli emlékekkel együtt itt maradt valami furcsa népszokás is. 
   Amikor szemünk előtt feltűntek a tó déli csücskéből kihasított lepárló medencék, a szabályos téglalap alakú rekeszekkel, azonnal feltűnt, hogy a túlparton, a táblákkal a múzeumként jelölt irányban valami látványosság lehet, mivel elég sok ember csődült oda valamiért. Közelebb érve, hát, nem is tudom... Valami lápi teremtmények mozogtak iszapos testtel. Csak közelebb érve ismertük fel, hogy emberek azok, vastagon megpakolva iszappal, mivel a parton errefelé bőven termő fekete masszának gyógyító erőt tulajdonítanak.
   Nos, mi nagyvonalúan kihagytuk ezt a remek lehetőséget, hogy befeketítsük egymást... Minden esetre férfiak és nők, idősek és fiatalok egyként pacsáltak a fekete szmötyiben, a bátrabbak egyenesen ruházat nélkül.

Nem mindennapi látvány

Azazhogy az, itt minden nap ez megy, az itteni iszapot valóban gyógyhatásúnak számít ásványianyag-tartalma okán. A hirdetés szerint a "Fekete-tenger bio kozmetikuma ez. 

   S miután a bolgár a magyarhoz hasonlóan élelmes nép, az... iszapból is képes aranyat csinálni: a strandon ez az iszap vásárolható meg 1 leváért diszkréten kiürült ásványvizes flakonokba töltve.
   A népek meg kenik magukra, én meg csak remélni tudom, hogy a kence innen, a természetes közegéből származik, nem valami derítőből kimért hamisítvány, és hogy a palackba zárt nedű nem másról levetett "second hand(-foot-neck-back...)" iszap...
   Természetesen fentebb kicsit igazságtalan voltam, hiszen a természetes gyógyászat komoly, valódi megfigyeléseken alapul, a keresetkiegészítésként iszapot is kínáló bácsival igyekszünk jó viszonyt ápolni. Ugyan a bácsi főállásban a mellékhelyiséget üzemelteti, de a két üzletágat egymástól teljesen függetlenül üzemelteti...

Ma nincs túra

Legalábbis ami az angol nyelvű idegenvezetést illeti, ezért a Sómúzeumhoz érve a bolgár nyelvű filmvetítésre nem nevezünk be, ellenben a szabad téren szinte mindent meg tudunk tekinteni - az évszázados lepárlókat, az eszközöket, és a Sómúzeum zavarbaejtően új épületén túl a Pomoriei tavat.

A tó egy kb. négyszer két kilométeres tó, melyet egy keskeny földsáv választ el a Fekete-tengertől. A vizét nem kóstoltam meg, de gyaníthatóan a tó vízfelületét fel-felszabdaló töltések különböző sótartalmú brakkvizeket választanak el. Ez tette és teszi ma is lehetővé a víz sótartalmának kinyerését.
   A tavat Pomorie óvárosa felől gondozott park szegélyezi, ahogy az út halad kelet, majd észak felé, a Tenger irányába, a parkok átadják a helyüket előbb bokroknak, majd nádasnak. Nem sokkal odébb igazi vadvízországnak néz ki a nádas-fás, emberek elől elzárt partvidék.A mederbe levert cölöpökön kormoránok ültek, szárnyaikat fázósan magukra borítva. Mintha erőt gyűjtenének a szeles időben a napi halászat megkezdéséhez...

Utunk eközben egy futballstadion mellett vezetett el - a ma üresen álló létesítmény ajándékboltja természetesen nyitva állt, és egy nagy poszter hirdette büszkén a közelmúlt dicsőségét - Európa Liga selejtezőt játszottak svéd ellenfelükkel. A jelen kissé fájóbb, a csapat azóta a bolgár harmadosztályig esett vissza.

Íz-lelés a földnyelven

   A tavat a tengertől elválasztó földnyelvre a Grand Hotel Pomorie partján érkeztünk el, mely a nevéhez méltóan a belvárosi apartmanházakhoz képest meglepő méreteivel terül el a Fekete-tenger partján, mintegy lezárva az Óvárost északi irányból. A lezárást persze nem szó szerint kell értenünk - az út halad tovább északnak, az egyre keskenyedő földcsíkon időnkén régi, időnként modern szállodák állnak, nyugatra a tóra, keletre a Tengerre nézve. A forgalom csekély, néhány hozzánk hasonló társaság vonult, egy-egy autó. Azonban az biztos, hogy aki itt száll meg, utána a szoba-étterem-strand aranyháromszögben marad. Legfeljebb a tó és a madárvilág mögött lenyugvó nap aranyszínű fényét áll meg élvezni, ha fogékony az ilyesmire, és az all-inclusive Smirnoff vodkája nem gyakorol rá nagyobb vonzerőt...
   De mi folytattuk az utat, és ekkor kezdődött meg az időutazás. A nagy sokcsillagos szállodák után a nádas határozottabb szerepet kapott a part formálásánál - a fák és a nádas területek között pedig egykori vállalati üdülők tűntek fel. Közös, zárt udvar, fa vagy tégla bungalók, óriás sakkal és lengőtekével, mindazzal, amit szerencsésebbjeink megtapasztalhattak szüleink-nagyszüleink jóvoltából a Balatonon...
   És az itt parkoló autók és vendégek tanúskodtak róla, hogy bizony - itt ez a világ még megvan. Nagy családok és baráti társaságok pihentek, strandoltak, sőt, ettek-ittak. De főképp ittak. Mert az ebédlő - csak most nyit!

Gyermekkorunk ízei a Világ Végén

Amikor utunk végén a '70-es, '80-as évek atmoszféráját élvezve elérkeztünk a "Világ vége" bárhoz - megértettük hogy ha nem is a világ, de Pomorie végét értük el. Ekkor feltűnt egy korabeli épület oldalára kihelyezett molinó, mely a bolgár konyha fogásait kínálja, a Bistro Hranene nevében. Délre járt az idő. 
 - Nézzük meg! - döntöttük el, mi baj is lehetne belőle..? 
A kerthelyiségben ültünk le, és láthatóan senki sem volt még rajtunk kívül. A vasvázas-ponyvatetős teraszról beléptünk az étterembe...
Itt láthatólag nem tűnt fel senkinek az elmúlt harminc-negyven év. Mozaikpadlós önkiszolgáló étterem, a plax ifedeles tálalókba most hordta a személyzet a gőzölgő, íncsiklandozó fogásokat, miközben a pultnak támaszkodva nyugodtan üldögélt a Főnök úr, újságjába bele-belelapozva. 
 - Elnézést, rendelhetnénk inni..? - szólítottuk meg.
 - No problem-  jött a Bulgária szerte jól ismert válasz.
S miközben italaink készültek, többek között habos sör csordult üres korsóinkba, szemügyre vettük a falra felszerelt étlapot... Itt a meglepetés csak fokozódott. Az, hogy az étkek csak bolgár nyelven szerepeltek, az árak viszont levában, de még a kétszer annyit kóstáló euróban sem lettek volna magasak.
   Beálltunk hát a sorba, és két fogásos ebédünket jóízűen fogyasztottuk el. Az étkezés nyilván érvénytelen lett, mert az evés közben lefényképezni elmulasztottam...  

Visszaút

 Azt mondják, a visszaút mindig gyorsabb, mint az odaút. Ez jelen esetben különösen igaz volt, hogy a lehető legrövidebb úton mentünk, egyenesen a parton, és meg sem álltunk egy-két technikai megállást leszámítva. 
Pillanatok alatt elértünk hát a strand északi végén álló Csajka bárhoz, majd a Solna utca végében. Felmentünk hát szállásunkra a strandcuccért.
   A mai sikeres kirándulás igatán megért egy áldomást - és miután az út porát szakszerűen lefertőtlenítettük, mentünk tovább, és  máris ott álltunk olasz focista barátunk regelliző-pékség-bár komplexumánál, ahol is a komplexum egyetlen utcai teraszból állt. Meg a Műhelyből, ahol készültek a helyben sütött pékáruk, és az épület oldalában álló hűtőkből. Találjuk ki együtt, mi kapott főszerepet strandra menet. Nem, nem a pékáruk, az már ilyenkor elfogyott... Igen, egy parton-kvartett társaságában mentünk le a partra élvezni a hűs tengervizet, és az égen gomolygó felhők sem zavartak minket most... Annál is inkább, mert úgy tűnt, hogy a felhők feladták a harcot, és elvonultak, átadva a helyet az ég azúrkék színének 
   Strand és nyár-  akkor is élveztük nagyon, pedig aligha gondoltunk, hogy fél év múlva mind megtanuljuk ezeket a pillanatokat még jobban értékelni, de ez egy másik történet lesz...
   Most minden jó volt. 

Első búcsúvacsora

  volt, amire ma készültünk. Holnap ugyanis Terivel kettesben kimaradásunk volt, így ma este tartani kellett egy kis estét közösen. 
  De előtte elintéztünk még valamit. 
   Másnap autós túrára indultunk volna Terivel kettesben. Tamás barátom felajánlotta sajátját, menjünk azzal, hiszen ismer, tudja, mennyire tudok vezetni - és mégis rám bízta volna gépét!. Ezért hálás voltam, de biztos ami biztos alapon megnéztük a helyi autókölcsönzőben rejlő lehetőségeket. 
  Na most a rejlést ne holmi irodák mélyén, ÁSZF-ek apróbetűs részeiben kell elképzelnünk. 
   A buszpályaudvar sarkán egy pénzváltó pavilon működött autókölcsönzőként is. Ott, az a kicsi kék a képen. Two-in-one, a vastag üvegtábla mögött egy tábla a "Rabotno Vreme nyitvatartási időkkel, emögött pedig egy fiatal hölgy nézett rám nem túl nagy elszántsággal.
Naivan odaléptem az ablakhoz. 
A kis hölgy rám nézett, és megkérdezte, miben segíthet. Namost ezt ő bolgárul tette, amit én angolul próbáltam megválaszolni. Az "car" szó nem sokat mondott neki, ám az "auto" annál inkább. Moment - azzal máris tárcsázott egy számot, majd mobilját kidugta a pénzkiadó résen, annyit mondott, hogy a Boss az. 
   Neki előadtam kérésemet, miszerint két napra szeretnék egy autót bérelni. Nem, nem kell családi nagykocsi, sem terepjáró... Nem, köszönöm, magyar turista vagyok, másodmagammal, a pici is jó lesz... Közben a kis hölgy elém tolt egy fényképes albumot, rajra az árakkal, melyek a 200 BGN (100 EUR)/naptól sorjáztak lefelé. Ahogy lapoztam, úgy lettek az árak egyre barátibbak, az autók meg egyre kisebbek.
 - Mire az utolsó oldalig jutok, gyalog megyünk, de fizetnek érte - gondoltam, de nem. Az utoló két oldalon egy japán márka városi kisautói néztek rám, egy piros és egy kék. 
 - Egyszer élünk, a kék jó lesz - ez volt a legolcsóbb, de két napra szerintem a vonatjegy is többe került volna.
Ekkor a kisasszony elkért tőlem 20 leva előleget, adott egy indigós kézel írt papírt róla, és ennyit mondtak:
 - Holnap reggel nyockor itt lesz az autó.
Ezzel készen voltunk...

A Fantáziadús est

   Vacsoránkat ismét a Fantázia nevű parti étteremben határoztuk el elkölteni. 
  Tavaly elszúrták... Idén is volt elmaradt, elfelejtett fogás... Harmadszor nem lehet gond - edöntöttük el.
De, lett. Az étlapon szereplő fogások közül sok "elfogyott", és ismét nem sikerült egyszerre kihozniuk minden fogást. 
  És itt a hely kettőssége: amit viszont kihoztak, az mind-miond kitűnő, illatozó, ínycsiklandó fogás volt. Hozzá a tenger látványa - azt gondolom, megér egy kis bosszankodást, amit tompít a személyzet egyes tagjainak kedvessége, még ha nem is ért aqngolul. Mások értenek angolul, de a hölgynek olyan arca van, hogy nem mernék reklamálni akkor sem, ha a saját karomat szolgálnák fel és azt sem jól átsütve, és van a harmadik eset, amikor a kedvesség és minket megéteni képesség szerencsés konstellációja áll fenn. Na, amikor ez megvan, akkor lesz igazán jó hely a Fantazia.

De mint minden jó, a mai nap is véget ért. A holnapi programot már a teraszon beszéltük meg, aztán nyugovóra tértünk - nyolcra ott kell lennem a kölcsönzőnél!  

Mert holnap... Holnap indulunk valahová. Szerintem érdems volt akkor is, és érdemes lesz most is visszagondolni az útra... Hogy egy háromcsillagosnak mondott szálloda "sztárjai" közül kettőt én dobok a pultra..? Meglátjuk!
   

(Folytatjuk)